A Kékszalag versenyutasítása értelmében a külön rajtvonalon, a piros zónából induló gyors hajókon versenyző vitorlázóknak a kikötőből való kifutástól (!) a célba érkezésig állandóan viselniük kell a mentőmellényüket. Kötelező. A szabályzatban ezt a 16.2-es szabály írja elő, amely nem jelölt a DP betűkkel, tehát a megsértésére jelenleg nem adható például időbüntetés, mint mondjuk a Sydney Hobart regattán sokféle szabálysértésért, csakis a versenyből való teljes kizárás. Ahhoz módosítani kellene a versenykiírást a jövőben.

Ha valaki, akár csak egyetlen csapattag is nem viseli a mentőmellényét egy ilyen hajón, az kizárást von maga után. A győztes Fifty Fiftyn legalább ketten nem vették fel az úszássegítőt sem az 56. Kékszalag Nagydíjon. Ám senki nem óvta őket ezért, így ők a tókerülő abszolút győztesei.

 

Ki a hibás abban, hogy ez megtörténhetett?

Ez a kérdés nagy vihart kavart. Szinte mindenkinek van határozott véleménye. Sajnos többnyire egymondatos, esetleg érzelmek által vezérelt. Nem szeretnék ebbe a hibába esni, még ha manapság ez is a divat. A gyors, és határozott vélemény. A valakit elítélő. Mert, akinek ugye nincs gyorsan véleménye, az lúzer…

Vegyük hát sorba a lehetséges felelősöket!

Nyilván kétségtelenül felelős a Fifty Fifty csapata, különösen a két hibázó versenyző. Goszleth Marcell, a katamarán taktikusa ezt el is ismeri. Vele beszéltem erről. Ha óvják őket emiatt, vitának helye sem lett volna, a részükről biztosan nem. De, senki nem adott be ellenük óvást.

A legsúlyosabban érintett Prospex Team vezetői, Kaiser Kristóf kormányos és Lichtenberger Attila csapatvezető, a vitorlázóik véleménye ellenére ketten úgy döntöttek, hogy nem adnak be óvást a Fifty Fifty ellen, bár ez esetben meglett volna a régóta áhított első Kékszalag győzelmük. Kristóf még régebben, de Attila is évek óta rengeteget dolgoztak és tettek azért, hogy sok-sok dobogós helyezés után elérjék az áhított győzelmet.

 

Félelem a reakcióktól

Ám tisztában vannak azzal, hogy milyen reakciókat váltott volna ki, ha így szerzik meg az elsőségüket. Sokan kifütyülték volna őket a díjkiosztón, mondván, a vízen kell győzni, nem a zöld asztalnál. Sajnos, a helyzetértékelésük valószínűleg pontos.

Még felvetődhet a rendezőség, pontosabban a versenybíróság felelőssége.

Itt egy pillanatra muszáj megállni. Ugyanis a magyar vitorlázók nagy többsége nincs tisztában azzal, hogy a verseny rendezősége, és a bírósága két egymástól független testület. Érthető, hiszen a zsűri akár a rendezőséget is óvhatja, ha az valamilyen hibát követ el. Indokolt esetben amiatt akár a teljes futamot is törölheti.

Mi persze azért (is) keverjük a kettőt, mert a rajthajót a szlogen „zsűrihajónak” nevezi, amióta világ a világ. Holott az rajthajó, a rendezőség része, és semmi köze a zsűrihez, a versenybírósághoz. Utóbbi lehet kétféle: egyszerű „óvási bizottság” – a Kékszalag versenyutasítában ez szerepel –, akik a parton üldögélve várják, hogy óvás, vagyis feljelentés érkezzen a versenyzők részéről, és azt megtárgyalva ítélkezzen. Lehet a zsűri olyan is, hogy a tagjai vízre szállnak, és szinte járőrözve igyekeznek kiszűrni a szabálysértőket. Például kishajós versenyeken a „pumpálókat”.

 

A rendezők és az Óvási Bizottság felelősségi köre

Én zsigerből elsőre arra gondoltam, hogy ők a hibásak, ám beszéltem Beliczay Mártonnal, az Óvási Bizottság vezetőjével, és ők nem voltak vízen. Tehát akkor cselekedhetnek, ha óvás (feljelentés) kerül eléjük.

A verseny rendezőségében dolgozóknak a rajthajótól a bójasorrendet figyelőkön át a mentőhajókig nem kötelességük a szabályszegők figyelése és szankcionálása. Általában ez nem szokás. Ők legfeljebb óvás esetén tanúnak szólíthatók. Ennek némileg ellentmond, hogy a versenykiírás például a navigációs fények használatának ellenőrzésében azt írja, hogy ha „hivatalos hajó” észlel efféle hibát, akkor azt a „versenyrendezőség óvástárgyalás nélkül kizárhatja”. Itt komoly hibának érzem, vagy nyilván csak pontatlanság a „hivatalos hajó” megnevezés, mert a versenykiírás 21. pontja annak minősíti még a médiát szállító motorosoka is.

 

Bárki kizárathat bárkit

Tehát a Dörmögő Dömötör fotósa kizárathat valakit? Szigorúan véve igen. De fontos, hogy ez csakis a navigációs fények használatára vonatkozó szabályok megsértőire vonatkozik.

Mellesleg ezen az alapon a Fürge Ujjak riportere többtucat hajót kizárathatott volna a horogonyfény és a motorosfény folyamatos használata miatt. Sajnos sokaknak fogalmuk sincs, hogy mit kell felgyújtani éjszaka egy vitorlázó hajón, és karácsonyfa üzemmódban tolonganak a vízen. A még rosszabbak pedig sötét krampuszként, világítás, és következmények nélkül. De, ezt most hagyjuk!

Mivel a versenyrendezőnek nem feladata a szabálytalanságok, így a mentőmellény viselésének ellenőrzése, az óvási bizottság pedig a parton ül, ezért – bármennyire fáj ez sokaknak, az érzelmes hevesen reagálóknak – ez ügyben nem érheti rossz szó Verebély Tibor munkatársait, Beliczay Mártonékat, sőt az MVSZ-t sem.

De, akkor ki a hunyó? Mert annak ugye lenni kell! A fene nagy „igazságérzetünk” ezt akár kívülállóként is megköveteli, pláne, ha vitorlázók vagyunk. Még ha éppen karácsonyfa üzemmódban is toltuk a Kékszalagot, de azért emiatt, attól tartok, senki sem töröltetné becsületből a saját eredményét… Legfeljebb elvárná a Fiftytől?

A helyzet az, hogy mindannyian vagyunk felelősek, és nem is kis mértékben. Még nagyfater is…

Bármilyen játékba, versenybe való nevezéssel kötelezzük magunkat arra, hogy betartjuk a közösen elfogadott versenyszabályokat. Például a „Ki nevet a végén” játékot két kockával játsszuk, és nem hárommal. Mindannyian, akik beszálltunk.

Ennek alapján a hibázónak magától fel kéne adnia a versenyt, és lemondani mindenféle díjról. Éppen csak ez a becsületre alapozott világ régen elmúlt. Vitorlázásban is lassan nyolcvan-száz éve. „Uraim, ütöttem a bóját, kiálltam!” Ha ma valaki ezt tenné, hülyének, lúzernek néznék. Hát senki nem teszi.

 

A sok mutyizás öröksége

A sport, így a vitorlás versenyzés nem különbözhet alapvetően az életünktől, annak valamiféle leképezése. Mindenki kvázi aláírja a versenyszabályokat, aztán próbálja a maga javára kijátszani. Ez honnan ered? Talán a török baksis szó meghonosodásával kezdődött és a nagy fene szocializmusban lett általános az apró mutyizás, lelki értelemben is. Nem is lehet ezért szemrehányást tenni senkinek, még magunknak sem, mert az élethelyzetek rajtunk kívül álló kényszerei sok mindent indokolnak.

Éppen csak ezek miatt elfelejtettünk ferdén nézni arra, aki három kockával játssza a kétkockás társasjátékokat. Némelyekre talán még fel is nézünk, hogy milyen „talpraesett”. Ugye? Mindez pedig beszivárog a vitorlás életünkbe.

Ezért, ha a Prospex csapata óvott volna, akkor Kékszalag győztesek lesznek, de erkölcsi halottak. Miattunk. A világunk jelen morálja miatt nem óvhattak.

Szerintem – és fontos, hogy ez abszolút a magánvéleményem, tehát kéretik engem, és csakis engem köpködni érte – a hibásak mi vagyunk. Ki kisebb, ki nagyobb mértékben. Mert ezen a szinten, ahol csak rajtunk, csak a vitorlázókon múlik, ott is hagytuk lepukkadni a gondolkodásunkat arra a szintre, hogy például azt mondjuk, csúnya dolog óvni, mert „nem azon múlt, hogy volt-e rajtuk mellény”…

Nem szeretnék súlyosan mélyre menni, de az eset kapcsán oda jutottam magamban, hogy aki bármilyen okból nem tartotta volna helyesnek az óvást a Prospex részéről, az erősen gondolkozzon el azon, ha az életben önmagának a demokrácia védelmét, vagy előnyeit hiányolja. A mi kis szintünkön ezt már – ahogy Hofi Géza mondta – jól elszabtuk.

De – jó hír –, legalább a Kékszalag szintjén, elvileg rendbe hozható… Jövőre.

Szöveg: Ruják István