A kaland folytatódik

A Vitorlázás Magazin tavalyi számaiban adtuk közre Virgo Richárd és családja történetét arról, hogy egy igencsak régi, Angliában vásárolt katamaránnal, négy kisgyermekkel a fedélzeten hogyan indultak el családlátogatásra Jamaicába. Azzal zártuk kétrészes írásunkat, hogy természetesen beszámolunk a visszaútról is. Íme hát a történet, amely persze némiképp másként alakult, mint ahogy eredetileg gondolták, új szereplők is beléptek, ha lehet, a dolog még nagyobb csavart kapott a korábban képzeltnél…

Virgo Richárdot az élet összehozta Vankó Bencével, aki társával, Bősze Szilvivel azt tervezi, hogy föld körüli útra indulnak. Ehhez persze tengerálló hajó kell, és köztudott, hogy használt vitorlást venni az Atlanti-óceán túlsó partján lehet a legkedvezőbb áron. Csak éppen át kell hozni a vitorlást Európába. Nos, ezen a ponton találkoztak az érdekek, és Virgóék vállalták, hogy a hajót 2014 augusztusára Horvátországba hozzák. Természetesen családostul, ami – emlékezzünk tavalyi beszámolónkra – esetükben négy kisgyereket és egy „tengerálló” feleséget jelent.

 

phoca_thumb_l_virgo_15

 

Richárd története

Egy évet éltünk feleségemmel és négy kisgyermekünkkel Jamaicában. 31 lábas katamaránunkkal Angliától elhajóztunk ide, Jamaicában élő rokonainkat meglátogassuk. Úgy döntöttünk, a hajónkat nem visszük haza Európába, az ottani drága tárolási költségek miatt, így elfogadtunk egy megfelelő vételi ajánlatot. Bencével való együttműködésünk kapcsán nyílt lehetőségünk a hazautat – eredeti terveinkkel megegyezően – ismét vitorlázva megtenni. Ennek első lépése, a Jamaica–Azori-szigetek út – ortodróma mentén hajózva is – mintegy 2800 mérföld, de Jamaica további 1000 mérföldre fekszik St. Augustine-től, ahonnan utazásunk története folytatódik.
Néhány kellemesen dolgos együtt töltött napot követően, egy kecsegtető időjárási változást kihasználva búcsút vettem Dénestől, és útnak indultam, hogy a legénységet, vagyis a Jamaicában várakozó családomat a fedélzetre vegyem. Az uralkodó passzátszelek miatt, továbbá a Florida keleti partjai mentén északnak tartó Golf-áramlat ellenhatását mérséklendő, a Bahamákat keletről terveztem megkerülni. Az első három nap zivataros időjárása nem tette könnyűvé az áramlat keresztezését, de ezt követően – az elmúlt hónap során először – az időjárás-előrejelzés megbízhatónak bizonyult. Északiból keletire fordult a 20-25 csomós szél, szépen, egyenletesen négy nap alatt. Mindez éppen elégséges volt, hogy átpréseljem magam San Salvador sziget keleti zátonyai mellett, ahonnan kezdve az egyre erősödő szélviszonyok között már folyamatosan ejthettem a hátra lévő úton. A szabályos óceáni hullámzás után a Karib-tenger elég rázós volt az adott viszonyok között, de Kuba keleti szögletének kerülését követően már csak néhány alvó teherhajósofőr okozott múló izgalmakat. Az előzetes tervektől eltérően nem a Jamaica északkeleti partján fekvő Port Antonióba tartottam, hanem egyenesen a főváros közelében lévő Port Royalba érkeztem a további felkészülést meggyorsí-tandó. 10 nap hajózás után, a parthoz közeledve nagyon jó érzés volt a helyi reggae-zenéket hallani, és még a hatóság embereinek szokásos ügyeskedése-okoskodása sem tudta a hangulatomat megmérgezni. Kis családunk újra egyesült: majdnem másfél hónapot vett igénybe a hajó megvétele és leszállítása.
A következő hét hajnaltól éjszakáig tartó készülődéssel telt, át kellett alakítani, beszerezni sok mindent a következő 4 hónap szükségleteinek megfelelően. Folyamatosan néztük az időjárást, mivel az utazásnak az óceánig tartó legelső szakasza volt a legnehezebb. A szigetek között átvitorlázva a passzátszéllel szemben kellett megtennünk az első 400 mérföldet. A tényleges indulást megkönnyítendő, áthajóztunk a már említett Port Antonióba, mivel a sziget keleti végéig 50 mérföldet kellett krauzolni széllel, áramlattal szemben, ami egy hosszú út legelső lépéseként nem túl szerencsés. A 24 órás út alaposan megviselte a legénységet, ami erre az alkalomra további két fővel bővült Apám és egyik barátunk személyében. A gyönyörű, és hurrikánbiztosnak is mondott öbölben fekvő Errol Flynn Marina teljesen megtelt fellobogózott 70 lábas versenyhajókkal, így alig sikerült helyet találnunk. A Sir Robin Knox-Johnston által megálmodott Clipper Ocean Race földkerülő versenyén a Jamaica által szponzorált hajó legénységeként örömmel üdvözöltük egymást Kocka Terivel, akivel közel egyéves levelezést követően nyílt alkalmunk személyesen is találkozni, és néhány igen tartalmas órát együtt tölteni a rövid itt-tartózkodásunk alatt. Két nap alatt sikerült újraszerveznünk túlzsúfolt hajónkat, melyre az Amerikában beszerzett tartós élelmiszerek mellett felkerült 40 gallon palackozott víz, 30 font narancs, 20 font grapefruit, 10 kisebb dinnye, számolatlan mangó, több papaya és ananász, egy zsák különböző, levesbe való trópusi gyökér, továbbá a szokásos zöldségekből amennyit a piacon meg tudtunk venni, mivel tapasztalatunk szerint a kímélő étrend mellett ritkábban jelentkeznek a tengeribetegség kellemetlen tünetei.

Az átkelés
Sietnünk kellett az indulással a közeledő hurrikánszezon miatt, így az optimális időre való hosszadalmas várakozás helyett úgy határoztunk, hogy gyenge északkeleti szembe szélben indulunk el a Kubát Haititől elválasztó szoros, a Windward-Passage leküzdésére. Az erőteljes zivatartevékenység megnehezítette az első napokat, de a szél előre jelzett erősödésekor már a Bahamák szigetei közötti átjárók határozták meg az irányt. Az elindulást követő ötödik nap hajnalán az optimális élesség miatt enyhén túlvitorlázva préseltünk, és a felkelő nap fényénél megkönnyebbülten pillantottuk meg a mögöttünk elmaradó lapos partokat, és zátonyokat: kiértünk végre az óceánra. Az enyhülő szélben oszladozni kezdett a felhőzet, a nap új erőre kapott, kibújhattunk végre átázott vízhatlan ruháinkból, és a végtelen láthatár békességé-ben a hajó elektromos műszerei kikapcsolva pihentek – csak a rádió hallgatott süketen. A szél két nap alatt teljesen elfogyott, szenderegve lebegtünk a ténylegesen tükörszerű óceánon, először pihenve meg az elmúlt hetek-hónapok folytonos rohanása után. Az áldott pillanat azonban nem tartott soká, mert felébredtek a kétségek. Üzemanyag- és vízkészletünk korlátozott volt, és csak a négyhetes út elején jártunk. Előbb északi irányba motoroztunk szelet keresve, majd a gyenge észak-keleti szellőben éles menetben tudtunk 2-3 csomóval vitorlázni. A múló napok folyamán megérett az elhatározás, hogy megállunk a Bermudákon készleteinket pótolni, és friss időjárási információkat letölteni. A pici, lapos szigetcsoport szinte elvész az óceánban, az érkezés napjának hajnalán még nem jelezte semmi közelségét, csupán az élénkülő hajóforgalom: napok után először jelentek meg hajók az AIS kijelzőn, navigációs fények látszottak az éjszakában. A szél ekkor már második napja folyamatosan erősödött, és nyugatiasodni kezdett, optimális körülményeket teremtve az Azori-szigetek felé való továbbhajózáshoz. Bizonytalanságom bizonyossággá vált, mikor a St. George öblébe vezető csatornához közeledve megláttam a kelet felé kirajzó vitorlásokat: a legénység talpig viharruhában, a hajók bereffelt nagyvitorlákkal. A vámmólóhoz kikötve megerősítették, a következő napokban egy ciklon halad kelet felé a Bermudáktól északra, ennek hatására 17 vitorlás indult el az adott napon az Azori-szigetekre. Mivel 35 dollár „fejpénzt” kell fizetni a Bermudákon az érkezésnél a formalitásokért – ez a mi esetünkben igen jelentős összeg –, úgy határoztam, hogy engedélyt kérek a vízkészletünk feltöltésére, és bejelentkezés nélkül kívánom folytatni utunkat. Ilyesmire itt még nem volt példa, így a hatóságok – rövid tanácskozás után – úgy határoztak, hogy tekintettel a legénység különleges helyzetére, elengednek minden fizetnivalót, és tetszőleges ideig maradhatunk a szigeteken. Olyan kedvesek voltak az itt élő emberek az egyszerű boltostól a hivatal vezetőjéig, hogy végül két napot maradtunk. Megható volt, ahogy a helyi éttermek egymással versengve látták vendégül népes családunkat. Közben azért újraszerveztük-átpakoltuk a hajót, kisebb módosításokat végeztünk a szélkormányon, fél napra beköltöztünk a helyi önkiszolgáló mosodába, és összebarátkoztunk a két-három gyerekkel hajózó francia családokkal. Harmadik napja fújt már a nyugati, amikor sötétedés előtt kihajóztunk a kedves öbölből, csupa hálával és szeretettel szívünkben, megfogadva, hogy ide egyszer biztosan visszatérünk. A következő napokban a ciklon továbbhaladt kelet felé, a 30 csomó feletti délnyugati szelet követően gyenge szembeszelet hagyva maga után hosszú napokra. A pozitív tack kelet-délkelet felé mutatott, közel 40 fokkal hajóztunk célunk alá, és az erősebb északi szelektől el. Nehéz álmok kísértettek éjszaka, de nappal a helyzetünket felmérve megállapítottam, hogy vizünk, élelmiszerünk van bőven, csak a gázolajjal kell spórolnunk lehetőség szerint; a szelíd óceánon békésen mozgó hajón a gyerekek önfeledten játszadoztak.

Óceánon
Váltakozó szelek jellemezték a következő két hetet, és lassan elfogytak a Jamaicából hozott gyümölcsök, de a hajó egyensúlyban tartása miatt gyakran át kellett pakolnunk a holmikat, így sokkal több helyünk az idő előrehaladtával sem lett. Megbarátkoztunk közben a lassú haladással is.
A hátszeles billegés helyett azonban jobban kedveltük az éles, megdőlt, de stabil menetet. A szerencsés megérkezés bizonysága egyre nőtt, mikor egyik éjszaka a motortérből kiszűrődő újszerű zörejre figyeltem fel. A lazának tűnő ékszíj meghúzása után a hang ugyan elmúlt, de másnap újra meghallottam a zörejt. Alaposabb vizsgálódás után a lendkerékház szerviznyílásánál fémmorzsalékokat láttam kiszóródni. A motort azonnal leállítottam, és néhány mély levegővétel után felmértem helyzetünket: a szigetekig hátralévő 300 mérföldes úton nem használhatjuk a motort a komolyabb károsodások elkerülése végett, és egyik áramtermelési lehetőségünk kiesik. A kikötőbe is meg kell próbálnunk bevitorlázni, a motort csak szükség esetén és csak a legrövidebb időre szabad bekapcsolnunk, egyéb esetben vontatásra szorulunk. Úgy határoztunk, hogy a lehetséges kikötők közül végül Lajesra megyünk, Flores szigetre, mivel a cserealkatrészre való – esetlegesen – hosszadalmas várakozás kellemesebb a gyönyörű és csendes helyen, mint a több szervizháttérrel rendelkező, de zsúfolt Hortában. Az érkezés hajnalán viharossá erősödött a délnyugati szél, a sziget déli fokát messze elkerülve egy szál viharfokkal is nagyon gyorsan haladtunk, már a hajnal legelső fényeinél elkezdtük az öbölt megközelíteni. Az óceánba hosszan benyúló hullámtörő gát mögött beindítottam a motort, hogy széllel szemben behajózzunk a kikötőbe, de néhány perc múlva a motor leállt. A horgonyzó hajók és sziklazátonyok között sikerült horgonyt dobnunk 10 méteres vízben – 50 méter láncon még csúszott kicsit a hajó, de további 10 méter lánccal és 40 méter kötéllel megtoldva már stabilan tartott az 50 csomó feletti befújásokban. Mikor már levegőhöz jutottunk, azonnal leesett az állunk a sziget szépségét látva, a madarak éneklését hallva. Később a szél fordulását követően bevontattuk a hajót a kikötőbe egy, már korábban megismert vitorlázónak és csónakjának segítségével. Néhány nap pihenés után kiszereltem a motort és nagy megkönnyebbülésünkre kiderült, hogy a hiba nem jelentős, viszont a cserealkatrész megérkezéséig bőven jut időnk a kis sziget csodáinak alapos megismerésére, mielőtt folytathatjuk utazásunkat végső állomásunk, Dubrovnik felé.

 

phoca_thumb_l_virgo_09

 

Képgaléria:

 

 

Ezek is érdekelhetnek

Ajánlataink