A barlangi búvárkodásról a sportág berkein belül úgy tartják, hogy a legveszélyesebb műfaj, persze ha józan ésszel belegondolunk, önmagában a búvárkodás és a barlangászat sem veszélytelen – hát még együtt! Mivel ez a tevékenység valóban jóval összetettebb és kockázatosabb, mint a nyílt vízi formája, számos szabályt kell betartanunk, eltérő technikát kell alkalmaznunk, és speciális felszereléseket kell használnunk, hogy a rizikót csökkentsük.

Az első és legfontosabb, hogy ezt a sportágat csak akkor lehet elkezdeni, ha az embernek már kellő – legalább harmincórányi – tapasztalata van a nyílt vízi merülésekben.

Ennek birtokában is alapos képzésen kell átesni, mert csak magas szintű technikai tudás birtokában szabad víz alatti barlangokba indulni, és tökéletesen kell ismerni a víz alatti barlangkutatás felszereléseit és módszereit.
És ha mindez adva van is, jó, ha az emberben van egy egészséges félelem, a legtöbb problémát ugyanis éppen azok okozzák, akikből ez teljesen hiányzik.

A merülés eleve bizonyítja a búvár bátorságát, a félelem viszont megfontolttá is teszi.

A barlangi búvárok felszerelései közé tartozik a vezetőkötél, hiszen a szűk járatokban sok minden gátolhatja a tájékozódást, és csökkentheti a látótávolságot. Többek között a búvár maga, ha ugyanis krallozva úszik, mint a nyílt vízen, felkavarja az üledéket, saját magát sodorva nehéz helyzetbe.

Szükség van világítóeszközre is, méghozzá többre, és annyi tartalék gázt kell bevinnünk magunkkal a barlangba, hogy ne csak nekünk legyen elegendő, hanem társunknak is, ha esetleg vészhelyzet alakul ki. Erre mindig fel kell készülni, ilyenkor a legnagyobb stresszt ugyanis éppen a rendelkezésünkre álló gázkészlet okozza, és a belőle fakadó időkényszer.

Ezért kell betartani az úgynevezett egyharmadszabályt, vagyis hogy a készletünk egyharmadával be tudjunk úszni, egyharmadával ki, egyharmada pedig legyen tartalék, ha probléma vetődne fel, ne adj’ isten, menteni kell.

A másik fontos szabály a duplaszabály, azaz a búvárnak mindenből kettőt kell magával vinnie: a palackból, a maszkból, a lámpákból, az orsókból és a vágóeszközökből, a barlangban ugyanis minden problémát meg kell tudni oldani egyedül, helyben – ezért kell tartalék.

A rengeteg odafigyelés, a befektetett idő és energia meghozza a gyümölcsét, mert a barlangi búvárkodás nemcsak az adrenalinszintet növeli, hanem érdemes megtapasztalni a mindent körülvevő csend érzését. És ne feledjük, olyasmit élhetünk át egy-egy barlangi merülés alkalmával, ami csak nagyon keveseknek adatik meg.

A Molnár János-barlang: csoda Budán

Budapest II. kerületében, a Frankel Leó úton, a Lukács-gyógyfürdővel szemben egy természetes forrás táplál egy langyos vizű kis tavat, amely már önmagában is szokatlanul hat a házak között. Sokak számára biztosan meglepő, de ebben a tóban búvárkodni is lehet, egy repedésben pedig le lehet merülni, és egy mesterséges bejáraton keresztül be lehet jutni egy több mint négyszáz méter hosszú járatrendszerbe. Ez a Molnár János-barlang, Magyarország legnagyobb víz alatti üregrendszere, amely jól ellenőrzött, a nyílás jól védett – a barlang ugyanis védett természeti kincs, így búvárkodás előtt egyeztetni kell.

(Megjelent a Nemzeti Sport Kihívás mellékletében 2018 márciusában.)