Aranykorát éli manapság a hajózás történetének talán legszebb osztálya, a J Class. Hiába látunk minden héten újabb és újabb luxus-csodákat és repülő katamaránokat, ezek a hajók ugyanúgy rabul ejtik a vitorlázók pillantását, mint a múlt század harmincas éveiben. Előző lapszámunkban tett ígéretünknek megfelelően részletesebben is foglalkozunk ezekkel a csodákkal.

Szöveg: Lénárt Attila, Fotó: DPPI

Ha létezik olyan hajóosztály, amely biztosan folyamatosan a figyelem középpontjában áll nálunk is, akkor az kétség kívül a J Class. Magazinunk honlapján és Facebook-csatornáján olyankor pezsdül meg a legjobban az élet, ha ezekről a csodálatos hajókról írunk egy-egy esemény kapcsán. Ezért mondhatni, közkívánatra foglalkozunk ismét, a korábbiaknál alaposabban a témával.

Persze, a J osztályt övező kiemelt figyelem közel sem magyar sajátosság. Sőt. Éppen azért kerülnek újra és újra a hírekbe ezek a szépséges leviatánok, mert a legtehetősebb hajósok is mind nagyobb figyelmet szentelnek nekik. Bár a történelem során mindössze tíz J-hajó épült és azok közül csupán három úszik ma is, mégis már kilenc is szeli a habokat. És arra is volt, hogy heten is versenyeztek egymás ellen (az Amerika Kupa bermudai döntője alkalmával, tavaly).  Holott ilyen nem fordult elő soha korábban. De vajon mi a magyarázat erre a fokozott figyelemre? Mitől olyan vonzók ezek a hajók? Ahhoz, hogy ezt megértsük, nem árt áttekinteni az osztály történetét a kezdetektől a napjainkban zajló másodvirágzásig – amelyet akár új, fényes aranykornak is tekinthetünk.

A legszebbek és a legdrágábbak

A J osztályos hajók nem csak ránézésre különlegesek és gyönyörűek, de még avatatlan szemmel is jól láthatóan másképp szelik a hullámokat, mint a legtöbb mai hajó. Míg a legimpozánsabb egytestűek, a maxik szinte vállal törnek előre, orrukat belefúrva a hullámokba, megállíthatatlanul és agresszíven, addig a J Class egységei kecsesen siklanak. (Lásd a honlapunk videóit!) Nagyon hosszan előre nyúló, az egykori klippereket idéző orrkialakításukkal és keskeny testükkel szinte kettévágják a vizet. Első pillantásra is nyilvánvaló, hogy ezek a négy teniszpályányi vitorlafelülettel rendelkező klasszikusok méregdrága játékszerek. Mindig is azok voltak. Tulajdonosaik a 20. század elején legtehetősebb mágnásai voltak, mint Sir Thomas Lipton, a teakirály, vagy a vasútbirodalmat igazgató Harold Vanderbilt. Ezek a hajók a Daily Telegraph információi szerint tízmillió fontba kerülnek, és éves fenntartásuk is bő egymilliót kóstál. Áruk ellenére viszonylag csekély komfortot biztosítanak, és már közel sem a leggyorsabb hajók a tengereken. Ráadásul még a legmodernebb replikákat is minimum hétfős legénység kezeli, az eredeti példányokhoz pedig akár 24 főre is szükség van. Nincs egyetlen épkézláb érv sem mellettük. Semmi olyan, ami indokolná feltámadásukat. De a vitorlázás sosem az észérvek sportja volt.

„Az a leginkább vonzó ezekben a hajókban, hogy a történelem részei, és persze hajózni is nagyon izgalmas velük” – magyarázta a dolgot egy interjúban Ronald de Waal divatcézár, aki a három épségben maradt eredeti J-hajó egyikét, a Velshedát vásárolta meg és újíttatta fel 1996-ban. Példáját azóta sokan követték.

„Az a leginkább vonzó ezekben a hajókban, hogy a történelem részei, és persze hajózni is nagyon izgalmas velük”

J hajókkal az Amerika Kupáért

A J-k a legnagyobb hajók, amelyek az 1902-ben lefektetett Universal Rule alapján készültek. Az osztály Nathanael Herreshoffnak köszönheti létrejöttét, aki tíz osztályt határozott meg. Volt K, L, M, N osztály is, 23 lábtól 100 lábas vízvonalhosszig egy bonyolult képlettel definiálva (lásd keretes írásunkat), de mára már csak a J-osztályra emlékszik a világ. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy a harmincas években ilyen hajókkal mérkőztek az Amerika Kupáért.

Herreshoff Unviversal Rule formulája

A hajó besorolása egyenlő a vízvonalhossz szorozva 0,18-al, szorozva a vitorlafelület négyzetgyökével, osztva a vízkiszorítás köbgyökével.

Az első J osztályos hajó, a Shamrock V a már emltett Sir Thomas Lipton rendelésére készült. A teakirály ezzel vágott neki ötödik, egyben utolsó kihívásának a kupa elhódítására 1930-ban. A brit Charles Nicholson által tervezett hajó ellenében a címvédő amerikaiak nem egy, hanem mindjárt négy (!) J-hajót is építettek, amelyek első körben egymással küzdöttek meg, hogy a legjobb mérkőzzön az angolokkal. Végül Harold Vanderbilt Enterprise-za állt ki, és megsemmisítő 4:0-ra verte Lipton kisebb és nehezebb Shamrockját. 1934-ben Sir Thomas Sopwith indult harcba a kupáért a szintén Nicholson által tervezett Endeavour-rel Venderbilt Rainbow-ja ellen. Az első két versenyt a britek nyerték – de aztán négyszer az amerikaiak kerekedtek felül, így sikerrel védték a címet. 1937-ben Vanderbilt új hajót építetett. A Starling Burgess és Olin Stephens által tervezett Ranger volt ez első „szuper J”, amely nem csak 4:0-ra győzedelmeskedett az Endeavour II fölött, hanem megnyert 32 további versenyt is abból a 34-ből, amelyen indult!

Amerika Kupa: rejtett előny a címvédőknél

Bár a britek mindhárom alkalommal alulmaradtak az amerikaiakkal szemben a kupáért folytatott versenyeken a harmincas években, ebből még nem feltétlenül következik, hogy ők rosszabb J osztályos hajókat terveztek volna, mint azok. Vereségeikben szerepet játszott az is, hogy a szabályok előírták: csak olyan hajók mérkőzhetnek a címvédővel, amelyek saját erőből érkeztek a verseny helyszínére. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a brit J-hajókat úgy kellett tervezni, hogy azok képesek legyenek átkelni az Atlanti óceánon. Következésképpen erősebb szerkezettel épültek, így nehezebbek is voltak, mint az olaj-sima vízre tervezett amerikai hajók. 

A feledéstől feltámadásig

A J osztály diadalmenetének a második világháború vetett véget. A nagy világégés idején ugyanis nem tűnt helyénvalónak ilyesféle, sokak által irigyelt csodahajókkal villogni – így az Amerika Kupán áttértek a visszafogottabb méretű, 12 méteres jachtokra.

Kissé meglepő módon négy J osztályos hajó is túlélte a háborút – még meglepőbb, hogy mind a négy brit volt! Az Endeavour II-est 1968-ban szétbontották, de a kirándulóhajóvá átalakított Shamrock V, az Endeavour és a Velsheda (az egyetlen J-hajó, amelyet nem arra építettek, hogy az Amerika Kupért versenyezzenek vele) megmaradt. Közülük egyedül a Shamrock szelte a habokat, a többi pusztulófélben várta feltámadását.

Az osztály feltámasztása a hetvenes években kezdődött, amikor az addigra már erősen lerobbant állapotú Endeavourt mindössze tíz fontért eladták – ezzel megkezdődött az első J-hajó helyreállítása. 1984-ben a hajó újra vízre került, és néhány éven belül a másik három megmaradt J is megújult.

2000-ben a J-tulajdonosok megalapították a J Osztályszövetséget, egyben meghatározták a replikák építésének irányelveit is. Egy évvel később megrendezték első versenyüket is. Mindennek nagy szerepe volt abban, hogy ismét komoly figyelem irányult ezekre a szebb napokat látott hajókra. Ennek eredményeképpen 2004-ben elkezdődött az új egységek építése. Az 1934-es Ranger replikáját egy amerikai ingatlanmágnás, John Williams rendelte meg, aki az Antigua Classic Regattára bérelte ki az Endeavourt, és akkor szeretett bele az osztályba. Az első replikát hamarosan újabbak is követték.

Az új J-hajók vagy a régiek újraépített mási voltak (Ranger, Hanuman, Rainbow) a modern kor követelményeinek megfelelő kütyükkel – például elektromos csörlőkkel – felszerelve, vagy olyan tervek alapján épültek, amelyeket a maguk idejében nem valósítottak meg (Lionheart, Topaz, Svea). Persze, az eredeti dizájnt ezeknél is korszerűsítették kissé, így karbon árbócok és 3DL vitorlák kerültek rájuk, a súlygyarapodás miatt pedig jellemzően egy lábnyival lejjebb került a vízvonaluk is, de ettől még ezek is ízig-vérig tükrözik az osztály klasszikus szellemét.