A Rotor csapata (Géza és Éva), a Vitorlázás Magazin októberi számában Coiba szigetéről az Egyenlítő felé vette az útirányt. Mindketten tudták, hogy Ecuador nem mindennapi szárazföldi kalandokat is tartogat számukra. Többek között megtapasztalhatták azt is, milyen a tengerszinthez szokott tüdővel 4100 méter felett gyalogolni.

Öt nap hajózás után már csak 55 mérföldre voltunk úti célunktól, Bahia de Caraqueztől. Bahia de Caraquez a Chone-folyó torkolatában fekszik. A város korábban Ecuador legfontosabb kikötője volt, azonban túl sok hordalékot hozott a folyó, és ez lassan feltöltötte a torkolatot, ellehetetlenítve a kereskedelmi hajózást. Ma már csak a halászok járnak erre, illetve az utóbbi években a vitorlázók fedezték fel a helyet.

Az óceán felől sekélyes homokpadon törnek meg a hullámok. Az apály-dagály szintkülönbség 3 és 6 méter között változik, így erős áramlások tovább nehezítik a behajózást. Ráadásul a fenékmélység feltérképezetlen, és folyamatosan változik, ahogy a folyó viszi a hordalékot. A behajózás veszélyes, csak helyismerettel rendelkezőknek ajánlott. Mindezek miatt a város kikötőkapitánya előírta, hogy csak révkalauzzal lehet behajózni, ráadásul csak dagálykor, amikor elegendő a vízmélység, és nincs erős áramlás.
Az összes ezzel kapcsolatos információ elérhető az interneten. Mi főleg a www.noonsite.com honlapot használjuk, úgyhogy felkészülten érkeztünk. Próbáltuk úgy időzíteni az érkezésünket, hogy a reggeli dagályra érjünk a torkolathoz. Azonban éjszaka part felé fújó, jó szél volt, és hajnali 2-kor már csak 9 mérföldre voltunk a célunktól. Csökkenteni kellett a sebességünket, ezért parkolóállásba tettük a vitorlákat (reffelt orrvitorla beggelve, fő-, hátsó-vitorla reffelve, feszesre húzva, kormány szél felé, teljesen kitekerve). Így a hajó kb. egy csomóval, lassan sodródik, a hullámokhoz és a szélhez képest körülbelül 60 fokos szögben áll, s mivel a vitorlák támasztják a hajót, viszonylag elviselhető a mozgás nagy hullámzásban is. Közben a szél tovább erősödött és eleredt az eső (mint később megtudtuk, eső és szél nagyon ritka ezen a vidéken). Mi pedig „piknikeztünk” a nyílt tengeren a kétméteres hullámzásban. A 4 óránkénti váltott őrség alatt azért 15-20 percenként kidugtuk a fejünket, hogy körülnézzünk, de nem járt felénk másik hajó.
Reggelre majdnem a partig sodródtunk. Hajnaltól rádión hívtuk a kikötő-kapitányságot, de hiába, csak 9-kor kerültek rádió közelbe, és addigra a dagály már tetőzött. Elkéstünk. A következő dagály éjszaka lesz, amikor nem lehet behajózni, úgyhogy a kikötőkapitány kérte, a másnap reggeli dagály előtt jöjjünk vissza.
Védett horgonyzóhely hiányában a napot a parttól pár mérföldre jobbra-balra sodródva töltöttük. Kihasználtuk az időt, takarítottunk, TMK-áztunk (tervszerű, megelőző karbantartás) és főzőcskéztünk.
Este kicsit messzebb vitorláztunk a parttól és a rengeteg halászhálótól.
Hajnalban a vitorlákat átfordítottuk parkolóállásból vitorlázóállásba, és visszavitorláztunk a folyó torkolatához. Reggel 8 órakor érkezett a révkalauz. Egy nagy csónakkal hozták, és majdnem nekimentek a szélkormányunknak. Miután átszállt a hajónkba, elindultunk befelé. Jobbra-balra kanyarogtunk a folyótorkolatban. Kétoldalt, a sekélyes részeken hatalmas törőhullámok dübörögtek. Az alattunk is csökkenő vízmélység miatt a hullámok megnőttek, megcsúsztak, volt hogy 9 csomóval röpítettek a part felé, mert arra volt a hajózási csatorna. Nem volt mély a víz, a hullámtetőn körülbelül 3 méter, a hullámvölgyben pedig 1,9 méter (a Rotor merülése 1,7 méter). Amikor már majdnem kint voltunk a parton, akkor végre jelezte a révkalauz, hogy fordulhatunk a bejárat felé. Innen már egy 4 méteres csatorna vezetett a folyón felfelé a sárgás vízben. A révkalauz 30 dollárral gazdagabban visszaszállt a csónakjába, mi pedig lehorgonyoztunk a bóján álló vitorlások mellé. Csak később hallottuk, hogy korábban egy másik vitorlást a révkalauz zátonyra futtatott, és a megsérült hajón komoly javításokat kellett végezni.
Hamarosan megérkeztek a kikötőkapitányságról, átnézték a hajót, leellenőrizték a papírjainkat, az oltási bizonyítványainkkal együtt. Mindent rendben találtak. Ezután kibociztunk a partra. A dinghydokkot, a mellette levő kis klubházat és a bójákat egy kanadai üzemelteti, aki három éve érkezett egy vitorlással majd itt telepedett le. Szép hely, de nincs nagy forgalom.
Lefénymásoltattuk a hajópapírokat, és elvittük a kapitányságra. Befizettük a hajó súlya után fizetendő 24 dollárt, utolsó erőnkből még sétáltunk egy kört a parton, majd visszatértünk a hajóra. Beestünk az ágyba, és mély álomba merültünk.
7 nap alatt értünk Coibáról Ecuadorba, 490 mérföld távolságra. Szerencsénk volt a széllel, az egész táv alatt összesen 22 órát motoroztunk. Ez soknak tűnhet, de ahhoz képest, hogy ez a terület a szélcsendjéről hírhedt, és több hajós barátunk a teljes szakaszon kénytelen volt motorozni, nem is volt olyan rossz teljesítmény.

Mantában jelentkeztünk be
Sajnos a bevándorlási hivatalnak nincs irodája Bahia de Carqueznél, ezért a közeli városba, Mantába kellett mennünk az útleveleket lepecsételtetni. A reggeli busszal indultunk. Körülbelül három és fél óráig tartott az út. Persze addigra a bevándorlási hivatal bezárt a délutáni sziesztára. Körülnéztünk a városban, mert a horgonycsörlőhöz kellett pár alkatrész. Az utolsó használatkor furcsa hangot adott, és amikor szétszedtük, láttuk, hogy a csapágy elkorrodált, majd eltörött benne. Háromkor újra kinyitott a bevándorlási hivatal, így gyorsan elintéztük a bejelentkezést.
Manta Ecuador egyik legnagyobb és legforgalmasabb kikötője. Már a spanyolok előtti időkben is fontos kikötő volt. Elsétáltunk a Tarqui parthoz, ahol még ma is a tengerparton építik a 20 méter körüli fa halászhajókat. Szerencsénk volt, és azt is láthattuk, hogy halásznak hatalmas hálókkal közvetlen a partnál, a halpiac mellett. A hálót egy csónakkal viszik be, majd a partról több kötél segítségével húzzák ki, végigvontatva a hálót a part mentén. Ezután a fogást autóra dobálják, és elviszik. A zsákmány ezúttal három teherautónyi pici hal és stílszerűen egy Mantában fogott manta rája volt.

 

 

Ecuador fővárosa, Quito
Aki ellátogat Ecuadorba, annak feltétlenül látnia kell a fővárost, hiszen ez ma már a világörökség része. Délután megvettük a buszjegyünket Quitóba. A buszok éjszaka mennek, és körülbelül nyolcórás út a tengerpartról Ecuador hegyein keresztül. A Rotort horgonyon hagytuk a folyón. Reméltük, ott is marad. A hegyek közti zötykölődős út után korán reggel léptünk az ébredező Quito buszpályaudvarára. Nedves, hideg, magaslati levegő csapott az arcunkba (Quito 2850 méteren fekszik), ezért erősen elgondolkoztunk azon, hogy az éppen ott tekergő utcai árustól sapkát, sálat és kesztyűt is beszerezzünk. De végül megmakacsoltuk magunkat, és úgy döntöttünk, erre a pár napra a saját készleteinkkel is beérjük. Az olcsó hotelszoba gyors birtokba vétele után bevetettük magunkat az óvárosba. Minket Quito hangulata fogott meg a legjobban, azonkívül hogy a város szép, gazdag kulturális emlékekben, gyönyörű templomokkal és katedrálisokkal. A rendezett és tiszta terek padjain elmélkedő emberek figyelik a templombejáraton be- és kiáramló látogatókat. Néhány koldus a templomlépcsőn szórja áldását a helyi iskolásoknak, akik cserébe reggeli pékáruval és forró csokoládéval látják el őket. Utcai árusok mindenfelé, a ruháktól az élelmiszerekig mindent árulnak. őket maszatos gyermekek hada veszi körül, dús, sötét hajuk kócosan omlik a homlokukba. Az esős időszak utcáinak szürkeségét a járókelők színes poncsói törik meg. Az elvonuló felhők szüneteiben a város néha-néha megmutat egy-egy részletet környező hegyeiből, az Andokból, melynek egyik fő látványossága a Quito Szüze-szobor fenn a hegytetőn.
A hegyes-dombos utcákon görnyedező, komor arcú indiánok cipelik nehéz batyuikat a városi piacra igyekezve, a háttérben síp és harmonika szól. A hidegtől a nyakukat is behúzzák poncsójuk alá, így csak vastag hajfonatuk lóg a hátukra a ruházat alól. A sétálókat gólyalábas bohócok, mutatványosok szórakoztatják, a trolival behálózott utcákon pedig színes papírfigurás boltok váltják egymást.
Pár napos akklimatizálódás után személyes csúcsot állítottunk fel, és megmásztuk a Pichincha vulkánt. Körülbelül 4700 méter magasságig jutottunk (az utolsó sziklát a közben megeredő jégesőben kihagytuk). Azt azért hozzá kell tennünk, hogy 4100 méterre a Teleferiquo felvonó visz, ahonnan 4 órás gyalogút vezet a csúcsra a ritkás levegőben. A tengerszinthez szokott tüdőnkkel ez komoly kihívás volt. Este hallottuk a hírekben, hogy amíg mi a Pichinchát másztuk, kitört Quito egy másik vulkánja, a Reventador. Ez a vulkán 2002-ben füstbe borította a várost, de jelenleg csak sziklákat görget a hegyoldalon. Ellátogattunk a La Mitad del Mundóhoz is (A világ közepe). Ez az a hely, ahol 1736-ban Charles-Marie de La Condamine expedíciója során kimérte, hogy itt fut az Egyenlítő a szárazföldön, és ide építettek később egy hatalmas emlékművet. Persze nekik nem volt GPS-ük, a GPS szerint az Egyenlítő 240 méterrel arrébb található. Quito után pár napot Banosban töltöttük. Banos egy idilli kisváros vízesésekkel, hatalmas hegyek között fekszik, a Tungurahua aktív vulkán mellett.

 

 

A kecsua indiánoknál
Ezután buszunk ismét az Andok hegyein törtetett. A két nappal ezelőtti földomlás eredménye még látható volt a hegyekben. Több földdel betemetett házat láttunk, és a hegy egyes helyeken olyan volt, mintha kettétört volna az út mellett, látszódott a hömpölygő víz nyoma az agyagos földön.
Messziről azonban a megművelt hegyek sakktáblára emlékeztettek, olyan szabályosan alakították ki rajtuk a termőföldeket. Az indiánok földjén kalandoztunk, ezúttal az őshonos kecsuák lakta Quilotoa környékén.
Az első kisvárosban, Pujiliban van Ecuador egyik legrégebbi temploma. Itt kóstoltuk meg az achotillo nevű gyümölcsöt és itt találkoztunk először azzal szokással, hogy tengerimalacot tartanak fogyasztásra. Azt mondják, a tengerimalac és a chicha (helyi alkohol) együtt isteni.
A kecsuák földje körülbelül 4000 méter magasan fekszik, ahol egy kráterben kialakult tó is vonzza a látogatókat. Egy csodálatos hegyi út vezet a településhez. Nem győztünk betelni a látvánnyal, amint a zöldellő tájat egyre-másra mozgalmas kis hegyi falvak váltották fel…
Sajnos, csak miután leértünk a hegyekből, hallottunk Juan Móricz elméletéről, miszerint a magyarok és a kecsua indiánok egykor egy törzs lehettek. Szerinte ennek egyik bizonyítéka a magyar és kecsua nyelv rokonsága. Jó lett volna visszamenni, és hosszan beszélgetni az indiánokkal, kicsit felfedezősdit játszani, de mennünk kellett tovább, hogy a csendes-óceáni térséget is bejárhassuk a hurrikánszezon előtt. Ecuador területéből két hét alatt csak egy kis részt sikerült bejárnunk. Sokan mondják az országra, hogy két hónap is kevés rá, mivel sok a látnivaló, a táj változatos, érinti a nyugati tengerpartot, az Amazonas-medencét, az Andok hegyeit és a Galápagos-szigeteket is.

 

 

A Galápagos-szigetek felé
Visszatérve a Rotorra, szomorú látványnak voltunk tanúi. Rengeteg döglött hal sodródott a hajó körül. A víznek kellemetlen szaga és szokatlan, barnás-vöröses színe volt. Ezt a vörös árt az algák túltengése okozza. Mivel ez az alga többféle mérgező anyagot tartalmaz, a helyi kikötőkapitány fürdési tilalmat rendelt el.
Ránk ez a tilalom lesújtóan hatott, hiszen képtelenségnek tűnt ebből az öbölből kihajózni a motor használata nélkül, ehhez azonban az kellett, hogy az algákat, moszatokat eltávolítsuk a propellerről. Pár nap után Carlos, a kikötő lelkes mindenese vállalta, hogy egy kis borravalóért a hajónk alá merül, és megtisztítja a propellert.
Nekünk még hátramaradt a friss áru beszerzése. A piaci kofa gondosan megtisztította a kiválasztott csirkéket (mivel a húst zsíros kartonpapíron tárolta minden hűtés nélkül), és a melle húsát adta elvitelre. Minden mást ki akart dobni, és nem értette heves tiltakozásunkat. A májat még sikerült megszerezni tőle, amit szinte ingyen dobott utánunk (mint kiderült, a májat itt a kutyáknak adják). A húst szüleink, nagyszüleink régi receptje alapján zsírban tettük el, mert így hosszú távon sem igényel hűtést. Jóllehet a hűtő most szépen ment, és az aksit sem merítette le olyan gyorsan, mint korábban, de a friss tejárukkal és más ételekkel így is tele lett.
A gyümölcsöt és a zöldséget neomagnolos vízbe áztatva fertőtlenítettük a helyi paraziták, amőbák és más csúszó-mászók miatt.
Ezután ismét Mantába, a bevándorlási hivatalba mentünk kijelentkezni. Megkaptuk a pecséteket, és csak négy órát adtak, hogy elhagyjuk az országot. Próbáltuk elmagyarázni, hogy ez lehetetlen, hiszen csak a holnapi dagállyal tudjuk elhagyni a kikötőt, amire azt a választ kaptuk, hogy dagály ide vagy oda, nekünk menni kell. Inkább nem akadékoskodtunk többet. Manta messze van a folyótól.
Az indulás előtt a kapitányságról kijöttek egy hajószemlére. Kisebbfajta vizsgáztatáson estünk át. Megnézték, hogy vannak-e mentőmellényeink, poroltó készülékünk, radarunk (ami különben nem kötelező felszerelés), életmentő tutajunk stb. Ez volt az első eset, hogy ilyen vizsgálatot tartottak a hajónkon a kikötő elhagyása előtt. Nem tudjuk, mit szóltak volna, ha valami hiányzik. Kihajózni az öbölből csak dagálykor lehet. A tetőzés előtt fél órával értünk a kikötő szájához. Jóllehet a révkalauz kihajózáskor is kötelező, mi inkább megspóroltuk az ezzel járó hercehurcát, és GPS-en követtük a korábban befelé megtett útvonalunkat. Mellettünk
jobbra-balra a sekélyes részeken dübörögve törtek meg a hullámok, de szerencsésen kijutottunk.
A Csendes-óceán átkelésének első bemelegítő szakasza körülbelül 600 tengeri mérföld a Galápagos-szigetekig. Az első néhány napot negyedszélen haladva kezdtük, mely nem a legkényelmesebb utazás, de a hajó V alakú feneke, mint a kés a vajat, szelte ketté a hullámokat.
Hajnalban egy óriási teherhajó tartott felénk. Az eddigi teherhajókhoz képest a szokatlan az volt, hogy pár percenként láttuk a hajó különböző, egyik illetve másik oldalát, a piros és a zöld fényeket váltakozva. Nem tudtuk, mit csinál, fordulgat vagy egyenesen felénk tart. Először csak figyeltük a jelenséget, majd minden világossá vált. Szerencsétlen bekerült egy halászmezőre, és kerülgette a halászhálókat, de pár perc múlva mi is a halászmezőn találtuk magunkat.
A víz tele volt piciny, fénylő pontokkal, melyek a halászhálókat jelezték. Majd egy nagy halászhajó is felbukkant a semmiből, jó erős motorjával és reflektorfénnyel világította meg a Rotort. Nekünk sem kellett több, visszavilágítottunk a mi reflektorunkkal. Erre gyorsan továbbhaladt.
A felkelő nappal az előző napi szürke felhők tovatűntek. Csodálatos látvány volt, ahogy az esőfelhő visszahúzódott, maga mögött hagyva a bárányait. A nap sütött, mégsem melegedtünk fel, mert hideg, 15-20 csomós, délnyugati szél fújt. Jó ég tudja, miért volt ilyen hideg! De azért így is öröm a vitorlázónak, hogy negyedszélen, töretlenül, jó sebességgel halad irányra.
Estére a viharruha is előkerült, mert a negyedszelezés a felcsapódó hullámok leszakadt tetejét mind a cockpitba tessékelte. A negyedik nap már félúton voltunk a Galápagoshoz. Az idő napról napra egyre melegedett, az óceán teljesen ellaposodott és a hullámok elültek. Lelassultunk, de az enyhülő szélben a kétcsomós északnyugati áramlás pont jó irányba sodort. Az Amerikában élő magyar rádióamatőrökön keresztül sikerült kapcsolatba lépnünk a földkerülő Méder Áronnal is, aki szintén a Galápagos-szigetek felé tartott Panamából 19 lábas vitorlásán. Árboca megsérült, nem volt túl sok szél és a motorja sem működött. Úgy nézett ki, hogy az erős északnyugati áramlás miatt nem fog tudni eljutni a Galápagos-szigetekig, és már azt latolgatta, hogy egyenesen a 3000 mérföldre levő Marquesas-szigetekre indul. Sérült árboca nem biztos, hogy a nagy szeleket bírni fogja.
Mi össze-, majd a térképre néztünk, 140 mérföldre volt tőlünk Áron északra. Hamar döntöttünk. Hívtuk Áront SSB rádión, és felajánlottuk neki, hogy elmegyünk érte, és megpróbáljuk bevontatni Galápagosra. Áron ezt rövid gondolkodás után örömmel elfogadta. Átrendeztük a vitorlákat, és 90 fokot jobbra fordultunk. Galápagosnak még várnia kellett ránk.
Éva és (Szabó) Géza a Rotorról

 

(folytatjuk)

 

Képgaléria: