Málta kapcsán hajlamos az ember azt gondolni, hogy kicsinysége folytán nem igazán alkalmas egy hetes hajós nyaralásra. Ez azonban tévhit – derül ki olvasónk riportjából.
Szöveg: Molnár Csaba kép: Gál Gabriella
Máltán májusban, egy chartercég meghívásának eleget téve volt szerencsém járni. A cég hajói a főváros mellett lévő Kalkarában állomásoznak. Ez egyike a Nagy Kikötő melléköbleinek. Meghívónk a legnagyobb itteni chartercég, jelenleg 23 hajó felett diszponál. (Csak összehasonlításként: a többi itt dolgozó cég mindössze 2-3 hajóval rendelkezik.) A hajópark nagyobb része viszonylag új, de még a régebbiek is jól karbantartottnak tűnnek, örömmel vettem hát, hogy az egyik 40 lábas hajójukat személyesen is kipróbálhatom.
Szupermarket-vadászat
Az első látszólagos problémám a bevásárlással adódott, a közelben csak egyetlen kicsike üzlet árválkodott. Nagyobb szupermarkethez bizony autóba kell ülni, de az egyik helybéli munkatárs készségesen elvitt minket a legközelebbi bevásárló központba. Visszafele már taxival jöttünk, így megtapasztalhattuk, hogy a taxik díjszabása kötött, s sok esetben nem is a sofőrnek, hanem a taxi standokon lévő diszpécsernek kell kifizetni az utat. A taxi egyébként nem olcsó, de helyismeret hiányában még mindig hatékonyabb, mint a buszok által biztosított tömegközlekedés. Utóbbival kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy a legutóbbi itt jártamkor megcsodált, Máltára olyannyira jellemző piros-sárgára festett, de életkoruk, típusuk és műszaki állapotuk tekintetében teljesen különböző járműveket időközben lecserélték, s ma már mindenhol új, modern buszok hordják az utasokat. Előrelépésnek előrelépés, de egy színfolttal kevesebb.
Az erődök országa
A Kalkara-öbölből kihajózva azonnal látszik, hogy Málta az erődök országa, körös-körül magas várfalak és vaskos bástyák vesznek körül minket. A Rodoszról kipenderített, majd V. Károly által Máltára telepített johannita lovagok uralkodásuk három évszázada alatt elképesztően megerősítették a sziget két legnagyobb öblének tagolt partjait. A látvány lenyűgöző, így nem is siettünk rögtön a Nagy Kikötő kijárata felé, hanem fordultunk egyet a két mérföld hosszú öbölben. Befelé haladva a következő melléköbölben bújik meg a Grand Harbour Marina, míg a legbelső öböl részben kereskedelmi kikötőként, részben hajógyárként szolgál. A valettai oldalon csak egy kikötött hajót látunk, igaz, a 13 szintes luxuscruiser a fél várost eltakarja…
Közel egyórás nézelődés után futottunk csak ki a nyílt vízre, ahol kellemes, 10 -12 csomós délkeleti szél fogadott minket. Ideje volt tehát vitorlázni. A hajón minden flottul működött (ez az előnye a szezon elejei túráknak!), pillanatok alatt fent voltak a vitorlák, és máris 5 csomó körüli sebességgel haladtunk a part mentén északnyugati irányban. A sziget kicsinysége hamar szembetűnt, alig másfél óra alatt elértük a Szt. Pál-öblöt, aznapi megállóhelyünket. De még nem álltunk meg: a kiváló szélben további két órát vitorlázgattunk, mielőtt kikötöttünk volna. A parton strandok, éttermek, kávézók, s csecsebecséket árusító ajándékboltok sorakoztak, amelyektől azonnal nyaralás-érzete lesz az embernek.
A kihagyhatatlan Kék Lagúna
A következő napon a társsziget, Gozo felé igyekeztünk, de útközben megálltunk a közéjük ékelődött Comino nyugati oldalán. Itt van ugyanis az egyik helyi természeti attrakció: a Kék Lagúna, amit állítólag nem szabad kihagyni. S valóban! Comino mellett egy nagyobbacska és több pici sziget húzódik természetes határvonalát és védvonalát képezve egy közel 500 méter hosszú és 50-100 méter széles tengerrésznek, ahol a vízmélység 3-5 méter között változik. A kopár sziklák övezte víz kristálytiszta, színe leírhatatlanul türkiz, s fürdésre csábító. Noha az utóbbit május közepén nem nekem találták ki, mégis legalább másfél órát ejtőztünk itt a környezetben gyönyörködve. Utána vitorlázva jutottunk el a Gozo északi oldalán lévő Marsalforn-öbölbe, ahol a kisebb halászcsónakok bójái között vetettünk horgonyt. A délutánt a sziget fővárosának, Victoria felfedezésére szántuk, ahova a kikötőből menetrendszerinti busszal jutottunk el.
Victoria legfőbb látnivalója a johanniták által épített Citadella, mely sajnos félig romos. Állapota nemcsak a szigetet egykoron rendszeresen fosztogató török-arab kalózoknak, hanem két földrengésnek is köszönhető. Az erődítmény maga egyébként impozáns, s falairól, bástyáiról nagyszerű kilátás nyílik a sziget egészére. A fellegvár környéke is hangulatos: girbe-gurba utcácskákban lehet bolyongani, a sikátorok pici üzleteiben sokáig lehet nézelődni, hogy aztán szélesebb utcák vagy terecskék kávézóiban vagy éttermeiben pihenhessük ki a városnézés fáradalmait.
A Kék Ablak és a jelzőtornyok
Marsalfornból továbbhajózva, Gozo nyugati oldalánál találkozunk a szigetország másik nevezetességével, a Kék Ablaknak nevezett sziklaképződménnyel. Ez egy természetes kőhíd, amely a partot egy tengerben álló kőoszloppal köti össze. Óvatosan át is lehet alatta hajózni, de megállni a vízmélység miatt nem nagyon lehet. Horgonyzásra sokkal alkalmasabb a tőle mindössze párszáz méterre lévő Dwejra-öböl, ahol 10 méternél kisebb vízben, biztonságban hagyhattuk magára hajónkat, hogy az Ablakot a szárazföldről is megcsodáljuk. De nemcsak az Ablak itt a látványosság, hanem az útközben lévő erődszerű jelzőtorony is, amelyhez hasonlóból számtalan van mindkét szigeten. A tornyok egykoron egymástól látótávolságban helyezkedtek el, így az őrszemek tűzjelzéssel percek alatt riaszthatták egymást és a szigetlakókat, ha bármilyen veszedelem is közeledett a tenger felől. A Kék Ablak közvetlen közelében van még egy látnivaló: egy beltenger, amelyet közel 100 méteres, csónakkal járható alagút köt össze a nyílt tengerrel. A táj izgalmas, de az összképet némileg lerontja a rengeteg halászkaliba és modern búvárbázis, amely a beltenger partján áll. A turistaforgalom is a látnivalókhoz méltó, turistabuszok folyamatosan hozzák (és szerencsére viszik is) a bámészkodók tömegét.
Virágzó máltai nyelv
Továbbálltunk, s a sziget déli partjai mentén haladva közeledtünk Mgarr felé. Út közben megállunk még egy fjordszerű öböl belsejében, a Mjiar Tsh Shini-öbölben. A neveket látván nehéz letagadni, hogy a máltai nyelv gyökerei az arab hódítás idejére nyúlnak vissza, s a helyiek között járván megállapíthatjuk, hogy az olasz szárazföld közelségének és a 150 éves angol uralom ellenére a nyelvük a mai napig él és virágzik. Egymás között mindig máltaiul beszélnek, s a feliratok is mindenhol kétnyelvűek.
Mjiar Tsh Shini éjszakai megállásra is alkalmas, partján két étterem is gondoskodik az utazóról. Ide a szigeten nyaralók is lejárhatnak, de a hosszú és rossz minőségű út sokakat elriaszt, így általában kicsi a forgalom. Búvárok azonban most is voltak, s határozottan úgy tűnt, hogy a szigetállam jelentős búvárparadicsom.
Tétova kikötőmester
Mgarrban van Gozo egyetlen kishajó kikötője. Érdemes itt megállni, hiszen csak itt lehet vízzel is feltölteni hajónkat. A mólókhoz érve némiképp tétováztam, nehéz volt eldönteni, hogy melyek a tranzit helyek. Mire kiválasztottam a nekem legszimpatikusabb helyet, előkerült egy marinero, aki a legeldugottabb zugba invitált minket, de rögtön fel is ajánlotta, hogy beáll helyettem, ha gondolom. Erről természetesen szó sem lehetett, elvégre magyaros virtus is van a világon. A beállás gond nélkül sikerült is, mire emberünk megjegyezte, hogy egy napra akár a külső helyek egyikén is megállhattunk volna…
A kishajó-kikötő mellett van a Gozot Máltával összekötő komp kikötője is. A terminálon várakozó legalább száz gépkocsit mintegy húsz perc alatt nyelte el az enyhén rozsdás, fémdoboz, hogy aztán egy rövid hajóutat követően a szemközti szigeten kiokádja azokat. Érdekesség, hogy fizetni csak a Gozoról induló kompokért kell, Máltáról ingyenes az idejövetel. De csak ezért nem érdemes a szigeten maradni.
Látogatás Popeye-falván
Mi sem maradtunk, hanem másnap visszahajóztunk Máltára, ezúttal a sziget nyugati, majd déli oldala mentén haladva. Másfél óra múltán meg is érkeztünk a Horgony-öbölbe, ahol a parton egy tarka falucska vonta magára figyelmünket. A közel húsz pasztellszínű, fazsindelyes házacskákból álló épületegyüttes és kikötője 1980-ban a Popeye film forgatási helyszínéül szolgált, manapság a modernkori turista látványosságok sorát gyarapítja. Nagyon jópofa az egész, s különösen a vízről nyílik kiváló perspektíva a fényképezésre. Az öbölben van egy hullámtörő is, amely legjobb esetben is döntetlenre áll a hullámokkal folytatott harcban, lévén középen ketté van törve. Ennek ellenére rá lehet állni a külső oldalára, bár ezt a szezonban állítólag nem nézik jó szemmel. Az öböl külső részén elvileg lehet horgonyozni, bár a sziklás fenék miatt ez elég kockázatos vállalkozás. Horgonyzásra alkalmasabb valamelyik szomszédos öböl, ahonnan bocival juthatunk el Popeye falvára.
Tarkabarka halászflotta
A sziget nyugati partja mentén továbbvitorlázva hamarosan egy vízből magasba nyúló, szögletes sziget tűnik szemünk elé. A pilotkönyvből kiderül, hogy természetvédelmi terület, s horgonyzási tilalom van körülötte. Így aztán meg sem közelítettük, hanem a vele szemben fekvő máltai part felé vettük az irányt. Itt van ugyanis a helyi Kék Barlang. Kék barlang számtalan van világszerte, a máltai attól izgalmas, hogy a Gozon látott Kék ablakhoz hasonló sziklaformáció mögött rejtőzik. Kék színét nem a tenger alóli megvilágítása, hanem a sekély víz kéksége adja. Szép. Innen közúton mindössze 1 kilométerre fekszik Málta egyik legkorábbról fennmaradt történeti emléke, egy 5000 évnél is idősebb megalitikus építmény komplexum, amely egykoron valószínűleg kultikus célokat szolgált. Érdekessége, hogy a tavaszi és őszi napforduló idején a felkelő nap pont az egymás mögött kialakított bejáratokon és réseken keresztül behatolhat az építmény legbelső terébe.
Leghosszabb hajózásunk Málta délkeleti végén, Marsaxlokk öblében zárult, ahol a kicsiny kikötő zsúfoltsága miatt horgonyra kellett állnunk. A városka nagyon kedves, a tengerpart tele van jobbnál jobb éttermekkel, de a fő attrakció mégiscsak az itt horgonyzó halászcsónakok tömege, amelyek kék-sárga-barna színekben pompáznak, s ékességeik az égbe nyúló hajóorrokra festett Ozirisz-szemek.
Pezsgő éjszakai élet
Másnap a készletek kiegészítése sokáig elhúzódott, így csak dél körül hagytuk el a horgonyzóhelyünket. De nem mentünk messzire, az öblöt keletről védő félsziget külső oldalán megálltunk egy festői öbölben. Körös-körül erodált, hófehér sziklafalak vettek körül minket, a fehérséget csak egy-egy elszánt cserje zöldje törte meg. A víz – mondani sem kell – itt is kristálytiszta. Egy kis fürdést követően északra majd északkeletre fordulva elvitorláztunk a főváros előtt, mert esténket az élénk éjszakai életéről ismert St. Julianban kívántuk eltölteni. A St. Julian-öböl jól védett, kényelmes horgonyzóhely. Mi a nyugati oldalán lévő melléköböl bejáratánál álltunk meg. Bocival a partra érve megállapítottuk, hogy sokkal élénkebb a forgalom, mint az eddig meglátogatott városkákban, az utcákon és a rakparton egymást érik az emberek. Rengeteg étterem és bár, néhányból már ilyen korai órán is zene szólt, pedig még be sem sötétedett. Árusok kínálták portékájukat, utcai zenészek és mutatványosok produkálták magukat, egyszóval zajlott az élet. Vacsorázni egy tengerre néző teraszra ültünk be, s noha elég puccosnak tűnt az étterem, az árak mégsem voltak magasak. Egy hét tapasztalatai alapján elmondhatjuk, hogy Málta nem tűnik drága országnak: éttermi és kikötői árak messze az általunk megszokott horvát árszínvonal alatt maradnak.
Utolsó napra már nem terveztünk sok hajózást: St. Julianból egy kis sliemai kitérővel visszatértünk kiinduló helyünkre. Így egy teljes délutánunk maradt Valettára, ami szükséges is, hiszen annyi ott a látnivaló. Csavarogtunk az utcákon és a tereken, bekukkantottunk két múzeumba is, de a legtöbb időt mégis az erődítményeik falain és bástyáin töltöttük, nézegetve a félszigetet két oldalán lévő tágas öblöket, a körös-körül lévő erődöket, bámulva a kikötők forgalmát. S amikor végre lehuppantunk egy padra, a máltai útikalauzt nézegetve rájövünk, hogy mennyi mindent nem láttunk még.
Egy hét sok lenne Máltára? Dehogy! Nevetségesen kevés.
