Az új-zélandi kormány által vasárnaptól egyes szintűre mérsékelt Covid-riasztásnak köszönhetően legalább ötezer néző követhette élőben a Waitemata-öbölben, illetve Auckland pubjaiból és éttermeinek teraszáról a 36. Amerika Kupa döntőjét. Félő volt azonban, hogy a mindent eldöntő hetedik futamot a gyenge szél miatt el kell halasztani. Félórás csúszás után aztán, 10 csomós szélben mégis elrajtolhatott a döntők döntője a parthoz legközelebb eső A-pályán.
A Luna Rossa ausztrál kormányosa, Jimmy Spithill a rajt után a pálya jobb szélére húzott, csakhogy az új-zélandi AC75-öst irányító Peter Burling is azt a sávot nézte ki magának, ezzel az idegek csatája máris megkezdődött. A gyenge szélben az Emirates hajója állt az élre, de az első bóját csak hat másodperccel kerülték meg hamarabb, mint az olaszok. Visszafelé a hajók helyet cseréltek, a Luna Rossa futott kívül, az Emirates beljebb, ami megint csak a kiwiket hozta előnyösebb helyzetbe: a Te Rehutai 41 csomós sebességgel szelte a habokat, míg a Luna Rossa 39 csomóra volt képes.
A második fordulónál még mindig úgy tűnt, Spithillék vissza tudnak kapaszkodni, de az Emirates a következő két hátszeles vágta során tízről 37 másodpercre (nagyjából 500 méternyire) tudta növelni az előnyét. Ezzel el is dőlt a győzelem sorsa, Burlingék a végén még rátettek egy lapáttal, s végül magabiztos, 46 szekundumos előnnyel nyerték a hetedik futamot. A Sailing World tudósítója úgy jellemezte a viadalt, hogy „ez volt az elmúlt 15 év legjobb Amerika-kupadöntője”.
Peter Burling és Blair Tuke ismét jelesre vizsgázott: a kétszeres olimpiai bajnok páros, akik ezúttal a kormányosi, illetve a flight controlleri (repülésirányító) szerepben vezették sikerre az Emirates hajóját, hideg fejjel tudtak jó döntéseket hozni a fontos pillanatokban. Az ötmilliós Új-Zéland nemzeti hősei ezzel gondoskodtak arról, hogy az Auld Mug – a Vén bádogserleg – 1995, 2007 és 2017 után ismét a szigetországba kerüljön – illetve, hogy ott maradjon.
