Eddigi legjobb eredményét hozta a Wild Joe csapata a legszebb mediterrán versenynek tartott Rolex Middle Sea Race-en. A magyar csapat már-már a győzelemre is esélyes volt, de a végül begyűjtött harmadik helyezés is a hazai vitorlázósport egyik legszebb idei eredménye. A versenyről a csapat egyik tagja számolt be magazinunknak.
Szöveg: Adorján Csaba,
Kép: Rolex Middle Sea Race, Adorján Csaba
A Middle Sea Race a Royal Malta Yacht Club tagjai és jó barátok, Paul és John Ripard, valamint Jimmy White közötti rivalizálásnak köszönhetően kelt életre. Közös barátjuk, a Royal Ocean Racing Club -RORC későbbi versenyigazgatója, (a 77/78-as Whitbreadet is megjárt) Alan Green bevonásával határozták meg a versenyútvonalat, melynél a fő szempont az volt, hogy legyen hosszabb, mint az 1930-ban alapított és akkorra már komoly tekintéllyel bíró Fastnet.
A kezdeményezés annyira népszerű lett, hogy rövid idő alatt presztízsversennyé nőtte ki magát, és mint ilyen, minden magát komolynak tartó vitorlázóban egyfajta belső kényszert ébresztett, hogy teljesítse. Vonzerejét annak is köszönheti, hogy káprázatos, működő vulkánokkal tarkított tájakon vezet keresztül, amiért a világ legszebb versenyeként is aposztrofálják.
A kezdetben 8 egységet számláló mezőny szépen gyarapodott és rendre felvonultatta a versenyhajók elitjét.
Akiket meg kell említeni
A 608 tengeri mérföldes verseny abszolút győztes címe – mint várhattuk – a résztvevő hajók sebességpotenciálja alapján kiugró, két 70 lábas trimarán párharcán dőlt el. A Phaedo hajszál híján duplázott, de végül mégis a Maserati nyert. A Phaedo egy, a verseny nyomkövetőjén szemmel is jól látható, katasztrofális hibát vétett, mikor tetemes előnyük felhőtlen zavarában Lampedusa sziget helyett, az onnan 45 km-re lévő Linosa szigetét vették, és közel 80 mérföld plusz távot vitorláztak, amíg visszatértek a helyes nyomvonalra.
A Maserati egyébként elszántan kísérletezik a foiling technikával, azaz a svertek szárnyas verziójával (ami kiemeli a vízből a testeket), de ezen a versenyen hagyományos úszó módban indult még.
Az egytestű abszolút győztes Geoge David rekordtartó 90 lábas Ramblerének második reinkarnációja, amely először megnyúlt tíz lábbal, majd összement tizenkettővel 88 lábnyira.
Ellenfél nélkül – ellenféllel
A Ramblernek gyakorlatilag nem volt ellenfele, mégis a máltai színekben induló, nagyon jól felszerelt VOR 70-es Trifork (korábban Ericsson 4) a verseny fél távjáig szorongatni tudta. – Fedélzetén a jövőre hetedik Volvo Ocean Race részvételére készülő, veterán Bouwe Bekkinggel. A verseny elején Szicíliához, majd később a Strombolihoz érve még a Rambler elé is tudott kerülni. Halkan jegyzem meg, hogy ezt mi is elmondhatjuk magunkról, sőt két alkalommal mindkettőjüket magunk mögött tudhattuk. Először az éjszakában, Szicília mellet elhaladva, majd a Strombolit kerülve, ahol mi a közeli ívet választva elporoltunk, míg ők ketten külső íven, lecövekelve néztek farkasszemet – amolyan Brunel módra. Merthogy a Rambler és a Trifork párharc, vagy inkább bajuszhúzogatás pikantériája, hogy a Rambler navigátora – Andrew Cape (America’s Cup győztes – Alinghi, 2003, hatszoros VOR veteran), Bekking Volvo csapatának, a Team Brunelnek is a navigátora.
Akik azonban a leginkább kiérdemelték a gratulációt, a Mascalzone Latino (Cookson 50) csapata, Ian Moore vezetésével (többszörös AC és VOR veterán), akik az előnyszám alapján számított eredmény összesített sorrendjében mind a 106 egységet maguk mögé utasítva megnyerték a versenyt. Szinte hibátlanul vitorlázták végig a távot. Ezt jól le tudtuk szűrni, mivel sokszor akadtunk egymásra a verseny során és a versenytáv második felét gyakorlatilag páros versenyben teljesítettük. Az első nyilatkozatukban ki is emelték, hogy ez extra motivációt adott nekik – mint ahogy nekünk is, természetesen.
A nagy riválisuk, a tavalyi győztes B2 (TP52), Francesco de Angelisszel ugyan idén nem volt itt, de ez nem sokat von le a győzelmük értékéből, mivel 2015-ben is mindössze csak 9 másodperc választotta el őket a dobogó két legfelső fokán.
Megszokhattuk már, hogy ez a verseny felsorakoztatja a nagy múltú vitorlázó fenoménokat, mint ahogy az aktuális hajótrendek élenjáró képviselőit is. Idén 3 trimarán indult; A tavalyi győztes, amerikai Phaedo 3 (MOD70, 2011), a Maserati (módosított MOD70, 2011) fedélzetén Giovanni Soldinivel és az 50 lábas francia Ciela Village (2005). Utóbbi jelentős, 13 órás hátrányban futott be az elsőhöz képest, de még így is majd egy nappal előttünk…
Figyelemreméltó sebességpotenciált mutatott az egyik új, napjaink egyik legkorszerűbb technológiájával – DSS-el (Dynamic Stability System), azaz oldalra kitolható uszonyokkal felszerelt tanulmányhajó – a Maverick (Infiniti46R, 2015). Ennek a hajónak a formaterve eltér a mai „hagyományos” hajó trendektől. Kevésbé öblös az orrész és kevésbé széles és lapos a fenékrész. Karcsú. Nem véletlen. A DSS atyja, Hugh Welbourn és Gordon J.W. Kay (tulajdonostárs) szerint a DSS esetében a karcsúság előny. A széles formából adódó stabilitás hiányát kompenzálják a szárnyak, így felesleges ellenállást jelent csak a plusz nedvesített felület.
Ígéretes fejlesztési irány ez a technológia a Wild Joe esetében is, amely rendkívül keskeny, ezért ideális alany. Jó példa erre Ludde Ingvall 90 lábas maxija, amit az idei Sydney Hobartra alakítottak át radikálisan. A 2004-ben Hobart-győztes hajó korábban Nicorette III néven futott, most CQS-re keresztelték. Érdemes lesz rá odafigyelni. (A hajóról részletesebben írunk magazinunk Hírek rovatában.)
A verseny a Wild Joe szemszögéből
Kimondottan kellemes versenyünk volt. Azt leszámítva, hogy számunkra már a rajt előtti nap délutánján elkezdődött. Történt ugyanis, hogy a szokásos verseny előtti ráhangoló edzés végeztével az elpakolás és rutinellenőrzések során kiderült, hogy a keel mozgatását végző hengerszár nyílásának tömítését ellátó két gumiharang egyike cafatokra szakadt, a másikon pedig egy hajszálrepedésen keresztül folyt a víz a hajóba. Mivel nem mérhető fel ebben a helyzetben, hogy meddig bírja egy gumi a ránehezedő nyomást, a helyzet leginkább ahhoz volt hasonlítható, mintha egy időzített bombán ücsörögtünk volna. Ha a teljes keresztmetszeten áramolna be a víz, azt a volument a bilge pumpák nem képesek feldolgozni.
A felismerés több órás szerelést helyezett kilátásba. Ugyan volt nálunk tartalék gumiharang, de hamar kiderült, hogy az se makulátlan. Ezek a gumiharangok egyediek, ezért nem lehet minden boltban kapni. Ekkor vette kezdetét a kálvária és a versenyfutás az idővel. Este 9-ig szerelés és futkosás, pihenés nuku. Nem épp ideális egy 3-4 napos verseny előtt… Végül egy autógumis műhely főnöke vonakodva, de elvállalta a feladatot és a rajt napján hajnalban, remegő kezekkel, de kitűnő szakértelemmel elvégezték a tartalék gumi javítását.
Jó hangulatban, máris diadalittasan kezdődhetett a verseny. A potenciális kényszerparkolók (Szicília, Messina, Stromboli, Palermo) közül 2, a szicíliai és a palermói okozott csak komolyabb fejtörést. Itt a tavi vitorlázást megszégyenítő szélviszonyok alakultak ki, pár tíz méteren belül jelentős irány és erő eltéréssel, olykor tökéletes ellentétben – a klasszikus azonos haladási irány, ellentétes csapás esetét élhettük át. Ezt leszámítva tulajdonképpen végig volt valamennyi szél, sőt a verseny második felében Trapanitól erős- és középszeles fázisok voltak és ez a tényező önmagában nagyon komoly pszichés tehertől mentesített minket.
Messinához, illetve a befutóhoz közeledve, hozzávetőleg 100 mérföldnyi cirkáláson kívül irányt tudtunk vitorlázni és jó vonalakon haladtunk végig. Szicíliánál a partot tartva az élre álltunk és jó darabig vezettünk. Strombolinál is sokat nyertünk, hogy közel vettük a szigetet. Újra lekerültük a Ramblert és a Triforkot. Igaz, mindkét leállás alkalmával mögöttünk megmaradt a szél, vagy épp onnan frissült és a nyakunkba fújta a mezőnyt. De az elöl haladókkal ugyanez történt. Ebből a szempontból a szélváltások és leállások ütemét tekintve idén IRC2 kategóriájú hajóval volt kifizetődő elindulni.
Palermónál könyveltünk el egyedül veszteséget a jóval utánunk haladókkal szemben, mivel ott mi a közvetlen ellenfeleinkre vitorlázva távolságot tartottunk a parttól, de partközelben több szél volt, illetve ott volt valamennyi…
Az előrejelzés tulajdonképpen pontos volt. Vagy legalábbis a tendenciák mindenképp. És már ez is nagy szó! Terv szerint tudtunk haladni, csak a környezetünkből érkező jeleket (többi hajó mozgása, víz, felhőzet, domborzati viszonyok, stb.) kellett beépíteni a koncepciónkba és maximális sebességen tartani a hajót. Ennyi, nem olyan bonyolult ez. Na persze 7 együtt végigvitorlázott szezon után, normál viszonyok között nyilván nem a hajó kezelése fogja a kihívást jelenteni. Annál inkább a halászhálók, amiből – mint majdnem minden évben, idén is kijutott egy jókora a keelre akadva. Valahol még Palermo után szedhettük össze, Favignananál észleltük, de az időközben 20-25 csomóra erősödött szélben és az ehhez tartozó 2-3 méteres hullámok miatt menet közben nem tudtuk levadászni. Nem marad más, mint megállni és lemerülni érte, de ilyen körülmények között kétes kimenetellel és cserébe komoly kockázattal kecsegtetett. Pantelleriáig vonszoltuk hát magunkkal kényszerből, ahol a sziget takarásában elvégeztük a manővert. Ez alkalommal az ifjú titánok közül akadt vállalkozó szellem, Takácsy Levi személyében. Meg is kapta érte a vállveregetést.
Hogy pontosan mekkora hátrányt könyvelhettünk el az alaphangon 10 méteres háló vonszolásának, köszönhetően, nem tudjuk. Tény, hogy az eközben folyamatosan mellettünk vitorlázó 50 lábas (tehát 10 lábbal rövidebb) Mascalzone Latino-val szinte tökéletesen azonos sebességet tudtunk csak produkálni a verseny ezen nagyjából 200 kilométeres szakasza alatt. Ez van.
608 tmf a versenytáv: Málta – Grand Harbour, Messinai szoros, Stromboli, Favignana, Pantelleria, Lampedusa, Comino csatorna, Málta – Marsamxett
1968-ban rendezték meg először, ez volt a 36-ik kiadás
1 nap 23 óra 55 perc 3 mp a Rambler (Reichel Pugh 90) rekordja, 2007-ben
2 nap 23 óra 38 perc 26 mp a Wild Joe rekordja, 2013-ban
107 hajó, 25 nemzet alkotta az idei mezőnyt
Idén sem dőlt meg a résztvevői rekord, de csak 14 hajó híján.
Eredmények
A légvonalban 608 mérföldes távot 3 nap, 2 óra és 34 perc alatt teljesítettük. Ezzel a Wild Joe kategóriáiban, IRC1-ben harmadik (mint tavaly), ORC1-ben az első helyen zártuk a versenyt. IRC-ben csupán 4 percre volt a 2. és 1 órányira a dobogó első foka. (Ennyi hátrányt bőven okozhatott a halászháló. A megállással meg pláne.)
Érdekesség, hogy idén 6-odszor indultunk a Middle Sea Race-en és az összesített eredmény alapján is a 6. legjobb idővel végeztünk a 95 IRC-ben nevezett hajó közül, magunk mögé utasítva többek között a Ramblert és a Triforkot. Ezen a versenyen ez az eddigi legjobb eredményünk!
A Wild Joe csapata a 2016-os Rolex Middle Sea Race-en (magasság szerint, növekvő sorrendben): D’Albini András, Cserép Csongor, Majthényi Mátyás, Adorján Csaba, Kelemen Tamás, Goszleth Marcell, Lukáts Csaba, Galgóczi Tamás, Németh Áron, Tomai Balázs, Takácsy Levente, Józsa Márton, Király Csaba
