Az idei, immár 56. Kékszalag emlékezetes marad – és nem arról, hogy milyen remek verseny is volt. Hanem arról, hogy hogyan is nyert a Fifty-Fifty. Hogy ki kellett volna zárni őket vagy sem. Hogy meg kellett volna óvni az eredményt vagy sem. Hogy elég pontos-e az a feltételrendszer, amely alapján a versenyt bonyolítják.
De van egy olyan általános kérdés, amely messze túlmutat a fentieken. Nevezetes az, hogy mi is a Kékszalag? Komoly, profi vitorlásverseny – vagy baráti társaságok haveri túrafutama a tó körül? Mert vagy az egyik vagy a másik. De döntsük el végre!
Az egyik olvasatban a Kékszalag nagyon komoly verseny, amelyre egyre jobb, valóban élvonalbeli technikát (levetett AC-hajók, csúcs-katamaránok, stb.) állnak rajthoz egyre profibb csapatokkal. Ezért övezi ekkora felhajtás, ezért jönnek gyakran külföldi sztárok is ide versenyezni, ezért indul 500-600 hajó. Ezért közvetíti a tévé, ezért szponzorálják komoly világcégek. És ezért írunk róla mi is annyit itt a Vitorlázás Magazinban.
A másik olvasat (ami az idei verseny után látszólag meghatározóvá vált) szerint a Kékszalag sporttárs úriemberek kulturált vetélkedése, amelyben persze számít, hogy végül ki nyer, de a lényeg, hogy a résztvevők és a szervezők mind egy nagy baráti klub tagjai. Ahol nem szokás nagy ügyet csinálni holmi szabálytalanságokból. (Azt, hogy pontosan milyen szabálytalanság is történt és ki hogyan hárítja a felelősséget ennek elmaradt szankcionálásáért, Ruják István alaposan körüljárja Az érem megszámlálhatatlan oldalai című írásában.)
Csak egy példa – persze más területről: a Kékszalaggal nagyjából egy időben rendezett Forma-1-es Belga Nagydíjon a győztes George Russellt kizárták a versenyből, mert 1,5 kg-mal könnyebb volt az autója, mint amit a szabály előír. Egyébként épp 30 évvel ezelőtt, szintén itt, a belga futamon vettek már el győzelmet egy pilótától: Michael Schumachert anno azért zárták ki, mert 1,5 milliméterrel jobban megkopott az autója aljára szerelt kopásmérő falap, mint amit a szabályok megengedtek volna. Nem mérlegelték, hogy ki mennyit nyert ezzel, hogy ennek köszönhetik-e a győzelmet vagy sem. A két diszkvalifikáció automatikusan ment, mert szabálysértés történt, a versenyfelügyelet tette a dolgát és elvette a győzelmet.
És tudják mi történt? Semmi. Mármint minden érintett és minden vetélytárs elhümmögte, hogy ez bizony sajnálatos, de hát a szabály az szabály, és arra való, hogy betartsák.
Mert profi sportversenyeken ez így megy. Különben a szabályalkotók elnéző hozzáállása felhívás lenne arra, hogy szabálytalankodjunk. Például ha beépítek egy elektromos motort a hajóba jövőre és azzal a szélcsendben végigelőzöm a mezőnyt és megnyerem a versenyt, mi fog történni? Ezért már kizárnak, mert ez súlyosabb szabálytalanság? Vagy ha engem is szeretnek a sporttársak és nem jelentenek föl, akkor az Óvási Bizottság nem tud lépni az ügyben – magyarul megtarthatom a győzelmet? De ha ki is zárnak, elvihetem a médiafigyelmet, esetleg még panaszkodhatok is egy kicsit, hogy engem bizony kizártak, mást pedig nem, mennyire pofára is megy ez?
Persze nem áll szándékomban ilyet tenni, és talán másnak sem. A fenti példa nyilván túl sarkos, de rávilágít arra, hogy pontosan az ilyen esetek elkerülése végett nincs és nem lehet olyan, hogy „kis szabálysértés”. Illetve lehet. Baráti versenyeken.
De a Kékszalag már rég nem az. Csakhogy – mint az idei példa mutatja – még nem is igazi profi sportrendezvény. De talán majd jövőre…
Lénárt Attila
Fotó: Török Brigi
