Az olasz csizma sarka – az Adria olasz partjaihoz hasonlóan – charterszempontból méltatlanul elhanyagolt terület. Annál is érthetetlenebb ez, mert ellentétben az északabbra eső, valóban nem túl izgalmas partszakasszal, itt egymást érik a történelmi városok és a gyönyörű természeti látnivalók. Mivel még pár sziget is bővíti a kínálatot, egyszer feltétlenül érdemes felkerekedni, és hajóval bejárni Puglia tartomány partvidékét.

 

Otranto
Persze a legkönnyebb annak a dolga, aki saját hajóval rendelkezik, és szabadon kószálhat a tengereken. A bérlők nehezebb helyzetben vannak, de számukra is kínálkozik némi esély: Korfun, Montenegróban vagy akár Horvátországban bérelt hajóval is eljuthatnak ide, amennyiben hajlandóak átszelni az Adriát. Korfuról kiindulva ez nem is akkora kaland, a szigetet kevesebb mint 60 mérföld választja el Otrantótól, de hasonló a távolság Vis és a Tremiti-szigetcsoport vagy Vis és Vieste között is. A legszerencsésebb azonban, ha sikerül felkapaszkodni egy olyan hajóra, mely Horvátországból Szicília felé menet, vagy éppen onnan jövet útjába ejti a kérdéses partszakaszt. Nekem több alkalommal is megadatott ez utóbbi lehetőség.
Legutóbb Cataniából érkeztem ide egy Harmony 42-es vitorlással, és a csizmasarok belső részén fekvő Gallipoli volt első pugliai kikötőhelyünk. Az ókori görögök által alapított város neve „kalli polis”, amely szó szerinti fordításban szép várost jelent, ez feltétlenül igaz is az óvárosra, amely egykoron egy mészkőszigetre épült. A szigetet a XVI. században egy kőhíddal csatlakoztatták a szárazföldhöz, és ezzel megindult a város szárazföldi terjeszkedése. Mára a modern város mind horizontális, mind vertikális kiterjedésben messze felülmúlja az óvárost, utóbbiról a kissé meglepő felhőkarcolók gondoskodnak. Látnivalók inkább az óvárosban vannak, bár a csapatunkban lévő hölgyek a modern város ruházati boltjainak is szenteltek pár órácskát. Nekem ezeknél érdekesebb (és lényegesen olcsóbb!) programnak tűnt a bizánciak által elkezdett, majd az Anjou- és az Aragóniai-ház itteni uralkodói által tökéletesített vár, és az óváros zegzugos utcáinak fel-fedezése. Emiatt csapatunk rövid időre ketté is szakadt, hogy azután este egy tengerparti étteremben jóízűen elfogyasztott vacsora mellett mindenki bizonygathassa a saját maga választotta program létjogosultságát.
Másnap ragyogó napsütésben és enyhe déli szélben indultunk ki Gallipoliból. Mivel nem akartunk messzire jutni, egy kis vitorlázás mindenképpen rendben lévőnek tűnt. Egész kellemesen haladtunk, mikor arra lettem figyelmes, hogy egy ködfolt van előttünk. Mivel körös-körül továbbra is sütött a nap, kéken csillogott a tenger, lágyan fújt a szél, meglehetősen érthetetlennek tűnt a dolog. Káprázat vagy valóság? Valóság volt az a javából, a ködfolt tíz percen belül elért bennünket, és a látótávolság legfeljebb, ha 100 méterre csökkent. Annyira meglepő volt a dolog, hogy percekig tartott, amíg ráeszméltem, hogy bizony hangjelzéseket kellene adni. Míg a ködkürtöt keresgéltem, a kormánynál álló Zsolt jelezte, hogy a szél is megváltozott, most már hátulról fúj. No, ez ezért nem volt igaz, mindössze annyi történt, hogy a ködben elvesztette a tájékozódását, és szépen lassan egy félkört írt le a hajóval. Rögtön kibuggyant belőlem az oktató énem, és megkérdeztem, hogy ugyan hányszor pillantott rá a kompaszra az indulásunk óta. Míg a part menti navigáció alapvetéseiről polémiáztunk, fokozatosan megnőtt a látótávolság, és hamarosan kijutottunk a ködből. De csak mi haladtunk tova, a köd továbbra is megmaradt, mint egy a nyájától elkóborolt bárányfelhő, aki nem tudja, hogyan süllyedhetett ilyen mélyre. Mi sem tudtunk, de mivel még egy jó darabig láttuk, nem is tűnt átmeneti jelenségnek. Egy darabka misztérium a tenger közepén…
A csizma sarkának legdélibb pontján van Santa Maria di Leuca, amely tágas és elég kedvező árú marinával rendelkezik, ráadásul brutális méretű hullámtörő védi a sirokkó által felkorbácsolt hullámoktól. Hullámtörő ide, hullámtörő oda, ottlétünkkor még a viszonylag kis szél is érezhető hullámzást okozott a vendéghelyeken. A hagyomány szerint itt (persze nem a marinában) érintette először Itália földjét Szent Péter Rómába menet. Ennek emlékére a marina feletti hegyfokon egy monumentális bazilikát építettek a XVIII. században, melyet azonban – ki érti ezt? – Szent Mária tiszteletére szenteltek fel. Innen ered a település neve is. A kikötőből a bazilikáig 284 lépcsőfok leküzdése árán juthatunk fel, de azt kell mondanom, hogy a fenti látnivalók és az onnan való kilátás megéri a fáradságot. Többek között megpillanthatjuk Olaszország második legnagyobb világítótornyát is, amely az egyházi épületegyüttes fölé magasodva 25 mérföld távolságra hirdeti az olasz szárazföld ezen kitüremkedését. A helybéliek ezt a helyet tekintik az Adria és a Jón-tenger találkozásának, de el kell tőlük határolódni, mert nincs igazuk. Ahhoz egy kicsit északkeletebbre kell menni, mégpedig egészen Otrantóig, illetve az Otrantói-fokig, ami mindössze 40 mérföldnyire van az albán partoktól. Ez a legkisebb távolság a két szárazföld között, természetes bejáratát adva a szívünkhöz legközelebb álló tengernek, az Adriának.

 

 

Otranto
Otranto stratégiai fekvése dacára viszonylag kis kikötővel rendelkezik, vendéghelyek dolgában pedig különösen szerény, mindössze 6-8 idegen hajó fogadására alkalmas. Némi szemtelenséggel be lehet állni ugyan egy itteni hajó éppen szabad helyére, de ezt a helybé-liek elég rossz szemmel nézik. (Ennek illusztrálására álljon itt az alábbi eset. Pár évvel ezelőtt egy honfitársunk egyéb kikötőhelyet nem találván, beállt egy éppen szabad magánhelyre. Induláskor véletlenül összeszedett egy mooringot, amit csak úgy tudott eltávolítani, hogy alámerült a hajójának. A helybéliek végignézték az egész akciót, de nem segített senki. Amikor végre megszabadult a mooringtól és indult volna, akkor megjelent a kikötőkapitányság embere, s megbüntette, mondván, hogy engedély nélkül búvárkodott a kikötő területén…)
Nekünk ezúttal szerencsénk volt, és jutott egy vendéghely. Aminek különösen örültem, mert Otrantót kár lett volna kihagyni. A kikötő felé magasodó óvárost markáns városfal védi, ennek déli oldalán egy bevehetetlennek tűnő Aragón-erőd magasodik. Utóbbi éppen egy Andy Warhol-kiállításnak adott otthont, mint ezt a művész bejárat fölé kitűzött, óriás Marilyn Monroe-képe hirdette. Kultúrára szomjazván, leszurkoltuk a belépti díjat és behatoltunk az erődbe. Mit mondjak? A magam részéről szomjas maradtam. Mindössze két teremben volt a kiállítás, és mindössze a már említett Marilyn Monroe-kép volt bemutatva, igaz, az pontosan tizenkétszer, az összes színárnyalatban…
További kultúrszomjoltás céljából ellátogattunk még a katedrálisba. Padlója egyetlen hatalmas, közel 70 m2-es mozaik, mely az élet fáját, illetve a fa ágai közé bújtatva ószövetségi jeleneteket ábrázol. Bámulatos képeskönyv a XII. század derekáról. Az egyik mellékhajóban még megdöbbentőbb látvány fogadott: több száz koponya és egyéb emberi csont – felhalmozva három hatalmas üvegtárlóban. Mint megtudtuk, 1480-ban törökök támadták meg és foglalták el a várost. (Ennyit az erőd bevehetetlen voltáról.) Az ostrom túlélőit iszlám hitre akarták kényszeríteni, de azok megtagadták az áttérést. A hitüket megtarthatták, de fejüket nem: 800 otrantói halt mártírhalált 1480. augusztus 17-én. Példájuk azonnal felrázta a keresztény világot, a következő év tavaszán Aragóniai Alfonz és Magyar Balázs (utóbbi Mátyás király hadvezére volt) csapatai visszafoglalták a várost, és kiűzték az ottománokat az itáliai félszigetről. A csata magyar áldozataira az erőd közelében lévő Magyar mártírok utcanév emlékeztet.
Otrantótól északra nagyon izgalmas a partvonal: szakadó falak, sziklák között kisebb-nagyobb, strandolásra alkalmas partszakaszok húzódnak meg. Ezek megközelítése a part menti zátonyok miatt fokozott figyelmet igényel, de cserébe nagyon kellemes környezetben fürödhetünk egyet. A mi időnkbe is belefért, hiszen még mindig délies szelünk volt, így kényelmes raumban haladhattunk Brindisi felé. Délről érkezve Brindisi egy ronda iparváros benyomását kelti, már-már hajlamos lenne az ember továbbhaladni mellette. Ez persze súlyos hiba lenne, mert akkor elmulasztanánk az olasz tengerpart legnagyobb természetes öblét, és legjobban megerősített (értsd: erődökkel telerakott) hadikikötőjét. A kikötő bejáratát jelző világítótorony elhagyása után még huszonöt percet kellett motoroznunk, míg elértünk kikötőhelyünkre, ami egyébként nem az öböl legmélyén volt, hanem az óváros melletti partfalnál. A behajózás során erősen kellett figyelni a nagy személyszállító hajókra és kompokra, valamint a teherterminálból kiinduló konténerszállítóra. Színesítették még a képet a nagy hajókat kísérő révkalauz hajók és a helyi csónakok. Ebben a kavalkádban nem sok figyelmet tudtam szentelni a Tengeri Erődre, amely a belső kikötő védelmére épült még a XV. században. Annyit mindenesetre megállapíthattam, hogy a jobb sorsa érdemes építmény eléggé elhanyagolt állapotban van. Kár érte.
Ahol van tengeri erőd, ott van szárazföldi is: az öböl mélyén álló, XIII. századra visszanyúló Stauf-várat illetik néha ezen a néven. Ez sokkal jobb állapotban van tengeri társánál, de cserébe nem látogatható: az olasz haditengerészet itteni flottaparancsnoksága székel benne. Az öböl túloldalán egy monumentális emlékmű az olasz tengerészeknek állít emléket, az égbe nyúló, karcsú torony a fasiszta építészet egyik mintapéldánya. Állítólag fel is lehet menni a tetejére, ahonnan páratlan kilátás nyílik a városra és a kikötőre. Erre nem sok esélyünk volt, mivel közel három kilométeres séta kellett volna az öböl megkerüléséhez. Beértük helyette a mi oldalunkon lévő két kisebb oszlop megtekintésével: két korinthoszi oszlop szimbolizálja az ókorban a várost Rómával összekötő út, a Via Appia itteni végét, és emlékeztet arra, hogy kiváló természeti adottságai folytán a város már több mint kétezer éve fontos kereskedelmi központ és kikötő.

 

 

Monopoli
Másnap továbbhajóztunk Bari felé. Sajnos a délies szél északnyugatira fordult, így elég hosszadalmas kreuzolás vagy motorozás várt ránk. Első lelkesedésünkben az előbbi mellett döntöttünk, aminek az lett a következménye, hogy délután közepén még mindig csak félúton jártunk. A kupaktanács hamar eldöntötte, hogy aznap már nem erőltetjük Bari elérését, hanem megállunk a legközelebb eső kikötővárosban, Monopoliban. Monopoli meg is hálálta döntésünket. Már a behajózáskor ámulatba ejtettek a város fehér falai, a mészkőből épült erődök és bástyák. Bámulatom a későbbiekben csak fokozódott: szinte érintetlen és gyönyörű középkori városkában találtuk magunkat, ahol egymást érték a fehérbe öltözött, remek műemlék épületek, a kisebb-nagyobb középkori paloták. Hogy Monopoli valóban „egyetlen város”-e, az kétséges, de hogy a „fehér város” elnevezést nem lehetne elvitatni tőle, az kétségtelen.
Monopoliból Bari csak egy ugrás, így másnap nemigen siettünk. Kétszer is megálltunk fürdeni, s mindkét alkalommal látogatónk is akadt. Először a Guardia Finanza, azaz az olasz pénzügyőrség hajója kanyarodott mellénk és ellenőrizte a hajó papírjait, valamint azt, hogy be van-e utána fizetve az áfa (!).
Második alkalommal a parti őrséghez volt szerencsénk, akik azt nehezményezték, hogy túl közel vagyunk a parthoz. Legalább 60-70 méterre voltunk, így nem nagyon értettem a dolgot. Közölték, hogy 200 méternél jobban nem közelíthetem meg a partot, csak a kikötőknél. Egyben azonnali távozásra szólítottak fel, de legalább a büntetés elmaradt. Az esetet azóta sem értem…
Bari nem a kishajósok Mekkája. Hatalmas ipari kikötője méretéhez illeszkedő magasságú kerítéssel van körbevéve, és ugyan három marina is van benne, de bármelyikből kilométernyit kell gyalogolni, mire elérjük a kikötő kapuját. Még akkor járunk a legjobban, ha az utasterminálhoz legközelebb eső marinát választjuk. Vendéghelyek ugyan nem nagyon vannak, de a helyiek nagyon barátságosak, és eddig mindig tudtak akár több napra is kikötőhelyet adni. Bari utascserére is alkalmas hely, mivel heti kétszeri, nagyon kedvező árú, közvetlen repülőjárat köti össze Budapesttel. Nagy kár, hogy nincs itt egy chartercég, nagyon szívesen ajánlgatnám hajóit. A város maga nem olyan megkapó, mint Brindisi, de belvárosa és az azt körülvevő tengerparti sétány itt is megér egy látogatást.
Utunk következő állomása Trani volt. A városka Monopolihoz hasonló, kellemes meglepetést tartogatott. Miután kikötöttünk rendkívül védett marinájában, felfedező sétára indultunk. Megállapítottuk, hogy itt is a fehér mészkő és dolomitépületek dominálnak, az óváros pedig nagyon egységes képet mutat. Hamarosan arra lettünk figyelmesek, hogy két keresztes lovag tűnik fel az egyik kereszteződésben. Ló ugyan nem volt velük, de öltözetük alapján kétségünk sem lehetett felőle, hogy éppen csatába indulnak. A XXI. században kicsit késésben levőknek tűntek, de nem voltak egyedül. Ahogy a város XI. században épült székesegyházához közeledtünk, egyre-másra újabb lovagok és egyéb középkori ruhába öltözött alakok bukkantak fel. A székesegyház előtti téren aztán kiderült a jelmezbál oka. Trani a XI–XII. században jelentős állomása volt a Szentföld felszabadítására szervezett hadjáratoknak. Erre és a város egykori virágkorára emlékeznek a helybéliek minden június végén egy jelmezes felvonulással, és a közeli – teljesen ép – vár szimbolikus meghódításával. Mi éppen a főpróbába csöppentünk bele. Volt itt egymással bajvívó keresztes vitéz, íjász, fegyverkovács, szabó, csizmadia, lószerszámos, illetve természetesen a „lacikonyhások” sem maradtak otthon. Igazi középkori forgatag volt, számomra meglepően kevés érdeklődővel. De megnyugtattak, hogy ezek még csak az előkészületek, az igazi mulatság két nap múlva lesz, és arra feltétlenül el kell jönni. Nekünk sajnos nem volt még további két napunk Tranira, így másnap reggel fájó szívvel búcsút vettünk ettől a fantasztikus kisvárostól.

 

 

Vieste
Az olasz csizma sarkantyújának nevezett Gargano-félsziget mélyen benyúlik az Adriai-tengerbe. A végére települt Vieste így a horvát szigetvilághoz legközelebb eső olasz város címét is magáénak mondhatja. Tiszta időben a fellegvár magasságából ellátni az ide mind­össze 30 mérföldnyire fekvő Palagruzáig. Viestének kitűnő kishajókikötője is van, amelyet – kozmopolita világban élünk – egy kanadai üzletasszony vezet. A város maga igen kellemes: egy domboldalra felkapaszkodó óváros, meredek és zegzugos utcácskákkal, felette várral, az óváros alatt egy modernebb, üzletekkel teli városrésszel, és nem utolsósorban egy hatalmas, homokos stranddal nyűgözi le az idelátogatót, utóbbi előtt a tengerből kinövő hatalmas kőszikla cifrázza a képet. E sziklát egyébként simán körbe lehet sétálni, mivel körülötte bokáig ér a víz, már amennyiben kedve van az embernek egy meglehetősen zsúfolt és ebből kifolyólag kissé harsány (tessék mondani, látott már valaki halk olaszt?) strandon téblábolni. Nekünk nem volt hozzá hangulatunk, így a szikla körbejárása után visszamenekültünk a kicsit távolabb lehorgonyzott hajónkra. Ez a napunk egyébként végig fürdőzéssel telt, mert az északnyugati szél egyre határozottabban fújt, és a csapatnak nem volt kedve dacolni a hullámokkal. A szél másnapra se csitult, de – a kanadai üzletasszony határozott, szinte utasítással felérő tanácsa ellenére – mégis felkerekedtünk, és elküzdöttük magunkat az olasz Adria egyetlen szigetcsoportjáig, a Tremiti-szigetekig. A szigetek 5 nagyobb szigetből állnak, közülük San Domino a legnagyobb. Kikötni sajnos a sekély víz miatt sehol sem lehet, a szigetek meglátogatására az egyetlen esélyt a horgonyzás kínálja. Erre volt is lehetőség a San Domino-sziget egyik védett öblében, bár az öböl közepén lévő sziklazátony némi fejtörést okozott. A cél az volt, hogy egy esetleges szélforduló esetén se sodródhassunk neki. Ennek érdekében két kötelet is a partra vitettem, mármint olyanokat, amelyeknek egyik vége a hajóhoz volt kötve…
Mire megnyugtatónak ítéltem a helyzetünket, késő délutánra járt. A csapat egy hamisítatlan tengeri naplementét akart látni, így bocihalálában partra szálltunk, és átcaplattunk a sziget túloldalára. Dacára a helyenként tüskés ösvényeknek, illetve a rendesen körbekerített ingatlanoknak és a mindenhonnan hiányzó útjelző tábláknak, még éppen idejében érkeztünk: a nap narancsvörösen hanyatlott bele a végtelen tengerbe, és festette rózsaszínre, bordóra, majd lilásvörösre a távoli felhők alját. Az alattunk lévő sziklákon, illetve egy öblöcskét körülvevő sziklafalon pedig fröcsögve, zúgva törtek meg, és több méterre csaptak fel az északnyugati szél által felkorbácsolt hullámok. E megkapó látvány méltó befejezése volt Puglia tartományban történt hajózásunknak…

Képgaléria: