Igazán nincs könnyű dolga annak, aki a VOR kapcsán az egyre szorosabbá és izgalmasabbá váló óceáni szakaszokat szeretné jellemezni. Azt, hogy a one design formátum minden korábbinál izgalmasabb szakaszokat hozott, már többször elmondtuk. Szinte már megszokhattuk, hogy hiába versenyeznek a hajók akár hatezer tengeri mérföldet is, végül alig pár órányira futnak be egymáshoz képest. Arra azonban, ami az Auckland–Itaji szakaszon történt, még az eddigi előzmények után sem lehetett számítani.
De ne szaladjunk annyira előre. Az aucklandi kikötői versenyt ismét az SCA nyerte, ezzel is bizonyítva, hogy igen összeszokott csapatról van szó, mely team egyszerűen nem igazán szerencsés a nyílt óceá-ni részeken. Abu Dhabi után már másodszor tudtak nyerni inshore race-en, ami szép teljesítmény, ráadásul ezúttal szinte a verseny elejétől kezdve uralták a futamot. Második lett a Brunel, a harmadik a Mapfre, ezzel pedig a külön számított sorozatban a kikötői versenyek pontszámai nagyon szorosan alakulnak, 14-14-16-18 pontokkal az első helyeken.
Az inshore race után egy nappal indult volna a verseny, hogy nekivágjon minden VOR leghosszabb, ikonikus szakaszának, a déli csendes-óceáni átkelésnek. Az igen szokatlan irányt vevő Pam trópusi ciklon, amelyen egyes csendes-óceáni szigeteket a földdel tett egyenlővé, azonban elérte Új-Zélandot is, és a verseny rendezői úgy döntöttek, nincs értelme kockáztatni a mezőny épségét, és halasztásról döntöttek. A hajók tehát csak két nap múlva indultak el, hogy a ciklon kifutó szelén rögtön az első napokon igen jó sebességeket tudjanak megtenni. A távozó viharnak köszönhetően az első hét szinte ideális körülmények között, tiszta napsütésben, 25 csomós bőszélben telt el. A mezőny nagyon egyben volt, és ahogy azt már megszokhattuk, folyamatosan változott, hogy ki volt az élen: a Brunel, a Mapfre, az Abu Dhabi, a Dongfeng és az Alvimedica is volt első a rajtot követő két hétben. A ciklon kifutása után néhány gyengébb szeles nap következett, majd visszatértek a klasszikus déli-óceáni körülmények, 6-8 fokos vízzel, és 25-30 csomós széllel. Utóbbinak és az éjszakai meneteknek köszönhetően az SCA, a Dongfeng és a Mapfre is haulzolt úgy, hogy nem is igazán akarta a manővert, az SCA-n az FRO vitorla bánta a kalandot, a másik két hajón komolyabb kár nem esett.
A Déli-óceán tulajdonképpen kegyes volt a résztvevőkkel, és úgy tűnt, hogy egy szokatlanul nyugodt, viharoktól és haváriától mentes Horn-kerülő szakaszra van esély. Aztán március 30-án a második helyen vitorlázó Dongfengen minden előzmény nélkül – 28-32 csomós szélben – egyszerűen letörött az árboc felső 4-5 méteres része. A rigg a Horn-foktól kevesebb mint 300 mérföldnyire adta meg magát, néhány órával hajnal előtt. A kínai–francia hajó rögtön az argentin Ushuaia felé vette az irányt. Az első napokban még reménykedtek abban, hogy jury riggel folytatni tudják majd a szakaszt (a DNF-ért nyolc, az utolsó helyért hat pont járt volna, amely két pont különbség a végső elszámolásnál sokat jelenthet), de a Beagle chanelbe behajózva egyrészt muszáj volt motorra kapcsolniuk, másrészt a parton számolgatva kiderült, hogy a csapatnak nincs esélye vitorlával Itajaiba érni. Sőt még motorral sem biztos a siker: a kényszerpihenő után a Dongfeng a törött árboc maradékára húzott vitorlákkal, és motorral (az orrban lévő víztartályba ezúttal dízelolajat töltöttek) indult a hátralévő 2000 mérföldes útra. Nem kizárt, hogy a hajó is, és a tartalék árboc is sikerrel érkezik majd meg Itajaiba, és az is elképzelhető, hogy a megszokott idő fele alatt be tudják rakni majd az új rigget, de e kérdések lapzártánk idején még nyitottak maradtak. Mindenesetre az eddig remekül vitorlázó Dongfeng még a DNF-fel is a második helyen áll a versenyben az Abu Dhabi mögött, de ahhoz, hogy Ian Walkeréket beérjék, nagyon fel kell kötniük a gatyájukat a következő szakaszokon.
Apropó, felkötött gatya. A Horn-fok kerülése után a mezőnyre először hajónként egy nap alatt mintegy 15-20 vitorlacsere, kicsit később pedig az egész verseny legkeményebb alacsony nyomása, félszáz csomós szél, és 4-6 méteres hullámok vártak, mégpedig szemből. A hajók 24-36 órára túlélő üzemmódba kapcsoltak, és igyekeztek egyben tartani a gépeket. Ez nem mindenkinek sikerült: az SCA egy balul sikerült haulzolás közben, 45 csomós szélben a második orrvitorláját is szétszaggatta. A vihar után először a Brunel, aztán az Abu Dhabi állt az élre. Ez már az a szakasz volt, amikor mindenki, a hajókon is és a parton is csak a fejét csóválta: a több mint 13 ezer kilométeres táv végén az első négy hajó időnként 7 mérfölden belül, és nagyjából látótávolságban versenyzett. Elképesztő volt már az is, ahogy a hajókat az Auckland és a Horn-fok közötti táv nagyjából felénél a jégkapuk legészakabbika összehozta, hiszen, amint azt az egyik versenyző megjegyezte, a világnak ezen a barátságtalan részén nagyon-nagyon régen nem volt egyszerre ennyi hajó egymáshoz ilyen közel. Azonban a befutó előtti órák már-már szürreálisak voltak: végül az elvileg 13 334 kilométeres (valójában ennél többet tettek meg a hajók) távot kevesebb mint egy óra különbséggel fejezte be az első négy csapat. Hogy az első one design Volvo Ocean Race történelmi lesz, az aligha kérdéses. Elvégre, ha mintegy 93 kékszalagnyi kör után a különbség csak ennyi, akkor nem túlzás kijelenti, hogy az azonos hajókkal rendezett formátum egyszer s mindenkorra sikeresnek találtatott…
Öröm és üröm…
Auckland, a vitorlázás fővárosa örömmel fogadta a VOR mezőnyét. „Visszatért a verseny”, hirdették a plakátok, azonban érezhető volt, hogy az Amerika Kupa-vereséget még nem heverték ki a kiwik! A helyi sajtó hiányolta az új-zélandi csapatot a VOR-ról, és tartanak a viták az ETNZ, azaz az Emirates Team New Zealand jövőjéről. Ennek eredménye – inkább következménye – Dean Barker távozása. Még nem tudni sokat a következő Amerika Kupa helyi részleteiről, de annyi bizonyos, hogy nagy a fogadkozás, és ismerve a kiwik harci kedvét (no meg azt a hatalmas vitorlázótudást és hajóépítési tapasztalatot, amely a világ e részén felhalmozódott), erős csapatot küldenek a Bermudákra. A vitorlázás itt nemzeti ügy, az új-zélandi identitás fontos eleme. Persze végül is minden a pénzen áll, vagy bukik. A támogatók megszerzése itt sem könnyű feladat, de egy biztos – mondják a helyiek –, hogy az anyagiakkal nem lesz különösebb gond. Más kérdés, hogy egyelőre túl nagynak tűnik az amerikaiak előnye. Azonban errefelé kifejezetten szeretik a nehéz helyzeteket, a küzdelem hagyománya igen erős. A vitorlázás mellett ez a másik nemzetképző erő. Boldog ország ez ott a világ végén!
Képgaléria:
