Zöld szemüveg

Az idén a szokásosnál kicsit később, augusztus 22-én jött el a túlfogyasztás világnapja – vagyis az a nap, amikor elérjük azt a pontot, amikor felhasználunk minden természeti erőforrást, amit a Föld egy évben meg tud termelni. Onnantól kezdve már „hitelbe” használunk mindent. Előző lapszámunkban pont erről értekeztünk...

Újraindult az ország és újraindult a vitorlázás is a koronavírusjárvány által okozott nagy megtorpanás után. Újra szabadon hajózhatunk. Vannak már táborok, versenyek, sőt, lett az idén Kékszalag is (csak kicsit másképp). Hurrá! Hiba lenne azonban egyetlen vállrándítással tovább lépnünk. Akadnak ugyanis tanulságok, amelyeket érdemes lenne leszűrnünk.

Valahogy másnap is felkelt a nap. Pedig a koronavírusjárvány legsötétebb óráiban (napjaiban, heteiben), tavasszal sokan még a világvégét vízionálták. Bár olyan időszakot éltünk át a szigorú korlátozások időszakában, amit több mint fél évszázada senki nálunk, lassan azért túljutottunk rajta. És most, a dühöngő nyár közepén szinte vissza sem emlékszünk a nehéz napokra.

Pedig a tanulságokat ugyanis érdemes lenne levonni.

A járványhelyzetből adódó tapasztalati kincs persze mindenki esetében más és más. Egy cégvezetőnek lehet az, hogy home office rendszerben is működhet a verkli. (Vagy hogy le kell rövidíteni a túlságosan hosszúra nyúlt beszerzési láncokat, több tartalékot kell felhalmozni, stb.) Egy családapa az otthoni munka mellett talán azt tapasztalhatta meg, hogy mennyit kell tanulni a gyerekkel. A fiatalok pedig például azt, hogy bulizás nélkül is van élet.

De vajon mit tanulhattunk mi, vitorlázók a járvány miatt kialakult helyzetből?

Először is azt, hogy a hajó rendbetételét ne halogassuk, mert ha bármi közbejön, akkor felére rövidül a szezon. Vannak azonban ennél mélyebben gyökerező tanulságok is.

A járvány következtében megtorpant fogyasztás miatt nagyot zökkent a gazdaság szekere, és sok szakértő felvetette, hogy ez azt jelzi: ha baj van a fogyasztói-jólléti társadalom alapmotorjával, akkor a baj bizony nagy lehet. Nem lenne ideje kicsit lenyugodva elmerengenünk azon, hogy milyen vékony vonal választja el a társadalmunk számára oly fontos, szükséges szintű fogyasztást a konzumidiótizmustól?

Nem kell közgazdásznak lennünk ahhoz, hogy belássuk: a túlzott mértékű fogyasztás csak ideig-óriág generál általános(abb) jólétet, visszaesésével azonban sokan a padlóra huppanak. És nem kell környezetvédő élharcosnak lennünk ahhoz sem, hogy felismerjük egy másik egyszerű összefüggést: a túlfogyasztás mellett bekövetkező túltermelés egyben a környezetünket is túlterheli. Tengerink állapota is ezt igazolja. Az a több mint 50 billió (igen, billió, nem milliárd!) mikroműanyag-szemcse, ami a soha le nem bomló PET-palackokból, csomagolóanyagokból és hasonlókból kerül a vízbe. Aztán a halakba. Aztán az emberbe. Na meg felpárolog az égbe, s onnan csapadékként aláhullva ez a sok sz…emét bekerül a földbe. Onnan a növényekbe. Azokból pedig az emberbe…

S mindemellett érezteti hatását az a rettenetesen sok szennyező anyag is, ami túlfogyasztott javak termelése közben bekerül a légkörbe. Például az olyan májusi-júniusi idővel, mint az idei, amikor nem jutottunk le a strandra, mert a hajónkat őriztük, hogy ne szállják meg a rozmárok és nem telt el nap eső nélkül…

Mindez persze mindenki baja. Közös nyűg, nem a miénk. Az ember könnyen hajlamos lehet erről így gondolkodni. Az általános alanyként használt „ember” esetében némileg érthető ez a hozzáállás, de mi, vitorlázók büszkék szoktunk lenni rá, hogy mennyire értjük és tiszteljük a természet erejét. Mi nem vonhatunk vállat. Nemcsak azért, mert közelebbről látjuk, tapasztaljuk a változásokat, mint mások, hiszen több időt töltünk a szabadban, mint a legtöbb ember. Hanem azért sem, mert az átlagosnál nagyobb mértékben vesszük ki a részünket a fogyasztásból is. (Aki ezt nem hiszi, az tegyen egy tanulmányi utat mondjuk egy elnéptelenedő Nógrád megyei faluba, és gondolja át újra a saját helyzetét!)

Tőlünk, hajósoktól joggal lenne elvárható, hogy példát mutassunk, hogyan lehet átgondoltan, a gazdaság és a környezet fentartható kölcsönhatásrendszerét tiszteletben tartva fogyasztani. Ez nem azt jelenti, hogy soha többé ne vegyünk új hajót vagy autót, hanem azt, hogy élvezzük, becsüljük minél tovább azokat a javakat, amelyekkel rendelkezünk. Ha meg újat veszünk, jutalmazzuk a zöld termékeket a vásárlásunkkal – például ne robbanómotoros, hanem elektromos hajót válasszunk. A régi hajót meg ne valaki kertjének végében rohasszuk el, hanem vigyük el a megsemmisítőbe, és daráltassuk le saját költségünkön akkor is, ha erre pro forma semmi sem kötelez. Vegyük fel a zöld szemüveget, és úgy nézegessük, mit veszünk, mit rendelünk. Mutassunk példát, és esetleg néha emlékeztessünk másokat is arra, hogy gondoljon a vad fogyasztás közben a környezetre is.

Még dönthetünk úgy, hogy csökkentünk egy kicsit a tempónkon, használjuk a kormányt és ejtünk egy kicsit, mielőtt túl késő…

Szöveg: Lénárt Attila

Hozzászólások

Kövess minket a Facebookon is.