Életmentés, új verseny, kamu lista, vízummentesség Francótól. A történet nem csak egyszerűen egy vízből mentés sztorija.

Szöveg: Ruják István

Az olimpiai Finn osztály világversenyei, így a szeptember 4-én Balatonföldváron kezdődő Finn Gold Cup is, mindig alkalom különleges találkozásokra. Ezúttal életmentő és megmentett találkozott újra több évtized múltán.

Gerardo Seeliger ismert név finnes körökben, például mert jó versenyző volt, majd 19 éven át a hajóosztály elnőke, akit örökös tiszteletbeli elnöknek is megválasztott az Osztályszövetség. Most eljött Balatonföldvárra, és harminckilenc év kihagyás után hajóba is ült, mert jövőre Barcelonában, az otthonában lesz a veterán – masters – világbajnokság, amit ki nem hagyna semmi pénzért. És persze, hogy találkozhasson valakivel, egy régi baráttal. A vízről kijövet a sólyán találkoztak újra.

Gerardo az életét köszönheti Fináczy Györgynek, aki nélkül már 46 évvel ezelőtt a tengerbe veszett volna. Ám a történet nem egyszerűen csak egy életmentő sztori … Gerardót kérdeztem az emlékeiről.

„Az 1971-es Európa-bajnokságon történt Írországban, Dublin közelében. Az egyik futamon nagyon-nagyon erős szélben a befutó után a part felé vitorlázva felborultam, és elsodródtam a hajótól. Akkoriban nem volt korlátozva a ruházat súlya, tehát erős szélben nehéz, 25-30 kilós, vízszívó súlymellényeket használtunk, hogy segítse a hajó kiülését. Ráadásul mentőmellény nélkül, mert annak egyszerűen nem jutott hely. Nagyon fáradt voltam, és úgy három percnyi vergődés után elvesztettem az eszméletemet.

Fináczy Gyuri – aki azon az EB-n bronzérmes lett – látta a felborult hajót üresen sodródni, nem látott sehol és elkezdett keresni a vízben. Kőrözött a hajóm körül, míg meg nem talált. Berángatott a Finnjébe, partra vitt és kórházba juttatott, még éppen időben. Nélküle egy percen belül elmerültem és megfulladta volna. Megmentette az életem!

Az EB után hazautaztam Spanyolországba és elmentem az olimpiai bizottsághoz. Mondtam, hogy adnunk kell egy kitüntetést a magyar Fináczy Gyurinak a sportszerű viselkedésért és életmentésért. Ezután felhívtam Gyurit telefonon, hogy mikor tudna eljönni a kitüntetést átvenni. Azt válaszolta, hogy ő egy kommunista országban él, nem engedik ki, de ha eljön „zálogba” teszik a feleségét és a gyerekeit, nehogy kinn maradjon. Csak egy nemzetközi vitorlás versenyre engednék el. Megkérdeztem, mikor tudna jönni, mire azt válaszolta „karácsonykor”. Hát akkor gyere Christmas Race-re!

Így hát kitaláltuk és először kiírtuk a Christmas Race-t, mert azt akartuk, hogy Fináczy Gyuri eljöhessen. A versenyen Barcelona közelében két hajó volt, a kettőnké. Kitüntettük őt, aztán írtunk egy hosszú kamu eredménylistát a magyar szövetségnek és állami szerveknek, miszerint Fináczy győzött, én lettem a második, és mögénk írtunk mindenféle kitalált neveket! Vagyis neki köszönhetjük a Christmas Race-t, ami ma a spanyol vitorlás sport második legjelentősebb versenye a palamosi Princesa Sofia kupa után!

Még egy kapcsolódó sztori: Fináczy a feleségével Katalinnal jött, de nem volt vízuma. Abban az időben még Franco tábornok irányította Spanyolországot. Neki szóltunk, hogy gond van, mire azt mondta, hogy aki megmentette egy spanyol életét, annak nem kell vízum Spanyolországba… Jöjjenek nyugodtan!

Azóta talán kétszer találkoztam vele, de már legalább harminc éve nem láttam.

Finnben utoljára 1976-ban ültem, amikor válogatóztam a Montreali Olimpiára, de José Luis Doreste megvert. Azóta nem ültem Finnben, csak most szálltam be újra, itt a Balatonon, az életmentő barátom hazájában és vizein, elkezdve a tréninget a jövő évi Masters VB-re.”