A döntő harmadik versenynapján egy jó és egy rossz hír várta a csapatokat. A jó az volt, hogy az új-zélandi kormány kettesről egyesre módosította a Covid-készültséget, így ismét közel 2000 néző előtt csaphatott össze egymással a címvédő és a kihívó a Hauraki-öbölben. A rossz az volt, hogy a parthoz legközelebbi A-pályán alig volt szél: 7-8 csomó körül forgolódott, ami éppen csak hogy meghaladja a versenyzéshez minimálisan szükséges hat csomót.

Mindkét AC75-ös kicsit korán érkezett az első futam rajtjához, ezért le kellett lassítaniuk. A start pillanataiban a Luna Rossa kapta el jobban a takkot, megiramodott – az Emirates viszont nehezen akart felfeküdni a foilra, így az első bójáig az olaszoknak sikerült 250 méternyi előnyt kiharcolniuk. Jimmy Spithill – aki ausztrálként jól ismeri a déltengeri áramlatokat – és Francesco Bruni tökéletes harmóniában hozta meg a taktikai döntéseket, így a Peter Burling vezette kiwik hiába kapaszkodtak, nem tudták visszahozni az elején elvesztett időt. A Luna Rossa végül 18 másodperc előnnyel nyerte az első futamot, ezzel 3:2-re módosította az állást.

A második futamban éppen fordítva alakult a forgatókönyv: egy takkváltás után az Emirates tökéletes rajtot vett, és a part menti fuvallatokat is kihasználva kezdett elhúzni riválisától. Ekkor látszott meg igazán Burling helyismerete: az új-zélandi hajó az első bójáig óriási, 51 másodperces előnyre tett szert, ami távolságban közel egy kilométeres fórt jelentett! A Luna Rossának innen esélytelen volt a fordítás, és az Emirates fölényes, 100 másodperces diadalt aratott, ezzel 3:3-ra módosította az összetett állását!

„Ez a regatta csak most kezdődik!” – foglalta össze találóan az eseményeket Glenn Ashby, az Emirates Team New Zealand csapatmenedzsere. Folytatás vasárnap, a hetedik és a nyolcadik futammal!