Évekig tartott, mire a szakma és a közönség elfogadta a 35. Amerika Kupán fejlődésük csúcsát villogtató repülő katamaránokat, mégis elköszönünk tőlük. Mi a váltás oka, mi volt a baj ezekkel a hajókkal? Ennek jártunk utána.
Szöveg: Lénárt Attila, Fotó: AC
Bárki nyerte volna a 35. Amerika kupát, minden változatlan maradt volna, legközelebb is a fantasztikus, repülő katamaránokat láthattuk volna. Igen, így lett volna hatból öt esetben. Csakhogy (nagy meglepetésre) a kiwik nyertek, ők pedig úgy döntöttek, ideje visszatérni a sokkal hagyományosabb hajókhoz. Ennek megfelelően a 36. Amerika Kupáért ismét egytestű hajókkal szállnak majd versenybe a csapatok. (Hogy pontosan mely csapatok is, arról lásd keretes írásunkat!)
A döntést követő döbbent csend után hamar különböző vélemények láttak napvilágot az ügyben. És nem csak az ellenzők oldaláról. Úgy tűnik, vannak jó páran, akik szerint sok gond volt a szuper-katamaránokkal.
Felesleges fejlesztések
Hiába öltek dollár-százmilliókat a legújabb, legkorszerűbb fejlesztésekbe a csapatok, (egyelőre legalábbis) megrekedni látszik a repülő katamaránok korábban feltartóztathatatlannak vélt diadalmenete. Ez persze igencsak fáj a 35. Amerika Kupa résztvevőinek. Sir Ben Ainslie, a Land Rover BAR vezetője elkeseredettségének adott hangot a dolgok alakulásával kapcsolatban.
„Szerintem a repülő katamaránok nagyon látványos műsort nyújtottak a közönségnek, mindenki imádta őket, beleértve a legénységüket is. Szégyen, hogy hátat fordítunk nekik” – fogalmazott a 35. Amerika Kupán meglehetősen hamar kieső brit csapat vezetője.
Begyújtották a közösségi médiát a repülő hajók
Ami azt illeti: el kell ismerni, hogy a szárnyas katamaránok tényleg elképesztő látványosságot produkáltak, amint 80-90 km/h sebességgel száguldottak a víz felett, néha szinte karnyújtásnyi távolságra egymástól. Ennek köszönhetően a közösségi média csatornáin minden korábbinál többen vetettek legalább egy-egy futó pillantást a Bermudán zajló versengés eseményeire. A vitorlázás, mint sportág népszerűbbé vált az interneten közkincsé tett jeleneteknek köszönhetően és a legfrissebb kutatások szerint sokkal több fiatal érdeklődik iránta, mint korábban.
Bár mindez nyilván üdvözlendő fejlemény, ugyanakkor a technikai fejlődés iránya némiképp félrevezető volt – legalábbis azok szerint, akik úgy vélik, hogy a repülő katamaránokkal vívott sprintfutamoknak vajmi kevés közük van a valódi vitorlázáshoz.
Ugyanakkor vitatható, hogy Sir Ben Ainslie véleményével ellentétben vajon maguk a szereplők tényleg élvezték-e ezt a játékot.
Tényleg élvezte a legénység a versenyt?
„Nagyon furcsa lehet elképzelni, hogyan élték meg a versenyeket az új-zélandi csapat tagjai. A legtöbben csak ültek a biciklijükön, lehorgasztott fejjel, veszettül tekertek, és a trimmer az előtte világító gombokat nyomkodta. Fogalmuk sem lehetett a srácoknak arról, hogy mi is történik körülöttük, csak a befutó után néztek körül, hogy vajon nyertek vagy veszítettek” – fogalmazott Török László, a Raffica csapat tagja arról, hogy szerinte versenyzőként vajon mennyire lehetett élvezetes a 35. Amerika Kupa.
Andy Claughton, a Land Rover BAR technikai főnöke egészen más szempontokból fogalmazott meg kritikai észrevételeket a repülő katamaránokkal kapcsolatban a Seashore Magazin 2017 októberi számában. Szerinte bár a repülő hajókkal vívott versenyek kétség kívül nagyon látványosak voltak a közönség számára, ugyanakkor maguk a hajók elképesztően bonyolultnak és drágának bizonyultak. „Ez persze mind rendben van egy versenyautó esetében, amelyeknél a géptető alá bepillantók számára nem meglepetés, hogy fogalmuk sincs, pontosan milyen, a közúti kocsiknál bonyolultabb, fejlettebb és drágább technika lapul bennük” – írta a szakember arra célozva, hogy a vitorlás hajók azét mindenki fejében egyszerű szerkezetek. (Vagyis: eddig azok voltak.)
Félmillió soros programok, kilométeres vezetékek
„Ez a sport arról szól, hogy küzdünk a hullámokkal, a sodrással és a széllel, és ez éppen elég bonyodalom egyszerre. Ehhez jön még 30 hidraulikus vezérlő, félmillió sornyi komputerprogram – valóban ez kell a látványossághoz?” – tette fel a kérdést a szakember, aki nagyvonalúan meg sem említette a hajók rendeltetésszerű működéséhez még szükséges emelőszárnyakat, a több kilométernyi elektromos vezetéket és a több száz méternyi hidraulika-csőrendszert.
Claughton szerint a hajókat szörnyű volt vezetni, a legénység kétharmada rabszolgaként dolgozott a hidraulika-folyadék zavartalan áramlásán, a nyomás fenntartásán. A gyakran 20 csomós szélben egyetlen apró emberi vagy számítógépes programhiba elég ahhoz, hogy boruljon vagy átbucskázzon a hajó. Ez pedig életveszélyes.
Korlátozott felhasználású rohanógépek helyett praktikus hajókat!
Arról nem is szólva, hogy a 35. Amerika Kupa versenyein látott hajók olyasféle különleges vízi járművek, amelyek valós körülmények között kevés más helyen állnák meg a helyüket. A szinte tükörsima vizű, egyenletes szélirányú bermudai Nagy Öbölben jól beváltak, de senki se merne rázósabb vizekre merészkedni velük.
A váltás sokak szerint újabb komoly fejlődési hullámot indíthat el, ezúttal azonban a jóval nagyobb gyakorlati haszonnal kecsegtetve, a hétköznapi vitorlázás világához visszavezető egytestű hajók terén. Így a csapattok új fejlesztései talán nem annyira öncélúak lesznek, mint az eddigiek, hanem az egész hajóipar fősodra, ezáltal a felhasználók (vagyis mi, vitorlázók) is többet profitálhatunk belőlük.
