Bár a 2017-es szezon még messze van, de van egy olyan kérdéskör, ami pont a „kényszerpihenő” időszakban nyer igazán jelentőséget. Ez pedig annak újragondolása, hogy ki milyen csapattal vág neki a következő szezonnak. Magazinunk új rovatában a csapatépítésről és a közös motiváció fontosságáról elmélkedik Kaiser Kristóf, az Extreme Sailing Team vezetője, aki rendszeresen ad majd tanácsokat különböző tudásszintű érdeklődőknek a vitorlázás és a versenyzés kulisszatitkairól.
Szöveg: Kaiser Kristóf
A versenyvitorlás csapatok összetétele a természetüknél fogva változik. E dinamika a csapatok természetes velejárója és nem szabad problémának vagy éppen tehernek megélni. Jelen cikkem célja, hogy a csapatszervezés tekintetében általam tapasztalt törvényszerűségek és saját tapasztalataim felhasználásával megpróbáljak segítséget nyújtani azoknak, akik kormányosként/hajótulajdonosként csapatot szerveznek vagy szerveznek át. De reményeim szerint érdekes olvasmány lehet azok számára is, akikben akár mancsaftként fogalmazódik meg kétely a csapatával kapcsolatban.
Akár J24 vagy Melges 24-re kellett 4-5 fős csapatot összerakni, akár Liberára rövid idő alatt 16 emberből egy ütőképes csapatot kreálni, rá kellett jönnöm, hogy – függetlenül a csapatot szervező személy motivációjától – vannak alapvető kritériumok, amelyeket figyelembe kell venni ahhoz, hogy akár profiként, akár lelkes amatőr versenyzőként elégedetten köthessük ki verseny után a hajót. Hiszen pont a személyesen kitűzött célhoz vezető úton és a cél elérésekor szerzett boldogság a lényege ennek a sportnak, nem pedig a másoknak való megfelelési kényszer. Ezt bizonyos esetekben hajlamosak lehetünk elfelejteni, ami azért is baj, mert sokszor gátja lehet annak, hogy a versenypályán a maximumot tudja nyújtani az ember.
A motiváció csapat–csapattag közötti megjelenése
Minden csapat egy személyesen kitűzött cél (motiváció) köré szerveződik, amit leggyakrabban a hajó tulajdonosa vagy kormányosa képvisel. Ez lehet egy nemzetközi versenysorozaton való jó szereplés, Kékszalag és egyéb tókerülő győzelem (ami jelenleg az Extreme Sailing Team célkitűzése), vagy éppen a könnyed kikapcsolódás egy baráti társasággal egy-egy kisebb versenyen. Egy azonban fontos: a cél csak akkor tud megvalósulni, ha a csapaton belül mindenki ugyanazon cél elérésében motivált.
Például, ha a kormányos által kitűzött cél one-design osztályban az országos bajnoki cím elérése, de a mancsaftjának pedig a baráti társasággal való elvitorlázgatás, ahol nem számít az eredmény, ott olyan motivációs konfliktus alakul ki, amit nem lehet feloldani, maximum időszakosan kezelni. Ugyanez igaz arra az esetre is, ha mondjuk a tulajdonos/kormányos a baráti társaságával az eredménytől függetlenül szeretne teljesíteni egy versenyt, de a legénysége valamelyik tagja az America’s Cup-on érzi magát. A végeredmény nyilvánvalóan konfliktus, ami elsődlegesen nem a csapattagok egymás közti motivációjában, hanem a verseny közben elvégzendő feladatok végrehajtásának minőségi eltérésében mutatkozik meg.
A kívánatos tehát az, ha a csapat minden tagja azonosan motivált, hisz így mindenki ugyanazon a szinten próbál sportteljesítményt nyújtani és így tudnak a csapattagok hosszabb távon is megfelelni egymásnak.
A motivációval kapcsolatban annak szintje is vizsgálandó – vagyis az, hogy a tulajdonos/kormányos személyes célkitűzése reálisan teljesíthető cél-e. Számos one-design hajót vásároló tulajdonosnál fedeztem fel korábban, hogy a személyes motiváció, illetve az arra tűzött határidő teljesíthetősége nem megalapozott. Érdekes jelenség, hogy ebben az esetben a legénység tagjai általában olyan emberekből állnak, akik bár felismerik, hogy a személyes cél nem teljesíthető az elképzelés alapján, de mégis kompromisszumot kötnek. Vagy ami rosszabb: fel sem ismerik a célkitűzés elérhetetlenségét. Ennek az együttműködésnek az eredménye általában rövid időn belül, szinte minden esetben csapaton belüli bombarobbanás, és természetesen a sport által kapható kikapcsolódás, öröm helyett a sikertelenség-érzet lesz a meghatározó. Ezt a folyamatot gyakran szokták késleltetni „képzettebb” vitorlázók csapatba történő eseti integrálásával, általában tétversenyekre, de ez nem szerencsés dolog, gyakran inkább árt, mint használ a csapat fejlődésének.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem lehet ebben a sportágban nagyot álmodni, mert lehet. Nem egy 30 év feletti emberrel találkoztam, aki korábban nem vagy nem magas szinten űzte ezt a sportot, azonban eljött az a pont az életében, amikor úgy döntött, hogy fejlődni akar és el akar érni egy általa kitűzött célt. Függetlenül attól, hogy ez a cél a saját hajóosztálya első felében való vitorlázás, vagy éppen egy világbajnoki cím, három dolog fontos hozzá:
– a személyes célkitűzés a csapat minden tagja által ismert és elfogadott legyen,
– csapaton belül konszenzus van a tekintetben, hogy mennyit kell dolgozni és miként a cél eléréséért,
– ezt organikus módon próbálják megvalósítani.
Ha az organikus fejlődés elfogadott alapelv, akkor a csapat a cél eléréséhez vezető versenyek során helyén tudja kezelni az eredményeit, és minden verseny után jó érzésekkel, feszültségmentesen hajóznak be a kikötőbe. „Képzettebb” vitorlázó szolgálatát csak a fenti három tényező együttállását követően szabad igénybe venni az organikus fejlődés gyorsítására. Azért, mert ha a motivációt vagy annak elérési módját tekintve nincs egyetértés a csapaton belül, akkor a bevont tudás nem erősítő, sokkal inkább gyengítő hatással van a csapatra. Ugyanis képes megbontani a csapaton belüli egyensúlyt.
A motiváció csapattag és az általa ellátandó feladat közötti aspektusa
Az eddig általam elmondottak a motiváció csapatszintű eredőjéről szóltak, amelynek eredménye nem más, mint az egészséges csapatszellem. De a motivációnak létezik egy csapattag és az általa ellátandó feladat közötti megjelenési formája, ami legalább annyira elengedhetetlen, mint a csapatszintű célkitűzésben való egyetértés.
Ezt egy példával szemléltetném: még Laser Standard válogatott versenyző voltam, amikor bejött hazánkba a Principessa libera. A hajón szerveződő legénység rendkívül képzett, fiatal vitorlázókból állt, akik már kifelé kacsintgattak az olimpiai hajóosztályokból a nagyhajózás felé. Kompromisszummentes, talán legerősebb liberás csapatnak tűnt, akiknek sikerében biztos voltam. Az, hogy ez a siker elmaradt sok mindennek az eredménye, de egy jelenséget meg lehetett figyelni: a csapat fele pár éven belül lecserélődött.
Ebben jelentős szerepet játszott az akkori csapattagok elmondása szerint, hogy hiába akkor az egyik legkorszerűbb hajón vitorláztak és elképesztő élmény volt a hajóval menni, de az élmény egy idő után rutinná vált és bizonyos – korábban 470 vagy 49er mancsaftokat vagy kormányosokat – nem motiválta csak a trapézolás és egy-egy részfeladat ellátása. Ugyanis egy ilyen hajón 16 főből nagyjából 6 ember az, aki az egész verseny alatt folyamatosan csinál vitorlaállítási feladatot, a többi feladat felaprózódik. Ez a jelenség a csapattag és annak feladata közötti motiváció kérdéskörére vezethető vissza.
A hajón ellátandó adott feladathoz való viszony emberről emberre változik. Ami biztos: mindenkinek el kell fogadnia a feladatát és személyes kihívásnak kell tekintenie azt. Szerintem egy potenciális csapattagot három szempontból kell vizsgálni:
– milyen tudással rendelkezik, milyen eredményei vannak,
– milyen ember, mik az emberi értékei amitől a csapat több lehet,
– motivált-e az adott feladat ellátásában, és motivált tud-e maradni a jövőben is.
Az utolsó kérdéskör vonatkozik a feladattal kapcsolatos motivációra, aminek a vitorlázótudás szempontjából horizontális és vertikális aspektusa is lehet:
Vertikális aspektusra tapasztalati példa, hogy egy balancer feladatkör (hajó kiülése a feladat) hatékonyabban van ellátva, ha azt olyan ember csinálja, aki sokkal kevésbé tud vitorlázni, de ezt a feladatot meg akarja tanulni, mintha egy sokkal tapasztaltabb vitorlázó csinálná. Ezt elsősorban a Principessa korábbi kormányosaként kellett figyelembe vennem. Az Extreme Sailing Team tagjaként ez a kérdéskör kevésbé jelentős, sokkal kevesebb emberre jut majdnem ugyanannyi feladat.
Horizontális aspektusra példa, ha mondjuk Lillik Ákos mancsaftom nem szeretne bowmanként dolgozni az Extreme 40-esen, mert nem érezné a feladatot a magáénak és sokkal inkább szeretne egy közel azonos tudást igénylő másik poszton ügyködni, akkor biztos vagyok benne, hogy a feladat bár elvégződne, de közel sem azon a színvonalon, mint amin jelenleg, és nem lenne a feladat ellátását tekintve fejlődés. Ugyanis fejlődés minden poszton lehetséges.
Mindig lehet jobban trimmelni, jobban vitorlát felhúzni, jobban taktikázni, kormányozni vagy éppen kiülni a hajót. Sőt még a hajót mosni is lehet jobban. Ehhez viszont kell az akarat az adott feladat tökéletesítésére, amit csak az ellátandó feladattal kapcsolatos motivációból lehet nyerni. Ha valaki egy posztot a csapatban a többiek megítélése szerint nem megfelelően lát el, akkor a fentiek alapján két kérdést kell feltenni:
– képes-e ellátni a feladatot az elvárt szinten,
illetve
– amennyiben az első kérdésre a válasz igen, akkor a nem megfelelő feladatellátás a motiváció hiányára vezethető vissza.
Ha az első kérdésre nemleges a válasz, akkor új feladatkör után kell nézni, vagy szükség esetén új csapattagot kell keresni. Amennyiben viszont igen a válasz, akkor el kell gondolkozni, hogy lehet az adott személyt motiválni, esetleg a csapatot átalakítani.
