Az alma nem esett messze a fájától – és mégis. Idősebb Bali István híres balatoni hajóépítő, aki rozsdamentes acél veretekre specializálódott. Az RSM Sailing Team boat captainje, Bali István mellette leste el a hajóépítő szakma alapjait Balatonberényben. „Tizenéves koromban még nem igazán tudtam, mit kezdjek magammal, de szerettem a Balatont, ezért tudtam, hogy a vitorlázás közelében szeretnék lenni. Nem akartam az apám árnyékában maradni, ezért elindultam a saját utamon. Nehéz döntés volt, de úgy éreztem, nem elég, hogy egész életemben a családi vállalkozásban dolgozzam” – mondja a 29 éves hajós a Balaton Boat Show-n, egy verőfényes szeptemberi napon. Több mint egy hónappal azután, hogy az RSM csapata egy 18 órás nagy roham után megnyerte az 52. Kékszalag Nagydíjat, még mindig dolgoznak benne az élmények.

A Balatonról indulva, Németországon keresztül jutottál el végül Dubajba. Hogy történt ez a svédcsavar?
– Fiatal koromban megfogtak a nagy versenyhajók: roppant férfiasnak találtam a küzdelmet az elemekkel. A 2000-es évek elején már jellemzően műanyagból készültek a vitorlás hajók, és nagyon érdekelt a kompozit hajóépítés technológiája. Ennek kapcsán kerültem Németországba, Bremerhavenbe egy olyan csapathoz, amely szélerőművekben használt kompozit alkatrészeket javított. Az itthonról magammal hozott dolgok mellett ott sajátítottam el a kompozit technológiát. Ott rájöttem, hogy igazából a kompozit vitorlás hajók „Mekkájában”, Dubajban szeretnék dolgozni. Az Arab Emirátusok akkoriban vált a versenyhajó-építés központjává, ott volt a világ összes nagy hajóépítője és bevallom, vonzott a magas életszínvonal is.
Elhatároztam: ha megyek, akkor a legjobb helyre megyek, vagy maradok itthon. Tudtam, hogy ha Dubaj bejön, akkor fényűző élet vár rám, de nagyon sokat kell érte dolgoznom. Eleinte problémát okozott, hogy én németül beszéltem, odakint viszont mindenki csak angolul. Ezt tovább nehezítette, hogy a hajóépítők között nagyon sok az új-zélandi, akiknek az angol akcentusát csak a Jóisten érti… Szerencsémre Michael Lipp német hajóépítő is kint volt akkor Dubajban, aki a Dragon projekten dolgozott. Nála kezdtem el dolgozni, hamar megtaláltuk a közös hangot, és Lipp műhelyében néhány hónap alatt megtanultam angolul is. Rengeteget dolgoztam, meg akartam mutatni, hogy bírom, hogy lehet terhelni, és hogy mi rejlik bennem.

Nagyon fiatalon csapatot, embereket vezettél és a verseny-katamaránok világába is belekóstoltál. Kikkel dolgoztál és kik azok, akiktől sokat tanultál?
– 2014. decemberében kaptam meg életem első önálló projektjét, a GC32-es építését – ilyen típusú volt az első RSM, a Kalocsai Zsolt hajója. Huszonkét évesen már 25-30 fős csapatot irányítottam, ami azt gondolom, nem mindennapi teljesítmény. Mi építettük például az Alinghi vagy az Oman Air hajóit, amivel a Red Bull Extreme Sailing-sorozatban (ESS) versenyeztek. 2015-ben a sorozat GC32-esekre váltott, ekkor kaptunk egy komoly megrendelést: 12 hajót kellett elkészítenünk szűk hat hónap alatt. Én akkor már túl voltam az első két GC32-es megépítésén, volt tapasztalatom, ezért esett rám az ESS szervezőinek választása. Kérdezték, hogy kire vagy mire van szükségem, mire azt feleltem, hogy csak egyvalakire: az apukámra. Fordult a kocka, én lettem az apám főnöke! Ekkor tudatosult benne, hogy a fia tényleg vitte valamire…
A GC32-es one-design hajó, egyformák, de azért mindegyik ESS-csapat odaküldte a saját hajóépítőjét. Sokat, napi 18-20 órát dolgoztunk, hogy tartani tudjuk a határidőt. Különösen jó kapcsolat alakult ki közben Roman Hagarával, a Red Bull Extreme Sailing Team kormányosával, aki megkérdezte, szeretnék-e vele tartani az ESS-be. Végül a Dubajban maradás mellett döntöttem, ahol újabb projekteken – TP52 Maxi 72-es – dolgoztunk.

Miért és hogyan kerültél ismét haza?
– Felvettem a kapcsolatot Kalocsai Zsolt „Kacsával”, az RSM Sailing Team tulajdonosával, akik éppen Balatonlellén edzettek. Lesétáltam hozzájuk a kikötőbe és mondtam, hogy sziasztok, én építettem ezt a hajót, tudok segíteni valamiben? A munkakapcsolatból barátság lett, és egyre inkább összekötött minket a közös cél, a Kékszalag megnyerése. 2016-tól tudatosan elkezdtem leépíteni a kinti munkáimat, és rendszeresen hazajöttem. Az év tavaszán hazajöttem, és az RSM teljes jogú csapattagja lettem. Újabb hosszadalmas építési folyamat kezdődött, hónapokba telt, mire kiépítettem a teljes szervizhálózatot, én lettem a boat captain, aki a hajó technikai felkészítéséért és állapotáért felel.

Miért volt fontosabb számodra a Kékszalag, mint az Extreme Sailing Series, amikor simán mehettél volna az utóbbiba is?
– Egyszerű: mert magyar ember vagyok, szeretem Magyarországot. A Balaton egy nagy kincs, remek adottság, amit értékelni kell, a Kékszalag szintén. Mindig tudtam, hogy egyszer haza fogok jönni, de kellett egy mozgatórugó, ami miatt magam mögött hagyom Dubajt.

Az RSM csapata az elmúlt években arról vált hírhedtté, hogy mindig ott voltatok a dobogó környékén, de a végső célt, a Kékszalag-győzelmet nem sikerült elérni. Nem érezted úgy az elmúlt öt évben, hogy kész, ennyi volt, bedobod a törülközőt?
– De, tavaly. Akkor először éreztem úgy, hogy elég volt a csalódásokból, most összepakolok és elmegyek innen bárhová. Be is zártam a Bali Racing műhelyt. De rájöttem, hogy az embernek azért vannak céljai, hogy elérje azokat. Éreztem, hogy nem szabad és nem is fogom feladni. Tudtam, hogy átlagon felüli a munkabírásom, és a csapatban is benne van a győzelem, ezért nem fogom feladni. Végig akartam menni az úton.
Miután megvettük az AC45-öst, az első két évben nagyon sokat szenvedtünk vele, nem jöttek az eredmények. Viszont tudtam, hogy mit kellene átalakítani. A két legjelentősebb változtatás a vadonatúj bumm, illetve a vízballaszt-rendszer kiépítése volt (még 2019-ben). Az utolsó, de legfontosabb simítás a nagyvitorla és az új bumm összehangolása volt, amit Vándor Robi tervei alapján, a North Sails vitorlagyártóval közösen, rengeteg egyeztetés után oldottunk meg. Meg is mondtam a csapatnak, hogy mostantól semmit sem lehet a hajóra, a technikára fogni, csakis rajtunk múlik a siker. Nagyon fontos számomra a csapatmunka, itt mindenkinek 100 százalékot kell odatenni és jó volt látni, hogy a legénységből mindenki hozta azt a teljesítményt, ami végül a győzelemhez vezetett. Ne felejtsük el, hogy Kenesénél átvettük a vezetést a PreVitaltól, és onnantól végig mi irányítottunk a Kékszalagon. Nem volt olyan, hogy valaki „ne ért volna oda”, vagy ne teljesítette volna a kéréseket, elvárásokat.

A vitorlázás, különösen egy 18-20 órás Kékszalag megnyerése kiváló fizikai és mentális állapotot feltételez. Hogyan tartod magad formában?
– Egy jó vitorlázónak nagy fegyelemmel, kiváló koncentrációs képességgel kell rendelkezni, ezek kifejlesztéséhez a sport remek eszköz. Ezért sportolok rendszeresen, súlyzózom és sokat biciklizek. A sportban a kulcs az akarás, a fegyelem és az alázat, de ezek adták az idei Kékszalag-sikerünk alapjait is. Idén a Kékszalag gyenge szeles, de nagyon nehéz verseny volt. Február végén volt a Budapest Boat Show, és már az ottani esélylatolgató beszélgetésen megmondtam, hogy 2-3 csomós szél nekünk bőven elég lesz. Nem fogom elfelejteni, amikor a keszthelyi forduló bójánál, este 9 óra körül centiről centire állítgattuk a köteleket. Átnéztem az egyik riválisunk hajójára és láttam az arcukon, hogy meg vannak törve. Pontosan olyan helyzetbe kerültünk, amilyenbe a két héttel korábbi Ezüstszalagon már voltunk, ezért tudtuk, hogyan lehet jól kijönni belőle. Ekkor tudtam, hogy meglesz a győzelem, mert bennünk még voltak tartalékok.

Hová helyeznéd a Kékszalagot a nemzetközi versenyek rangsorában?
– Azt szoktam mondani, hogy a Kékszalag olyan, mint az Amerika Kupa, csak magyar viszonyokra szabva. Ez a mi saját Amerika Kupánk, egy hungarikum. Ahogy az életben mindent, úgy a Kékszalagot is meg lehet tanulni. Sok alázat és fegyelem kell hozzá, de ha ezek megvannak a csapatban, akkor menni fog.