Nyolcvan éves limánymenő

Jónéhány legendás veterán hajó vitorlázik a Balatonon, amelyről szinte minden vitorlázó hallott már, története közismert, és szinte minden vitorlás „high-society” rendezvényen feltűnik. De akad egypár olyan is, amiről csak kevesen tudnak, kerüli a feltűnést és a reflektorfényt, pedig szépsége és históriája egyedülálló. Ilyen Szászvári Péter 1936-ban készült huszonötös túrajolléja, a Lutra II.

Jónéhány legendás veterán hajó vitorlázik a Balatonon, amelyről szinte minden vitorlázó hallott már, története közismert, és szinte minden vitorlás „high-society” rendezvényen feltűnik. De akad egypár olyan is, amiről csak kevesen tudnak, kerüli a feltűnést és a reflektorfényt, pedig szépsége és históriája egyedülálló. Ilyen Szászvári Péter 1936-ban készült huszonötös túrajolléja, a Lutra II.

A széljelzőket szemeteszsákból csináltam – mutatja kaján vigyorral Péter, majd meghökkent tekintetemet látva hozzáteszi: Tudod, erre a hajóra csak kék, fehér és faszínű dolgok kerülhetnek fel. És tényleg: kék a kötelek nagy része, kék a belső kárpit, kék a lajstromszám, még a vantnik alsó részére szerelt védőcsövek és a vízvonal is gondosan ugyanarra a kék árnyalatra lettek festve, mint, amilyen az orrvitorla.
Az az orrvitorla, amit Péter nagypapája varrt még évtizedekkel ezelőtt, a Budaflaxtól vásárolt leértékelt vitorlavászonból, és darabjait gondosan úgy szabta ki, hogy a színhibák ne látsszanak rajta.
Már ebből a pár részletből is látszik, hogy különleges történetű hajó ring itt mellettem a Balatonfűzfői Vitorlázó Sportegyesület kikötőjének vendéghelyén, ahol Péter és családja éppen szokásos évi Balaton-kerülő túráján állomásozott egy éjszakára. Irén, a feleség éppen reggelit készít, a két tinédzser fiú kütyüjét nyomogatva a kabinban tesped, amikor Péter mesélni kezd: A hajó legendájának kezdete meglehetősen homályba vész. A nagypapa visszaemlékezései és a mások által elmesélt történetek jónéhány ponton nem csengenek össze, de az biztosnak tűnik, hogy a nagypapa második, vagy harmadik tulajdonos lehetett. Az első tulajdonos bizonyára egy jómódú orvos volt, és ő találhatta ki azokat a kényelmi funkciókat – kisasztal, szekrény, belső elrendezés – ami lakályossá, és társaitól különbözővé tette ezt a hajót.
Megépítésének idején a huszonötös túrajolle középkategóriás hajónak számíthatott, nem volt olyan elegáns, mint egy lakkozott mahagóni harmincas, a felépítésén jól tetten érhető az a törekvés, hogy ne legyen túl drága az előállítása. Például tölgyből készült, ami szárazon összemegy, vízben megdagad, a vas elemek körül megfeketedik és elrohad, sokkal kevésbé időtálló, mint a vörösfenyő. Oldala festett volt és nem lakkos, a decket eredetileg impregnált vászon borította és egyetlen díszléc dekorálta csak.
Annak idején egy német hajó (25-er Jollenkreuzer) mintájára készült, alacsony oldalmagassággal, ami balatoni használatra ideális, hiszen közel a víz és kicsik a hullámok. Az én hajóm az első három magyar építésű között lehetett – folytatja Péter – de később ez a kategória nagyon szeretett és elfogadott lett nálunk, főleg a Balaton sekély vizű déli partján. Boglár és Lelle környékén a mai napig sok ilyenfajta hajóval lehet találkozni.
Az orvos azonban nem túl sokáig élvezhette új hajóját, mert jött a Második Világháború. Ebben pedig meg akarták semmisíteni az összes balatoni hajót. Csak azok élték túl, amiket elsüllyesztettek vagy elrejtettek a nádasban. Valószínűleg ez történhetett Péter hajójával is, ami a háború után a Belügyminisztérium kezelésébe került. A fennmaradt információk szerint az értő kormányost igénylő, túlvitorlázott, gyengeszeles túrajolléval sokat borultak, így egy idő után leszerelték róla a vitorlázáshoz szükséges szerelékeket és az árbócot, majd egyszerű motorcsónakként használták.
Az erősen leromlott állapotú, partra vetett hajót Péter nagyapja találta meg a hatvanas évek elején Hilcz Kálmán balatonlellei hajóácsnál, aki el is vállalta a kabin felújítását. A mester egy árbócot is állított bele, amiről a mai napig nem lehet tudni, hogy az eredeti-e, vagy egy, a hajóhoz illő, de később készült másik. Mindenesetre ez is elég érdekes darab, hiszen cső alakú és vörösfenyőből készült. A csőfal vastagsága mindössze 2,5 centiméter, és arasznyi részekből ragasztották össze, hogy ne vetemedjen. A vitorla csúszkáit vezető horony külön illeszkedik rá, ennek egy részét Péter nemrég újította fel másfél napos munkával.
Egyébként is elég munkaigényes az öreg hajó. Az árbóc tavalyelőtt tavasszal lett generálozva a test pedig folyamatos „úszó restauráció” alatt áll. A jobb hátsó pad például néhány nappal a fotózás előtt készült el úgy, hogy a famunka nagy része otthon zajlik, az összerakás és a helyreigazítás pedig vitorlázás közben. Ehhez persze jókora fedélzeti szerszámarzenál szükséges, Péter legújabb szerzeménye egy kisméretű kézi gyalu. Valószínűleg nem sok vitorlás szaladgál a Balatonon kézi gyaluval a fedélzetén, de a Lutra II olyan hajó, ami állandó törődést és odafigyelést igényel tulajdonosától.
A korábban említett takarékossági megfontolások miatt a hajó teste alapvetően tölgyből és fenyőből készült. A mahagóniból készült, strapabíróbb és jobban kezelhető kopó részek már az én modernizálásom – avat be Péter a részletekbe, aztán újra visszakalandozunk a múltba. Hilcz – talán az akkoriban uralkodó anyaghiány miatt – a nem látható részeken mindenhol vas kötőelemeket használt rézcsavarok helyett. Ezek körül elkorhadt a fa, ezeket kell most felkutatni és kicserélni. Ez persze már gyerekjáték ahhoz képest, amennyi munka korábban volt a hajóval. A tavaszi vízretétel ugyanis minden évben egy horrorisztikus rituáléval indult. A tavaszra kiszáradt tölgyfa lécek között mindig 3-4 mm-es rések tátongtak, ezeket puha olajos késtapasszal kellett kitömíteni. Aztán (minden évben!) 2-3 réteg olajfestékkel fehérre kellett festeni a hajó oldalát és csak akkor jöhetett a daruzás. A daruzás, ami után rendre azonnal elsüllyedt a Lutra II. Jónéhány nap kellett hozzá, hogy a tölgy lécek bedagadjanak, és a héj ne engedje át a vizet.
Ezt untuk meg a nyolcvanas évek elején – folytatja Péter a történetet. Huszonéves voltam, az egyik vizsgaidőszak helyett felfordítottuk a hajót és lelamináltuk. Fűzfőről hordtam a kannákat vonattal Alsóőrsre, a szakmát pedig úgy tanultam, hogy elszegődtem ingyen műanyagozó inasnak és megtanultam az üvegszálas poliészter technikát. A mai napig vannak olyan hajók a tavon, amiknek az építésében közreműködtem.
A Lutra II három rétegből álló laminálása nagyon jól sikerült, a mai napig együtt dolgozik a műanyag a fával. A perfekcionista Péter csak azt sajnálja, hogy a sietség miatt a test alakján nem javított eleget. A háború ugyanis meghagyta nyomait a vízvonalon, több helyen néhány centis – a külső szemlélő számára egyébként észrevehetetlen – eltérések vannak rajta. Ami viszont a laminálás után is örök probléma maradt, az a svert és a svertcsavar körmyéke. Mindenki alulbecsüli, hogy mekkora erők ébrednek a sverten – jön elő a fizikatanár a ma már informatikusként dolgozó Péterből. Két éve tudtam végre úgy megcsinálni, hogy nem ereszt a svertkasztni. Újra fel kellett találni a svertcsavart, végül egy réz perselyben forgó kerékpártengellyel oldottam meg, erre büszke is vagyok, meséli a tulajdonos, aki nem az a fajta, aki ortodox módon próbálja megőrizni a hajó eredetiségét. Az alapos megfigyelő például jó néhány modern kötélfogót is találhat a fedélzeten – apró engedmény a kényelmesebb vitorlázhatóság érdekében.
Egyvalamiben azonban nem tesz engedményt a megszállott vitorlázó: belsőégésű motor – habár korábban volt rajta – nem kerülhet a Lutra II-re. Péter néhány éve a családi Volvót is kerékpárra cserélte, s bár a család többi tagja nem mindig boldog a zöld elkötelezettség következetes megvalósításától, azóta tekernek és eveznek, de benzint nem használnak.
Egyébként erre ritkán is lenne szükség. A Lutra II elképesztően gyenge szélben is meglepően fürge, ebben is tökéletesen illik a karaktere a balatoni szélviszonyokhoz. Ennek egyszer én is tanúja lehettem, amikor Balatonszéplakról indulva Péter azzal búcsúztatott: Mi most megreggelizünk, aztán Zamárdinál körbevitorlázlak! Az alázást sikeresen végre is hajtotta, és amikor a történetet elmeséltem egy sokat látott balatoni vitorlázónak, ő nevetve csak annyit mondott: Te ezen csodálkozol? A huszonötös túrajolléról mindenki tudja, hogy egy igazi limánymenő!

Legenda az aranyhajóról
Péter nagyapjának nem csak a Lutra II. volt különleges hajója. Előtte volt egy Lutra nevű 15-ös túrajolléja, azt pedig egy Elektra nevű, két másik családdal közösen birtokolt 50-es előzte meg. Ezt a hajót korábbi tulajdonosa állítólag az ország elhagyására – akkoriban úgy mondták disszidálásra – akarta felhasználni, ezért az összes veretet aranyra cserélte rajta, hogy vagyonát így menekítse ki. A Dunán szeretett volna meglépni, de a dolog kitudódott és elkapták. Hogy a történetből mi igaz, ma már ellenőrizhetetlen, de ha valakinek van információja az aranyhajóról, vagy a Lutra II első húsz évéről, kérjük, írja meg a szerkesztőségnek.

DSC_0403 (2)
Balatoni pillangózás. Akár egy korabeli képeslap is lehetne fekete fehérben, ahogy a 25-ös túrajolle hátszelezik a fűzfői öbölben
Búcsúzik a Lutra II. Az idén nyolcvan éves hajó minden évben körbevitorlázza a BalatontA hajó egyik ékessége a kabintető lécekből összeállított boltozata. Mennyivel szebb ezt nézni elalvás előtt, mint a műanyagot!
Nyolcvan éve készült a Lutra II. A gyártás évszáma ott díszeleg a hajó hátsó részén. Nevét a Fekete István rajongó nagypapától kapta, eredeti neve ismeretlen

DSC_0263 (2)

Tölgyfa lécekből készült a munkatér is. A bal alsó sarokban látszik a nemrég felújított pad sarka

 

Képgaléria:

Kövess minket a Facebookon is.