A Majthényi–Domokos páros fölényes világbajnoki sikere Új-Zélandon
A hatodik győzelem
Hatodik világbajnoki aranyérmét szerezte meg az új-zélandi Napierben rendezett Repülő Hollandi-világbajnokságon a Majthényi Szabolcs–Domokos András kettős. Kilenc megrendezett futamból hetet megnyerve, nagyon meggyőzően vitorlázva végeztek a 43 egységet számláló mezőny élén. Majthényi Szabolccsal hazatérte után beszélgettem.
Mintha a déli féltekén könnyebben menne…
– Mintha a déli féltekén könnyebben menne…
– Harmadszorra nyertünk az Egyenlítőtől délre, kétszer Ausztráliában, most meg Új-Zélandon. Az igazsághoz hozzátartozik persze, hogy az európaiak közül kevesebben utaznak ilyen messzire, mert magasabbak a költségek. Kisebb a mezőny, és ezúttal a helyszín is kifejezetten kedvező volt számunkra. Bár óceánon rendezték a versenyt, a szél- és hullámviszonyok mégis a Balatonra emlékeztettek. Az áramlások sem voltak kiismerhetetlenek, jobbára szélirányból érkeztek.
– Jó szerencsém úgy hozta, hogy a hetedik és nyolcadik futamot – amikor hármas-négyes körüli szél fújt – élőben láthattam. Mit mondjak: fölényetek meggyőző volt…
– Szerencséd volt, hogy a két legszelesebb futamra érkeztél! A korábbiak ugyanis gyenge szeles versenyek voltak.
– Mindkét magyar egység saját, megszokott hajójával indult a világbajnokságon, gondolom, ez nem kevés pénzbe került, és jelentős szervezőmunkát igényelt. Mikor kezdődött számotokra a verseny?
– Október végén kellett feladnunk a hajót. Előtte még szeptemberben Medemblikben versenyeztünk, és miután a hollandok igen jók a hajószállítás megszervezésében, rájuk bíztuk a dolgot. Már régebben is szállíttattuk velük hajót Amerikába és máshová is, és most sem csalódtunk bennük, mert épségben megérkezett a hajó Új-Zélandra.
– Kikkel számoltatok a lehetséges ellenfelek közül?
– Nagyjából azok jöttek el, akikkel előzetesen számoltunk, de a németek közül hiányzott néhány páros, a legjobb olasz sem érkezett meg, és nem voltak ott a dánok sem.
– Az ausztrálok viszont indultak. Számos fiatalt is felfedezhettünk az indulók között, újoncokat is avatott a vb.
– Ott volt néhány idősebb is, akiket nem láttunk korábban, de ez érthető, hiszen Ausztráliában és Új-Zélandon ilyenkor azok is megmozdulnak, akik nem szoktak a világ más tájaira utazni. A mezőny nagy részét persze ismertük, tudtuk, hogy ki miben erős. A spanyol egység például jól megy gyenge szélben, az erősebb hajtóanyag meg a hollandoknak kedvez. És ott voltak persze az ausztrálok, akik közül nem is a korábbi világbajnok McCrossinéktól tartottunk, hanem a másik egységtől, a Norman Rydge–Richard Scarr duótól. Ehhez képest McCrossinék jól mentek, pedig ők már kiöregedőfélben vannak, s ha kis különbséggel is, de legyőzték a riválisokat. Láthatóan feldobta őket, hogy új hajóval indulhattak.
– Nem ment simán nektek sem… Akadtak technikai gondjaitok is a vb előtt.
– Szerencsére, tényleg csak a vb előtt… Elindultunk ugyanis az előversenyként szolgáló új-zélandi bajnokságon, ahol elég erős szél fújt. Sokan éppen ezért hagyták ki ezt a versenyt, mi pedig eltörtük az árbocot és akadt még más gond is. De jobb, ha az ilyesmi a fő verseny előtt történik. Megcsináltuk a másik árbocot, és tanulva az előző esetből megerősítettük, ahol ez szükségesnek látszott.
– Kilenc futamból hetet nyertetek meg, ez önmagáért beszél. A fölényetek egyértelmű volt, amikor a rendezőkkel beszéltem, csak lemondóan legyintettek, mondván, a magyarok túlságosan gyorsak ehhez a mezőnyhöz. És csakugyan: az azért nem szokás Hollandiban, hogy egy hajó az első cirkálószakasz végén több
száz (!) méterrel vezessen a többiek előtt.
– Ritka eset, hogy ennyire el lehessen lépni egy mezőnytől. A rajtjaink jól sikerültek, és őszintén szólva meglepett, hogy a többiek nem voltak valami harcosak a jó rajtpozíció megszerzéséért vívott csatákban. Régóta versenyzünk velük, kicsit álmosnak tűntek, mi meg motiváltabbak voltunk. Igyekeztünk jól felmérni a rajtvonalat, és ez olyannyira sikerült, hogy legtöbbször már a rajtlövés pillanatában nyerő pozícióban voltunk. Ha pedig mi tiszta szélben tudunk versenyezni, akkor már nem szokott nagyobb baj történni velünk. Én nem hiszem, hogy ennyire gyorsak lettünk volna, egyszerűen igyekeztünk hibátlanul, a szélfordulókra erősen figyelve vitorlázni…
– Minden Repülő Hollandi-világbajnokság után felmerülő kérdés az osztály jövője. Az FD nem olimpiai hajóosztály, és ez hallatlanul nagy hátrány, bár az utóbbi évek világversenyei elég szép számú résztvevőt vonzottak.
– Jómagam azt látom, hogy öregszik a mezőny, bár jön egy-két fiatal is. Nem tudható pontosan, hogyan alakul a jövő, én arra számítok, hogy öt-tíz évig még megmaradhat a csapat. A fiatalok között akad néhány egység, amelyik reményt keltően versenyez, gondolok itt a németekre, spanyolokra, hollandokra, de ők egyelőre még nincsenek az élmezőnyben.
– Harminchét éves leszel. Nem merült fel benned mostanában, hogy ezzel a rengeteg vitorlázótapasztalattal és tudással – no meg a hatszoros világbajnoki győzelem adta tekintéllyel – kipróbáld magad valamelyik nagyobb tengeri offshore hajóosztályban?
– Ennek számos összetevője van. Az egyik a szabadidő kérdése. Amennyi ebből van, azt szeretnénk a hollandizásra fordítani, mert a hajóosztályt mindketten nagyon szeretjük. A másik a magyar realitás: itt élő vitorlázó számára nemigen van olyan osztály és lehetőség, amelyet reálisan megcélozhatnánk. Egy gazdag nagybácsi jól jönne…
– Új-Zélandon hihetetlenül jó sajtótok volt. A helyi és nem helyi lapok interjúkat közöltek veletek, a legnagyobb internetes vitorlázó hírportál pedig felsőfokon írt teljesítményetekről. Azért ez valami egy olyan országban, ahol a vitorlázás nemzeti sport. Elvileg onnan is érkezhetne egy ajánlat, mondjuk ilyen kéréssel: „Majthényi úr, jöjjön már el a Sydney–Hobartra és legyen a széltaktikusunk!” Mit tennél, ha ez bekövetkezne?
– Mi elsősorban pályaversenyzők vagyunk, a hosszabb távú tengeri versenyzést nem nagyon szeretjük. Más világ, más kategória, és mi kishajóban érezzük jól magunkat. Nem mondom, hogy nem indulok el olykor nagyhajóban, de mindig úgy érzem, hogy a képességeinket legjobban a Repülő Hollandiban tudjuk kibontakoztatni.
– Mik az idei tervek?
– Jön az idei vb, merthogy Napierben még a 2008-as világbajnokságot bonyolították le, ami átcsúszott 2009 januárjára. Idén Hollandiában, Medemblikben lesz a vb, július végén. Sokszor versenyeztünk már ott, az emlékeink nem éppen kedvezőek: rossz idő, hegyes hullámok, vadul forgolódó szél – ezek az emlékképek.
– Visszatérve Új-Zélandra, nekem úgy tűnt, hogy kifejezetten jól rendezték meg a helyiek a vb-t. Ismételten bebizonyosodott, hogy klubkeretek között remek világversenyeket lehet tartani.
– Nem volt túlbonyolítva a rendezvény. Lelkes önkéntesek dolgoztak mindenütt profi versenyvezetővel kiegészülve. Ez mindenhol fontos alapvető feltétel. Amit még ki szeretnék emelni, az a mezőny sportszerűsége. Az egyik új-zélandi ellenfelünk segített például az árboctörés után öszszerakni az új rigget, a másik magyar hajónak – Süle Péteréknek –, akiknek szintén sérült az árbocuk, Hal Wagstaff, az IFDCO egykori elnöke, az ISAF aranyéremmel elismert bírója segített…
– …aki odajött hozzánk két futam között, és legendákat mesélt a Balatonról, ahol is szerinte Tihany a világ legszebb helye.
– Ebben teljesen egyetértünk vele!
Rajthajón Napierben
Napier hatvanezres város Új-Zéland északi szigetének keleti oldalán. A halászatáról híres Hawke-öböl volt a helyszíne a 2008-as Repülő Hollandi-vb-nek, a rendező vitorlásklub 118 éves hagyományokra tekint vissza. A nagy 1931-es földrengés a klubot sem kímélte, de újjáépítették, és az évek során a szükséges méretűvé bővítették, nagyrészt önkéntesek munkájával. A klub épülete „ki van találva”: minden megvan benne, ami kell, flanc nélkül.
Ez a múlt kovácsolta össze ez alkalomra is a rendezőség önkéntes csapatát, mely nagyszerű vendéglátónak bizonyult parton és vízen egyaránt. Gerald Martin, a vízi nagyfőnök igazi tengeri medve, hallatlan tapasztalatával, lenyűgöző nyugalmával, éles szemével, mindenre kiterjedő figyelmével nagy formátumú rendezűnek bizonyult, mint ahogy a keze alá dolgozó stáb is remek volt – legyen az bójarakó, mentőmotoros vagy zászlóhúzogató. Egymásra is hihetetlenül figyeltek, minden mondatot vagy rövid közlést mindig szívből jövő köszönöm követett.
Az előverseny átlag 20 csomós szélben zajlott. Lehetett a borulásból felállást, a „hogyan mentsük meg a grószt a törött árbocról” manővereket gyakorolni. Az első rajthoz készülődvén P lobogót kötöttek csak be – milyen optimista a rendezőség, hogy más előkészítő jelzésre nem is lesz szükség? Ez „csak” nemzeti bajnokság, gondoltam magamban, majd a vb-n, ha élesben megy, akkor majd… Egészen a hatodik futamig nem is volt. Akkor az általános visszahívás után aztán Z lobogós rajteljárás következett, ami valahol félúton van az I és a fekete zászlós rajt szigorítása között, és Európában nemigen van se hagyománya, se gyakorlata. Valóban látványos a hatása, olyan óvatosra egyik rajt sem sikeredett, mint a Z utáni.
Az előverseny utáni 2 napot szerelésre, felmérésre, regisztrációra lehetett fordítani. A kiírás szerint minden versenyzőnek igazolnia kellett klubtagságát. Jót mulattunk, ugyanis ez kizárólag a magyar versenyzőknek jelentett gondot, minden külföldi klub kártyával látja el tagjait. A mieinknek ki kellett volna nyomtatniuk a tagság teljes névsorát, végül aztán elegendő volt e-mailben elküldeni a listát…
A szél nagyjából kifújta magát a vb-re. Bennem volt is némi aggodalom, főleg, amikor ijesztően csíkos szélben motoroztunk ki a pályára, néha csodálkoztam is, miért nem parton halasztással kezdünk. De elhessegettem kétségeimet, és igyekeztem nem gondolni a Nemzetközi Repülő Hollandi Szövetség 5 csomós előírására, mely szélerő alatt futamot nem tanácsos elindítani. Azok a bizonyos csíkok kezdtek eltünedezni a jelentkezés írása közben, de a motoroson lévő szélmérő még mindig 4,7 és 5,2 között ingadozott. Aztán a rajt a tervezett időben, elegánsan elment, és simán lezajlott mindkét aznapi futam.
Kevés kivétellel tényleg gyönyörű rajtok voltak. A nálunk megszokotthoz képest annyi különbség volt még, hogy motoros volt a rajt leebója is, és a rajtvonal végeit mindkét helyen magasra húzott, méretes, narancssárga zászló jelezte. A tájékozódást ez nagyban elősegítette, lényegesen átláthatóbb volt így a rajtterület. A rendezőségi motorosokat elegendő volt a helyi klub kicsiny zászlajával megjelölni.
Egyébként is döbbenetes sasszemmel rendelkezett a rendezőség minden tagja. Az már az előverseny alatt is kiderült, milyen precízen nyilvántartják, ki van vízen és hol – akkor még más hajóosztályok is jelen voltak a pályán –, merre van Hollandi vagy akár motoros; mondanom sem kell, a főrendező úr nem mulasztotta el megköszönni a magyar edzőmotorost vezető Viktornak is, amiért ott volt és hibátlanul betartotta az előírásokat.
Nem alkalmaztak rajtszámokat a hajók orrán. Talán takarékossági okokból is, de így utólag úgy látom, hogy nem is lett volna erre szükség. A hetedik futam csak a harmadik próbálkozásra ment el, és Z lobogó szerepelt a fekete előtt. Azaz, aki a második rajtnál kint volt, vitte magával a 20 százalékos büntetést erre a futamra, tehát alapos biztonsággal kellett kiszűrni a másodjára korai rajtolókat. Minden kapkodás nélkül, néhány perces kupaktanács, diktafon-visszahallgatás, leebójával egyeztetés, és már fel is került a táblára az öt korai rajtoló száma. Még egy dolog tetszett nagyon. Ott a vízen is használatos az L lobogó értesítés jelentése. Az aznapi második futam rajtidejét táblára írták ki, és persze az irányszöget is, meg az előbb említett korai rajtosokat. Ha volt új felirat, az L lobogó felkerült a rajthajó oldalára, mindenki messziről tudta, üzenet van, oda kell menni és elolvasni.
Világbajnokainkon kívül a HUN 13, Süli András és Papp Dávid is várakozáson felül, nagyon jól szerepelt. Jó érzés volt látni, hogy a befektetett energia hogyan alakul át az évek során egyre jobb és jobb helyezésekké…
Végeredmény
1. Szabolcs Majthényi–András Domokos 7
2. Ian McCrossin–James Cook 26
3. Norman Rydge–Richard Scarr 28
4. Paul Scoffin–Pavel Ruzicka 37
5. Enno Kramer–Ard Geelkerken 41
6. Andrew McKee–Matthew Bismark 44
(…)
17. András Suli–Dávid Papp 110
Képgaléria:
