Amikor közel harminc évvel ezelőtt Fa Nándor először állt rajthoz a 2. Vendée Globe-on a versenyen résztvevők még csak minimális külső segítséget kaptak. Akkoriban a parti segítőkkel csak rövidhullámú rádióval, nehézkesen beszélhettek. Valóban elszigetelten és magányosan vitorláztak, nyitott kokpitben, keményen. Nem volt jéghatár, ezért délebbre, veszélyesebb vizekre is odamerészkedtek. Egymástól messzebb kerülve, a parti mentőegységeknek pedig olykor elérhetetlen távolságban vitorláztak. Az időjárás előrejelzéseik meg sem közelítették a mostaniak pontosságát, így az útvonal megválasztásában, a taktikában elsősorban az érzékeikre hagyatkozhattak. A felmerülő problémákat teljesen egyedül, önmaguknak kellett megoldaniuk.
Ha bármi meghibásodik a hajón, azt persze nekik maguknak kell megjavítani, de a helyes megoldást már a parton a csapat szakemberei dolgozzák ki, és a legjobb megoldást küldik el a versenyzőnek
Könnyebb, de nem könnyű!
Ma, különösen a jól szponzorált csapatok esetében a vitorlázás még egy Vendée Globe esetében is sokkal könnyebb. Félreértés ne essék! Ettől még mindig ez a vitorlás sport legkeményebb kihívása, ez a hajókkal megmászandó Mount Everest. De az egyre magasabb színvonalon felszerelt hajók hatékony megvitorlázása nem lelkes kalandoroknak való. Ezekre az IMOCA 60-asokra már a mai kornak megfelelő módon sokoldalú profik szükségesek.
Persze, a versenyzők ma már nincsenek olyan lelki elszigeteltségben, mint negyedszázada, hiszen a folyamatos internet kapcsolat révén akár a családtagjaikkal is beszélgethetnek bármikor. De ha bármi meghibásodik a hajón, azt természetesen nekik maguknak kell megjavítani, ugyanakkor a helyes megoldást már a parton a csapat szakemberei dolgozzák ki, és ők küldik el a legoptimálisabb javaslatot a versenyzőnek. Nekik nem kell mindenhez érteniük, mindent kitalálniuk, mint a régieknek, csak végrehajtani a javítási utasításokat.
Zártabb, védettebb tér
Zártak lehetnek a kokpitek, mert növekszik a védett helyen elvégezhető feladatok szerepe. A versenyzők már szinte soha nem kormányoznak maguk, mert az autopilotok azt sokkal magasabb színvonalon végzik, ha világos van, ha éjszaka. A navigációs asztalnál kamerák képeit figyelhetik, a hajótestbe és a rudazatba épített szenzorok értékeit értelmezve tudják, hogy a hajó részei milyen terhelést kapnak. Az ideális teljesítmény elérését segítik a hajó poláradatai és az adott körülmények között megvalósítható célértékek. Ezek azért is nagyon fontosak, mert a navigáció nagyon fejlett útvonal tervező és optimalizáló szoftverek segítségével történik, amelyek ezekkel az értékekkel számolhatnak.
A versenyzők már szinte soha nem kormányoznak maguk, mert az autopilotok azt sokkal magasabb színvonalon végzik, ha világos van, ha éjszaka
Az alvás még mindig luxus
Mindez persze nem azt jelenti, hogy a mai szóló földkerülő versenyzők a zárt hajóban, kényelmes melegben üldögélnek és joystickkel irányítják a hajót. A manővereket ugyanúgy végre kell hajtani, a vitorlacseréket nem végzi robot és fel kell mászni olykor a 28-29 méteres árbócra is. A hajók gyorsabbak lettek, ezzel például nőtt a zajterhelés is. Nem véletlenül látjuk a versenyzőket gyakran zajvédővel a fülükön. Aludni ugyanúgy keveset lehet, mint régen. Meg kell tanulni gyorsan mélyálomba merülve rövideket aludni, kialakítani a személyre szabottan alkalmas óceáni életritmust. De sok szélsőség valóban megszűnt, eltűnt, átalakult.
A manővereket ugyanúgy végre kell hajtani, a vitorlacseréket nem végzi robot és fel kell mászni olykor a 28-29 méteres árbócra is – Fotó: DPPI
De mindettől még nincs igazuk a régi módit megszokott kemény tengerészes vitorlázóknak, amikor a mai IMOCA 60-as versenyzői létet kicsit lenézik a sok szempontból védettebb élet miatt, mert eközben a maiaknak másfajta feladatok és terhelések lettek nagyobbak.
Jó pofát kell vágni
Földkerülő távon is egyre szorosabb, élesebb lett a verseny. A mai IMOCA 60-asokat hajtó szólóvitorlázók talán kevésbé tengerészek a klasszikus értelemben, de sokkal inkább versenyzők. Kevésbé gladiátorok, de sokkal inkább közszereplők, sztárok. Az sem lehet könnyű! Jó pofát vágni, szépen kommunikálni minden körülmények között, kiszolgálva a közönséget és nem utolsó sorban a szponzort, aki ezt elvárja a pénzéért. Mert az ő pénzük elengedhetetlen ahhoz, hogy ezt a játékot ilyen színvonalon játszhassa a szólóvitorlázó, akinek ez az élete, a mániája, a mindene.
Szöveg: Ruják István, Fotó: DPPI
