Szöveg: Dénes D. István

Mielőtt bárki félreértené: eszmefuttatásom nem a balatoni motorcsónakázás engedélyezését célozza. Csak és kizárólag a vitorlás hajók motorhasználatának anomáliáiról szeretnék szólni. Mert a helyzet régen megérett a változtatásra.

A belsőégésű motorok balatoni használati tilalma a múlt század hetvenes éveiben keletkezett, és az akkori szabályozás egyetlen mozdulattal egy körbe sorolta a hagyományos motorcsónakokat és a vitorlásokat. (Mint minden abszolút tilalom, ez is hagyott kiskapukat természetesen, amelyeket időről-időre kihasználnak az élelmesek. Szép korrajz lehetne annak leírása, hogy az egykor önkéntes rendőri és vízimentői kivételektől hogyan jutunk el a mai vízitaxizásig…) De most maradjunk a vitorlázásnál!

A szabály nagyjából ma is az, hogy kül- vagy belmotort csak a kikötőből történő ki és behajózásnál lehet használni, illetve vészhelyzetben és szélcsendben. Utóbbi esetben azonban csak a legközelebbi kikötőig használható a motor. A szélcsend fogalma nagyjából jól definiálható, a vészhelyzet viszont már kevésbé, mert például van, akinek egy 4-es, 5-ös erősségű szél maga a vitorlás álom, másnak meg túlélési gyakorlat. A viharjelzések jelentik a biztos kapaszkodót, ha ezek felvillannak, akkor ez jogi értelemben vészhelyzet.

A gyakorlat ma azt mutatja, hogy a Balatonon hajózó tízezernyi vitorlázó többsége nem sokat törődik a szabályokkal és használja motorját, amikor ennek szükségét érzi. A rendőrök meg vagy büntetnek, vagy nem, teljesen kiszámíthatatlan, hogy mit akarnak észrevenni, s mit nem.

Ha következetesen alkalmaznák a szabályokat, akkor a Kékszalag minden résztvevőjét megbírságolhatták volna, hiszen a félezernél is több hajó mindegyike motorral közelítette meg a rajt térségét.

Vagy nézzünk egy másik nagyon is valós helyzetet! Képzeljük el azt, hogy a négyfős, két gyermekes család alsóörsi bázisukról kiindulva megcélozza a tíz kilométer távolságnyira található Siófokot. Kellemes 2-3-as szélben ez igazán nem nagy távolság. Kikötnek Siófokon, megebédelnek, majd a part mentén még kellemesen fújdogáló szellőben haza indulnak. Három kilométernyire a parttól megáll a szél. A szabály szerint a legközelebbi kikötő Siófok, oda visszamehetnek estére, akár motorral is, felhívják a kikötőmestert és megkérdezik, hogy van-e hely a marinában. „Hely nincs” – jön a válasz és ez jó ideje általános a Balaton bármely térségében. Irány tehát a jóval távolibb északi part, de ezzel azt kockáztatják, hogy a rendőr megbünteti a kormányost.

Vagy nézzünk egy másik példát! A vitorlás turizmus szempontjából örvendetes, hogy egyre többen hajót bérelve járják a Balatont. Nekik adott időre vissza kell vinniük a hajót a chartercég kikötőjébe, mert sok tízezer forintba kerülhet a késés, ezt meg senki sem kockáztatja. Bekapcsolják hát a „dízelgénuát”- az vesse az első követ rájuk, aki nem ezt tenné, ha veszélybe kerülne a pénztárcája. Túrázni csak tervszerűen lehet, ám az időjárás tervezhetetlen – különösen kedvenc tavunkon. Ha marad a tiltás kevés az esély arra, hogy a jelenleginél többen kapcsolódnak be akár egyéni, akár közösségi módon a vízi túrázásba. Ha túl sok a tilalomfa, akkor nemzeti kincsünk varázsa önmagában kevés, irány az Adria! A példák még sorolhatók tovább, de legyen elég ennyi érv azzal a megjegyzéssel, hogy a vitorlások számának emelkedését, a motortechnológia fejlődését nem lehet nem figyelembe venni.

Annak idején a tilalom a kritikus állapotban lévő Balaton védelmét célozta. A vitorlásokon elenyésző számban találhattunk beépített motorokat, a hajók túlnyomó többségén kétütemű külmotor üzemelt, ezek ugyanúgy, mint a közutakon futó Trabantok és Wartburgok, rengeteg szennyező anyagot juttattak a környezetbe. Ma más a helyzet: a beépített, többnyire kisteljesítményű dízelmotorok környezeti terhelése nagyságrendekkel alacsonyabb, és a négyütemű külmotorok sem juttatnak olajszármazékokat a Balaton vízébe. Azt természetesen nem állítom, hogy bármelyik, mégoly korszerű belsőégésű motor tiszta oxigént juttat a környezetbe, van káros emisszió ez nem kérdés. De ennél sokkal károsabb az az állapot, amikor a jogsértés tömegessé válik, amikor sokan lépik át a szabályokat – egyszerűen azért mert a szabály nem életszerű.

Sokkal fontosabb lenne, ha a jogalkotók ezt tudomásul vennék és változtatnának a mostani rendszeren.

Nem kell a lovak közé dobni a gyeplőt, csak másképp kellene keretek között tartani a vitorlás hajók motorhasználatát.

A Balatonra vigyázni kell, de meg merem kockáztatni, hogy egyetlen forró nyári hétvégén a strandokról több káros vegyi anyag kerül a vízbe, mint az összes hajóról egy egész szezon alatt. A tilalom ebből a szempontból látványos pótcselekvés.

A vitorlázás – amikor a hajó már a vízen úszik – környezetbarátnak mondható technikai sport, vagy szabadidős tevékenység. Vitorlást, aki teheti, nem azért vesz, mert imád motorral száguldozni – az a motorcsónakozás. A környezeti terhelést meg valójában más jogi megoldásokkal lehetne csökkenteni.

Íme, két lehetőség:

• Szabályozni kellene a motorok teljesítményét a hajó önsúlyának függvényében. Minden tonnához csak bizonyos mennyiségű lóerő tartozhatna, ezzel kikerülhető a ”rejtett motorcsónakozás” amikor hat-hétméteres hajókon 50-70 lóerős motorok dübörögnek.
  • • A műszaki vizsgán ellenőrizni kellene a károsanyag-kibocsátást, ezzel néhány esztendő alatt ki lehetne szorítani az elavult dízeleket és kétüteműeket. (Ezt tették például a Bodenseen is.)