Szöveg: Balázs Viktor, Kép: Mirk Nikolett, Szmolicza Szilvia

„Srácok, szerintem ezt halasszuk el” – tárja szét kezét a balatonfüredi Szövi kikötő molóján Kaiser Kristóf, majd hátrafordulva a tükörsima Balatonra mutat. A pár órája még vehemensen fújó szél mostanra teljesen leállt, a vízen tocsogó hajók vitorlái petyhüdten lógnak. Nem lehetünk ilyen szerencsétlenek – dohogok, de szerencsére a Nemere II tulajdonosa, Láng Róbert sokkal lazább fickó, mint én. „Nem baj, akkor jövünk holnap” – mondja mosolyogva, végül aztán rövid kupaktanács után mégis úgy döntünk, hogy kimegyünk, mert a fotózás egy részéhez ideálisak a körülmények.

Kristóf ugyanis a mi kérésünkre – hogy még nagyobb legyen a kontraszt a képeken – business casual-be öltözve jött. Slim fit zakójában, mokaszin cipőjében, precízen befésült hajával nyugodtan nézhetnénk valamilyen világmárka férfi modelljének, olyan hiteles az összkép.

Versenyzőből beugró modell

Kicsattogunk a vízre, a fotós és asszisztense először a kokpitban készítenek néhány képet. Kristóf generációjának természetességével viseli, ahogy rászegeződik a kamera, és rutinos mozdulattal húzza fel kissé zakójának ujját, hogy az őt szponzoráló órája is látsszon majd a képen. Aztán a fotós csapat előre hívja, mi Robival hátul maradunk, és a hajóról kezdünk beszélgetni.

„A veretek közül az ablakok, a kikötőbikák és a kabintető kapaszkodójának lábai eredetiek, a többi apróságot pedig egy klasszikus hajófelszerelésekre specializálódott német cégtől szereztük be a restaurálás során.” – meséli. Jó hogy mondja, meg nem tudnám különböztetni, hogy mi az eredeti, és mi az utángyártott a hajón, olyan azonos stílusú, színű és kidolgozású minden fém alkatrész. Aztán újabb érdekes témába kezdünk bele. „Habár a Sirocco és a Nemere II formája és vitorlázata szinte azonos, bőszélben a Sirocco gyorsabb. Tapasztalt hajóépítők szerint a hosszú kiel formájában lehet eltérés, az lehet az oka.” – mondja. „Várjatok, várjatok, ez engem is érdekel!” – hagyja ott a fotós csapatot Kristóf, és mellénk ül.

Habár egy ideje a jogászoknak járó dr. előtag virít a neve előtt, eredetileg mérnöknek készült, és a műszaki érdeklődést le sem tagadhatná. Úgyhogy a közös téma megvan, és annak ellenére, hogy vitorlázni nem tudunk, mégis jót beszélgetünk. Közben az egyre süllyedő őszi nap fényében visszamotorozunk a kikötőbe, ahol másnap délre beszélünk meg találkozót, reménykedve, hogy a széljelző applikációk ezúttal nem csapnak be bennünket, és vitorlázni is tudunk majd.

Azért az első nap eredményével sem voltunk elégedetlenek: sikerült elkészítenünk egy rendhagyó hajós fotósorozatot, amely stílusosan villantja fel egy kicsit a vitorlázás egykori eleganciáját ezzel a klasszikus hajóval.

Időutazók a kemény időben

Másnap délben egy teljesen más Kristóf, és négy (!) társa ugrik ki főszerkesztőnk kombi autójából. „Elhoztam a fiúkat is, éppen hajót szereltünk” – újságolja, és közben bemutatja a talpig versenyvitorlás ruhában feszítő, egy ember híján teljes Prospex csapatot. Nagyon homogén társaság: mind fiatalok, sportosak, kicsi gyerekkoruk óta vízen vannak, és már ennyi idősen is szép eredménylistát tudhatnak magukénak. Ez tényleg az új generáció.

Szükség is lesz a srácokra, mert a tegnapival ellentétben most fütyülnek a vantnik a kikötőben, a Balatonon ritka nyugati szél fúj, hatalmas pöffökkel. Robival mi is vízhatlanba öltözünk, aztán a füredi öböl felé fordítjuk a Nemere II orrát.

A fiúk ismerkedni kezdenek a legtöbbjüknél fél évszázaddal öregebb, az általuk megszokottnál merőben más elrendezésű hajóval, Robi pedig megpróbál segíteni mindenkinek megtalálni az ideális pozíciót. „A sottos ül mögötted, te pedig üljél a leitvágni vonalában!” – tanácsolja Kristófnak, miközben szélbe állunk, és a többiek felhúzzák a grószt. „Albát durrantsunk!” – rikkantja Kristóf, miután az orrvitorla is kitekeredett, és a hatalmas hajó durván dőlve, krajcolva menetelni kezd. A hatás drámai, a szél alatti oldalon néha be-beömlik a víz a kokpitba, és Robi a szelet túlkiabálva magyarázni kezd: „Ez teljesen természetes, ezt a hajót deckvízig lehet dönteni, a Schärenkreuzer tulajdonsága ugyanis az, hogy ilyenkor hosszabb lesz a vízvonala, és ezáltal az elérhető sebesség is.”

Az amúgy sem kicsi, 23 csomós alapszélre érkező gigantikus pöffökben a fiúk megfeszítve dolgoznak az öreg hajón, lazsálásra nincs idő. A szél süvítését csak Kristóf vezényszavai és kiáltásai törik meg: „Ez az, ez az, hadd dolgozzon az orrvitorla!” Hét és fél csomóval törtet előre a hajó, nem vagyunk messze az elméleti maximális testsebességtől, aminél egy ilyen úszásra (és nem siklásra) tervezett test nem tud gyorsabban menni vagy – ahogy Robi lakonikusan megjegyzi – akkor törik vagy szakad valami.

Rákattantak a hajóra

Egy idő elteltével a fiúk összeszorított szájú koncentrációja mosolygásba vált át. „Végre megéreztük, ez már csapatás!” – kurjant fel Kristóf, és egyre többször hangzik a fedélzeten, hogy „király, király!” (Amire a fotósunkat csónakáztató kísérőmotorosunk vezetője, Király Zsolt, a Kékszalag-győztes Raffica csapat kapitánya fel is kapja a fejét – ezúton is köszönjük a segítségét! – a szerk.) „Kezdenek rákattanni a srácok a hajóra” – kacsintunk össze Robival, és érezhető, ahogy lassan flow állapotba kerül a csapat, az öreg hajó és az ifjú titánok egy egységbe olvadva örömvitorláznak az aranyló tihanyi napfényben.

„Három-kettő-egy-most!” – kiált Horváth Miklós bowman a hajó elejéből, „gyere-gyere-gyere Szabi!” – kontráz rá Kristóf Pajor Szabolcsnak, aki a nagyvitorlát trimmeli. „Ezt én is az RC 44-es időkben tanultam meg” – fordul felém Robi. „Egy embernek az a feladata, hogy bemondja a pöfföket, meg azt is, ha az irányuk más, vagy az erősségük extrém.”

A Nemere II csillagrombolóként száguld, és arra gondolok, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy részese lehetek ennek a különleges vitorlázásnak a legendás hajóval és az ifjú titánokkal.

Bocs, nem tudok klasszikusul

Fél óra múlva a szél legyengül, vége a vágtázásnak. Kristóf kicsit lazíthat, és analizálni kezdi a hajót: „Az elején zavarban voltam, mert ezek a hajók genetikailag jobban dőlnek, mint amihez én szokva vagyok, de amikor az ember megtalálja a nyugalmi helyzetet, onnan minden rendben. Azt gondolom, hogy ennek a hajónak az a titka, hogy türelmesnek kell lenni hozzá. Sokkal előbb kell gondolkozni, hogy mit csinálsz a hajóval; nem elég az, hogy megvárod a pöfföt és kiszeded belőle amit tudsz, utána meg feltolod, mert soha nem éred utol azt az ütemet, amivel sebességben tartod. Ha viszont nem tartod megfelelően sebességben, úgy megbüntet kormányerőben, hogy kapaszkodni kell a csörlőbe, hogy ott maradj a helyeden. Nagyon nagy élmény, de megmondom őszintén, ezt végig bírni egy ilyen erős szélben az kemény feladat.” „Igen,” – válaszolja Robi – „nehéz belőle kicsikarni, hogy végig, minden pillanatban jól menjél, mert büntet nagyon. Gyenge szélben pedig akkor is menni kell vele, ha tök rossz irányba mész, mert ha egyszer megáll, akkor nem épül fel újra az áramlás a vitorlán.”

Lassan elindulunk kifelé, mert fogy a szél. „Most már nektek szurkolunk” – mondja mosolyogva Kristóf, aztán belebonyolódnak abba, hogy a grószsott kötélfogójának hol lenne az ideális helye. „Szerintem tedd lejjebb, és tegyél alá egy kevlár betétet” – javasolja, mire Robi felnevet: „Na kevlárt ezen a hajón biztosan nem!” „Bocs” – kap észbe Kristóf – „én nem tudok klasszikusul!”

Minden hajóhoz más filozófia kell

Amíg a kikötőben a többiek összerakják a vitorlákat, leülünk Kristóffal a hajó végében egy kicsit beszélgetni. Lelkesen mondja: „Kíváncsi vagyok, milyen lehet spivel rombolni rajta, csípem ezt a fílinget, ahogy tonnából megyünk.” Aztán elkezdi mesélni, hogy a kétezres évek elején gyerekként látta a felújított Nemere II-t a balatonfüredi kikötőben, és azóta vágyik rá, hogy kipróbálhassa. Az optimistes kissrácok akkoriban kívülről fújtak minden balatoni hajótípust, és cikinek számított, ha valaki nem ismert egy hajót.

Schärenkreuzerrel eddig nem volt sok tapasztalata, a híres Kékmadár 30-assal ugyan már ment, de ekkora cirkálóval még soha nem közlekedett. Kristóf ezekben a hajókban mindig azt látta, hogy van bennük egy olyan elegancia, ami az újabb hajókban nincs már meg. A mai vitorlázásról őszintén elmondja, hogy az első harminc percben nem értették a hajót. Mint mondja, minden hajóhoz másféle filozófia kell, és azon múlik, hogy miképpen viselkedik aztán a hajó. Azért is örült a nagy szélnek, mert így derültek ki a hajó korlátai, és az, hogy mi az az emberi hibafaktor amit még elvisel. Amint megtalálta a trimmelőkkel, hogy hogyan lehet a határokon belül vinni a hajót, és megérezték, hogy milyen, amikor könnyedén megy, onnantól kezdve élvezetessé vált a vitorlázás.

„Elképesztő jó játék volt” – összegzi a mai napot, aztán hozzáteszi:

„A kora, és komótossága ellenére nagyon is kell tudni vitorlázni ehhez a hajóhoz, teljesen más agybeállítással kell hozzáállni, mint egy modern hajóhoz.”

Kicsit elgondolkozik, a szemén látom, hogy a megfelelő hasonlatot keresi az összegzéshez, és annak ellenére, hogy ma vitorlás felszerelésben van, a tegnapi öltönyös gentleman bújik elő belőle: „Előzékenynek kell lenni vele, mint egy idős hölggyel.”

Műszaki adatok

Testhossz 18,55 m
Vízvonal 12,00 m
Szélesség 2,65 m
Tömeg 10 t
Tőkesúly tömege 4,8 t
Merülés 1,90 m
Árbóc hossz 21,70 m
Bum hossz 6,20 m
Nagyvitorla 67 m2
Orrvitorla 26 m2
Génua 51 m2
Spinnaker 280 m2
Bliszter 190 m2
Hajótest Szapelli mahagóni
Bordák Ragasztott tölgy
Árbóc Karbon

 

Tölgy helyett mahagóni
Habár a tölgy a klasszikus hajóépítő faanyagok egyike, használatát már annak idején is leginkább az anyaghiány és pénzügyi megfontolások indokolták. A tölgyfa ugyanis az évtizedek során felpuhul, és kirohad a vas kötőelemek körül, egy idő után használhatatlanná téve a hajót. Ráadásul a tölgy sokkal jobban „dolgozik”, mint például a mahagóni. Ez azt jelenti, hogy kiszáradva összehúzódik, vízzel érintkezve pedig megdagad. A tölgyből készült hajók ezért gyakran szivárognak, főleg hosszabb parton töltött időszak után. Ezért a Nemere II felújítása során mahagónit használtak, de csak ott, ahol műszakilag indokolt volt. A bordázatnál például megtartották a használható állapotú, eredeti tölgy elemeket.