Amikor közel harminc évvel ezelőtt Fa Nándor először állt rajthoz a 2. Vendée Globe-on a versenyen résztvevők még csak minimális külső segítséget kaptak. Akkoriban a parti segítőkkel csak rövidhullámú rádióval, nehézkesen beszélhettek. Valóban elszigetelten és magányosan vitorláztak, nyitott kokpitben, keményen. Nem volt jéghatár, ezért délebbre, veszélyesebb vizekre is odamerészkedtek. Egymástól messzebb kerülve, a parti mentőegységeknek pedig olykor elérhetetlen távolságban vitorláztak. Az időjárás előrejelzéseik meg sem közelítették a mostaniak pontosságát, így az útvonal megválasztásában, a taktikában elsősorban az érzékeikre hagyatkozhattak. A felmerülő problémákat teljesen egyedül, önmaguknak kellett megoldaniuk.
Könnyebb, de nem könnyű!
Ma, különösen a jól szponzorált csapatok esetében a vitorlázás még egy Vendée Globe esetében is sokkal könnyebb. Félreértés ne essék! Ettől még mindig ez a vitorlás sport legkeményebb kihívása, ez a hajókkal megmászandó Mount Everest. De az egyre magasabb színvonalon felszerelt hajók hatékony megvitorlázása nem lelkes kalandoroknak való. Ezekre az IMOCA 60-asokra már a mai kornak megfelelő módon sokoldalú profik szükségesek.
Persze, a versenyzők ma már nincsenek olyan lelki elszigeteltségben, mint negyedszázada, hiszen a folyamatos internet kapcsolat révén akár a családtagjaikkal is beszélgethetnek bármikor. De ha bármi meghibásodik a hajón, azt természetesen nekik maguknak kell megjavítani, ugyanakkor a helyes megoldást már a parton a csapat szakemberei dolgozzák ki, és ők küldik el a legoptimálisabb javaslatot a versenyzőnek. Nekik nem kell mindenhez érteniük, mindent kitalálniuk, mint a régieknek, csak végrehajtani a javítási utasításokat.
Zártabb, védettebb tér
Zártak lehetnek a kokpitek, mert növekszik a védett helyen elvégezhető feladatok szerepe. A versenyzők már szinte soha nem kormányoznak maguk, mert az autopilotok azt sokkal magasabb színvonalon végzik, ha világos van, ha éjszaka. A navigációs asztalnál kamerák képeit figyelhetik, a hajótestbe és a rudazatba épített szenzorok értékeit értelmezve tudják, hogy a hajó részei milyen terhelést kapnak. Az ideális teljesítmény elérését segítik a hajó poláradatai és az adott körülmények között megvalósítható célértékek. Ezek azért is nagyon fontosak, mert a navigáció nagyon fejlett útvonal tervező és optimalizáló szoftverek segítségével történik, amelyek ezekkel az értékekkel számolhatnak.
Az alvás még mindig luxus
Mindez persze nem azt jelenti, hogy a mai szóló földkerülő versenyzők a zárt hajóban, kényelmes melegben üldögélnek és joystickkel irányítják a hajót. A manővereket ugyanúgy végre kell hajtani, a vitorlacseréket nem végzi robot és fel kell mászni olykor a 28-29 méteres árbócra is. A hajók gyorsabbak lettek, ezzel például nőtt a zajterhelés is. Nem véletlenül látjuk a versenyzőket gyakran zajvédővel a fülükön. Aludni ugyanúgy keveset lehet, mint régen. Meg kell tanulni gyorsan mélyálomba merülve rövideket aludni, kialakítani a személyre szabottan alkalmas óceáni életritmust. De sok szélsőség valóban megszűnt, eltűnt, átalakult.
De mindettől még nincs igazuk a régi módit megszokott kemény tengerészes vitorlázóknak, amikor a mai IMOCA 60-as versenyzői létet kicsit lenézik a sok szempontból védettebb élet miatt, mert eközben a maiaknak másfajta feladatok és terhelések lettek nagyobbak.
Jó pofát kell vágni
Földkerülő távon is egyre szorosabb, élesebb lett a verseny. A mai IMOCA 60-asokat hajtó szólóvitorlázók talán kevésbé tengerészek a klasszikus értelemben, de sokkal inkább versenyzők. Kevésbé gladiátorok, de sokkal inkább közszereplők, sztárok. Az sem lehet könnyű! Jó pofát vágni, szépen kommunikálni minden körülmények között, kiszolgálva a közönséget és nem utolsó sorban a szponzort, aki ezt elvárja a pénzéért. Mert az ő pénzük elengedhetetlen ahhoz, hogy ezt a játékot ilyen színvonalon játszhassa a szólóvitorlázó, akinek ez az élete, a mániája, a mindene.
Szöveg: Ruják István, Fotó: DPPI