Minden évben voltak terveink, s természetesen minden évben megváltoztattuk őket. Általában többször is. 2012 júliusában még azt terveztük, csak rövid időt töltünk Izland keleti partvidékén, végül Izland lett vitorlástúránk igazi célja. Eleinte arra sem gondoltunk, hogy áthajózzunk Grönlandra, majd amikor 2013 júliusában odaértünk, tudtuk, nem sietünk tovább, mert ez a táj varázslatos. Arra azért mégsem számítottunk, hogy három nyarat is ott töltünk, és csak 2015-ben hajózunk tovább Grönlandról. Ebben az írásban a 2013–2014-es esztendőkben tett grönlandi vitorlázásainkat elevenítjük föl. A Balaton család nyári élményeinek második része a jeges északon.

 

Útvonalunk 2013-ban
Visszarepültem Izlandra 2013 júniusában. Ilyenkor természetesen minden hajósban ott bujkál a félelem, mi is történt hajójával a télen. Az északi égövön az ősz beálltával Aiolosz megnyitja zsákját, melyben a szeleket őrizgeti, s azok biza olyankor csintalan mód viselkednek. A mi hajónk állta a sarat. Mindössze a le nem rögzített polikarbonát tetőt vitte el és a szembejövő fröccsök ellen védő plexit törte ketté valamelyik szélvihar. A szomszédos kikötőben partra tett hajók azonban nem voltak ilyen szerencsések, közülük három felborult a széllökésektől. Természetesen a vitorlázást akkor is sok munka előzte meg, melyet vashajónk kora, a folyamatos fejlesztések, no meg a jó hajós-lelkiismeret tettek szükségessé. A felkészítés alatt alaposan elfáradtam, s ennek fő oka a nekünk idegen éjjeli világosság volt. Az évnek ebben a szakában nagyon tudatosan kell megélni a napokat, mert a beesteledésre még egy bő hónapot várni kell. Vízre tétel után egy kis örömvitorlázás következett a déli szigetek, Herschell Island, és a hírhedt Grindavík felé, majd Keflavíkban vártam Szabó Dénest. őt és családját a www.melamphyrum.hu honlap olvasgatói bizonyára ismerik, mi azonban ekkor találkoztunk másodszor. Fiús kalandra készültünk, kettesben indultunk neki az Izlandot és Grönlandot elválasztó északi Atlanti-óceánnak. A tervek szerint Grönland déli csücskéhez és az ott lévő nagyon szép Prince Christian Soundhoz hajóztunk volna, hogy elkerüljük a pilotkönyv által ellenjavallt Cape Farvel megkerülését. A parti köteleket július 9-én oldottuk el, s jó szélben, jó irányban vitorláztunk. Az életünk egyszerű volt, hisz a szolgálat mellett csak aludni kellett, azt azonban nagyon tudatosan. No jó, az alvásidőből le-lecsippentettünk az étkezés idejére, bár Dénesnek ezzel az első napokban kevesebbet kellett törődnie. Azt hiszem, kettőnk párosa említésre érdemes. Látszólag ott volt Stan és Pan az óceánon. Stan, akinek a természet kis termetet ajándékozott, és így küzdötte fel magát sziklákon és hegyeken, míg végül egy tengeri vitorláson kötött ki, valamint az ezúttal atléta termetű, csupa izom Pan, akinek a tenger iránti rajongását még a folyamatos tengeri betegség sem tudja lelohasztani. A külső jegyek szembeötlő különbségei ellenére volt bennünk egy közös vonás: a lelkesedés. A lelkesedés, a tenger és a természet iránti rajongás, mely erősen igyekezett háttérbe szorítani testi gyengeségeinket. Így hajóztunk ketten, két-három óránként váltva egymást. Amikor helyzet volt – mint a rakoncátlankodó horgony, vagy a viharos szélre való készülődés, illetve az elszabaduló shottkötél esetén –, olyankor természetesen mindketten talpon voltunk, és tettük, amit kellett. Az, hogy éjjelente nem sötétedett be, könnyítette a helyzetünket. Indulás után VHF rádiónkon illendően elbúcsúztunk a Coast Guardtól, valamint a rádiótelefonunkon az otthoniaktól. A következő kilenc napban egy teremtett lelket sem láttunk a tengeren. Kommunikációnkat, vagyis időjárás- és jégelőrejelzéseinket kis kézi műholdas telefonunk biztosította. Erről mindennap SMS-ben megküldtük aktuális pozíciónkat és iránylatunkat, a családtagok pedig előre egyeztetett kódokkal megküldték a várható szél- és hullámzásadatokat. Ez volt a dolgok könnyebb része. A jégmezők kiterjedését, sűrűségét, sodródását, a vastagságokat SMS-ben megírni, azt a hajón megérteni már keményebb diónak bizonyult. A jégjelentések az ötödik napon váltak igazán fontossá. A Cape Farvel megkerülését ugyanis szívesen kihagytuk volna, mert a pilotkönyvek csupa rosszat írnak róla. Még emlékeztem, hogy Izlandon a skagaströndbeli Coast Guard-os ember is csak a rossz élményeit mesélte arról, amikor a Farvel-fok közelében jártak. Ezzel szemben a Prince Christian Sound gyönyörű, meredek sziklákkal övezett sziklaszoros, melyen át meg lehet takarítani Grönland déli csücskének megkerülését. Több mint természetes, hogy mi arra igyekeztünk. Bizakodásunkat azonban gyorsan lelohasztotta a sodródó jég. A jéghelyzet ugyanis napról napra változott, és időnként a friss jégjelentésnek is híján voltunk. A hatodik napon már láttuk Grönland keleti partjait, de köztünk húzódott egy kiterjedt jégmező, melyen nem tudtunk áthajózni. Maradt hát a Cape Farvel megkerülése. Erre az áramlások és a szél által felkorbácsolt nagy és meredek hullámzás miatt a könyvek 100, sőt 150 mérföldes sugarú kerülőt javasolnak. Megsúgom: mi nem tartottuk be ezeket az intelmeket, és amennyire csak lehetett, igyekeztünk minél kevesebb pluszmérföldet megtenni. Persze ez nem mindig sikerült, mert a jég miatt volt olyan is, amikor zsákutcába jutottunk, és visszafelé kellett haladnunk. Bátorságunknak csupán az a magyarázata, hogy a hírhedt fok közelében sikerült kifognunk egy majdnem szélmentes és egy gyenge szeles napot. Ez nem csak könnyítette a haladásunkat, de lehetőséget adott az itt-ott felbukkanó bálnákban való gyönyörködésre is. Utunk kilencedik napján értük el Grönland partjait, és boldogan hajóztunk be a világos estében Quaqortoq, dán nevén Julienhab kikötőjébe. A bejelentkezés nagyon egyszerű volt, mondhatni önszorgalomból kértünk beléptető bélyegzőt az útleveleinkbe. Dénessel innen még visszahajóztunk dél felé az egyik jégmentes fjordon, és megfürödtünk Uunartoq sziget hőforrásának kis medencéjében is. Továbbhajózva dél felé megnéztük Nanortalik városka hajózási múzeumában a „Dán Titanic”-nak hívott Hans Hedtoft hajó mementóját, amely ma is figyelmeztet a Cape Farvel veszélyeire.

Dénes a hajókonyhában is segített
Utunk innen már ismét északra, Narsaqba, majd Narsalsuaqba vezetett. Narsaqban megismerkedtünk a szennyezett gázolaj megtisztításának rejtelmeivel, Narsalsuaqban pedig bekötöttünk a mólóra, melyen két dán hadihajóval kellett osztoznunk. Ide érkeztek meg a többiek, azaz Kristóf, Csenge és Orsi. Megjöttek, és hoztak magukkal egy kis viharos szelet, ezért a következő napot a kikötőben töltöttük. A dán tengerészek jóvoltából teljes betekintést nyertünk a nagy Coast Guard hajó felépítésébe és mindennapi életébe. Igaz, ez a hajó már nem a mai csúcstechnikát jeleníti meg, de minden részletét olyan alapossággal mutatták be nekünk, amit remélni sem mertünk. Kristóf üldögélt egy kicsit a kapitány székében, majd felajánlottuk vendéglátónknak: mi is szívesen megmutatjuk neki a hajónkat. Így láttunk vendégül egy dán tengerésztisztet apró vitorlásunkon. Másnap felhajóztunk a gleccser alatti fjordon, majd tovább Narsaqba, ahol Dénes búcsút intett nekünk. Jó volt vele hajózni. Szívesen tartóztattuk volna, de mennie kellett.

Grönlandon még ma is engedélyezett a bálnavadászat

 

Mi továbbvitorláztunk észak felé, és nap mint nap kis öblökben, néhol városkák mólóinál megállva élveztük a grönlandi nyarat és a milliónyi szigetecske varázslatát. Manitsoq városkájából kihajózva két, a tengert módszeresen átfésülő halászhajóra lettünk figyelmesek. Gyanúnk beigazolódott, bálnára vadásztak. A szigonyágyú nagyot dörrent, majd két gyors motorcsónakkal megközelítették a jókora cetet, s puskáikkal véget vetettek a küzdelemnek. Ebben a csatában a bálnának nem sok esélye volt, elég egyenlőtlennek tűntek az erőviszonyok. Hajónk következő évi tárolóhelyére nem volt különösebb tervünk. Természetesen Nuuk, a főváros lett volna a legkézenfekvőbb megoldás, de a helyiek kétséget ébresztettek bennünk. Amikor már a harmadik megkérdezett is arra figyelmeztetett, hogy itt télen a duhaj fiatalok könnyen kárt tesznek a hajóban, kezdtünk elbizonytalanodni. Szerencsére volt még időnk bőven, és egyébként is tovább akartunk hajózni észak felé.
Műszaki gondjaink persze akadtak, de már kevesebb, mint az első évben. Egyik alkalommal például ripityára szedtük a nem működő horgonycsörlőnket, ami két nap szerelés után megjavult. Csak fel kellett kapcsolni a biztosítékot. Előzőleg ugyanis kicseréltük az automata biztosítékát, és a visszajelző lámpa rossz helyre lett kötve. Mivel az vígan égett, fel sem merült bennem, hogy a csörlő ne kapna áramot.
Sisimiut csak kicsivel van északabbra, mint az Északi-sarkkör. Első megérkezésünkkor egy közepes méretű és zsúfolt kikötő fogadott bennünket. A móló mellett állt a méretes, piros mentőhajó, aminek az oldalára kötöttünk. A második-harmadik-negyedik… sokadik hajóként való rákötés ezen az égtájon teljesen természetes. A helyiek kiváló hajósok. Ügyesen és érzékkel kezelik kisebb-nagyobb bárkáikat és a soktonnás halászhajókat egyaránt. Biztonságosan hajóznak a zátonyos vizeken és a hírhedten változékony, vad északi szelekben. A magyarországi tengeri vizsgán azonban sajnos egyikük sem menne át, és ennek nem nyelvi okai lennének.
A mentőhajó személyzete itt is kedvesen fogadott bennünket, ám lelkünkre kötötték: mindig legyünk a közelben, mert riasztás esetén három percen belül indulniuk kell. Persze, ez természetes, mondtam én, és komolyan is gondoltam. Szerencsére helyzet nem volt, a hajónak azonban mégiscsak ki kellett futnia a Koppenhágából frissen érkezett főnökkel. ők szóltak, mi pedig ugrottunk. Motorindítás, gyors öltözés és… és a kockpitban szembesültem azzal, Kristóf milyen ügyesen összekötött minden kötelet mindennel. A kormány mozdíthatatlan volt a shottok, kikötőkötelek jól megkötözött hálójában. A háromperces szintidőt így sajnos nem sikerült tartani, de ezt ezúttal elnézték nekünk.
Már az első napokban megbeszéltük a sisimiuti hajójavítóban, hogy itt hagyjuk télre a hajónkat, ám akkor még nem tudtuk, hogy két telet is itt töltünk majd. Azóta – az idei volt a harmadik ilyen nyarunk – mindvégig a sarkkörtől északabbra hajóztunk. Ezen három szezon alatt elég sok ismeretséget és barátságot kötöttünk a helyiekkel. Nyíltszívű, segítőkész emberek élnek errefelé, és ez sokszor elvarázsolt bennünket. Voltam helyi családnál vacsoravendég, meghívott egy születésnapi partin, valamint keresztelőn és konfirmáción is. Amikor két év múlva végleg elhajóztam Sisimiutból, úgy éreztem, sohasem tudom megköszönni azt a sok jót, amit az itteniektől kaptam. Legfeljebb annyit tehetek, hogy jó élményeimet mindenkinek elmondom.

Úszó jéghegyek között

 

Utunk Sisimiutból természetesen észak felé vezetett tovább, előbb azonban kihasználtuk a környező apró szigetecskék öbleiben kínálkozó, jó halfogási lehetőséget. Grönlandon ugyanis valóban van hal, így még a hozzám hasonló, tapasztalatlan kezdő is sikeres horgásszá válhat. Az első tőkehal általában öt percen belül horogra akadt, és húsz perc alatt már 6-8 hal volt a zsákmány. Voltak olyan horgászatok, amikor majdnem igazi sporthorgásszá váltam, és már csak kifogtam, majd visszadobtam a jelentkezőket. Gyakran a halnak a horogról való leszedése több időt vett igénybe, mint az újabb tőkehal kifogása.
Grönlandon a házakat élénk színekre festik, elűzendő a hosszú és sötét tél által keltett depressziót. Érdekes választ kaptam, amikor egy dán férfival beszélgettem arról, miért is költözött ki Grönlandra. Azt mondta, Grönlandon a tél sokkal jobban élhető, mint Dániában. Itt ugyanis ősztől nyár elejéig mindent fehér hótakaró borít, amitől a kevés fény ellenére is derengés uralja a tájat. Odahaza – mint mondta – gyakran nincs hó, így a tél valóban sötét. Emellett Grönlandon a hó sok mindenre lehetőséget ad. Többen síelnek, mások kutyaszánnal, újabban motoros szánnal mennek kirándulni és vadászni vagy a befagyott tengeren keresztül távoli városkákba rokont látogatni.
Sisimiuttól északra hajózva először egy kis szigetnél vetettünk horgonyt. Természetesen partra eveztünk, és körülnéztünk. A zsombékos talajon lépkedve előbb felriasztottuk a pihenő vadludakat, majd felfedeztünk egy régi típusú házikót. Az inuitok ilyenekben laktak egész a 20. század első feléig. A század közepén azonban a dánok tömeges lakásépítésbe kezdtek Grönlandon, és ezzel gyökeresen megváltoztatták az itteni életet.
Másnap továbbhajóztunk észak felé, s este egy keskeny bejáratú, sekély öbölben vetettünk horgonyt. Az árapály errefelé gyakran meghaladja a négyméteres vízszintmozgást. Nem egyszerű minden szempontból jó horgonyzóhelyet találni. A szél, a várható tél, a vízmélységek, az áramlás, a fenék típusa, az árapály vízmozgása, netán a sodródó jég – mind megannyi paraméter, amit bele kell illeszteni a helyi adottságokba. Ezúttal nem jól kalkuláltam ki az árapály vízmozgását, s éjjel azt álmodtam, hogy lövést adtak le egy tengeralattjáróról. A dörrenésre felébredtem. Nem tengeralattjáró volt, csak elfogyott alattunk a víz. Szerencsésen lejöttünk a padról, és az éjszaka hátralévő részét kicsit kijjebb töltöttük. Még háromnapi hajózás gyönyörű kis szigetek, zegzugok, lagúnák és öblöcskék között, míg elértük Aassiaat városkáját, addig azonban többször láttunk bálnákat, de apró szigetekre kirakott, és az ételt hozó csónakot váró szánhúzó kutyákat is.
Aassiaat mólójánál estefelé kötöttünk ki, és örömmel indultunk el felfedezni a települést. Kristóffal – aki ekkor még nem töltötte be a negyedik életévét – vidáman rugdostunk egy lyukas gumilabdát, mikor odajött hozzánk egy férfi és azt kérdezte: „Jól hallom, hogy magyarul beszélnek?” Így ismerkedtünk meg Tiborral, aki 56-ban, gyerekként került el Dániába, majd két évtizede költözött át Grönlandra. Kicsi a világ, szokták mondani.

Az illulisati jégfjord napi 20 millió tonna jeget önt a tengerbe
Következő útitervünk Illulisat volt. A városka és környéke a világörökség része, ugyanis itt található a világ legtermékenyebb és leggyorsabban mozgó gleccsere és jégfjordja. Az útleírás szerint ez a gleccser napi húszmillió tonna jeget ont a tengerbe. Számunkra ez is elképzelhetetlen, de volt, ahol még ennél is gigantikusabb számot olvastunk a gleccser aktivitásáról. Ezek az óriási, letört jéghegyek egy darabig megrekednek a fjord sekélyebb bejáratában, majd a folyamatosan érkező jégtömbök nyomása túljuttatja őket a szűkületen, hogy szabadon úszhassanak. Állítólag a Titanicot elsüllyesztő jéghegy is innen indult útjára hajdanán. A látvány mindenesetre káprázatos. Feltéve, ha bejut az ember, és meg tudja nézni mindezt a fjord melletti hegytetőről. Nekünk az első kísérletünk kudarcba fulladt, olyan sok volt a jég. Mielőtt újra próbálkoztunk volna, elhajóztunk a Disco Island nagyvárosába, a kb. 1200 lakosú Qeqertarsuaqba. Azt reméltük, néhány nap múlva kevesebb lesz majd a jég, de a második kísérletünk is kudarcot vallott, behajózni akkor sem sikerült. Találtunk azonban egy kedves kis szigetet, melyet az illatok miatt el is neveztünk Herbária-szigetnek. Itt találkoztunk az első sarki rókával. Előbb csak távolról fényképeztük, majd elsétáltunk a barlangjáig, ahol Kristóf lelkesen visszaugatott az üreg védelméből furcsán csaholó kis rókának. Mivel a sok jégen nem tudtunk átjutni, így négy nap alatt, a Disco Islandet kívülről kerülve felhajóztunk az Ummanaq nevű városkába. A település egy apró szigeten fekszik, és nagyon kicsi, gyengén védett kikötővel rendelkezik, mely előtt folyamatosan sodródnak a szemközti gleccserből letört jégtömbök. Nemrég történt, hogy az egyik monumentális jéghegy a kikötő közelében átfordult. Az eredmény: három hajó elsüllyedt, sok megsérült, a partot pedig cunamiszerű hullámok öntötték el. A pilotkönyv a szél irányától függően javasolja a kis kikötőt vagy a sziget másik oldalán lévő öblöcskét. Ez utóbbi két érdekességet is tartogatott számunkra. Ezen a partszakaszon áll ugyanis Mikulás háza! Itt forgatták azt a dán televízióban gyakran vetített 24 részes filmsorozatot, mely Mikulás mindennapjairól szól. Kristóf ekkor már négyéves volt. Megilletődve nézte az egyszerű házikót, majd megkérdezte: és miért nincs itt WC? Másik meglepetésként az öblöcske egyik szigetén bálnák csontvázait találtuk. A kifogott ceteket régebben – és valószínűleg a közelmúltban is – ide húzták ki, és itt darabolták fel őket.
A közelgő erős szél miatt csak két napot töltöttünk Ummanaqban, majd indultunk visszafelé, hogy ezúttal a Disco Island és a szárazföld közötti hosszú csatornán keresztül jussunk el a vágyott Illulisatba. A Vaigatban fél napot küzdöttünk a szembeszéllel és a hullámokkal. Visszafordulásunk oka azonban ezúttal is az egyre sűrűsödő jég volt. Hosszú és kimerítő hajózással értünk vissza Qeqertarsuaqba. A közelgő rossz idő miatt sehol nem mertünk megállni, inkább egyben végighajóztuk ezt a három napot.
A természet és a jég végre negyedik kísérletünkre beengedett bennünket Illulisat városkájába. A hely káprázatos, a kis szánhúzó kutyák tündériek, a kikötő vize azonban borzalmasan koszos és büdös volt. A télre való felkészülés lehetett az oka, ugyanis tucat-számra vadászták a fókákat. A zsákmány jó részét a csónakok mellett, a vízben hagyták. Végül is a tenger vize itt nem lehetett egy-két foknál melegebb. Beköszöntött az ősz, és két reggelen is friss hó borította a hajónk fedélzetét.
Illulisatot természetesen a következő évben is meglátogattuk, ám akkor elsőre átjutottunk a fjordból sodródó jegek sávján. Utunkat abban az évben ismét észak felé folytattuk, mert kíváncsiak voltunk Grönlandnak a még kevésbé lakott és még elhagyatottabb részeire is. Nagy élvezettel hajóztunk végig a meseszép Vaigaton, majd tovább és tovább, míg elértük az első települést, a kétszáz fő lakosú Kangersuatsiaq városkát. Utunkat természetesen meg-megszakítottuk kis öblöcskékben, horgonyzóhelyeken, ahol egyaránt kiélhettük a parti kirándulás és a horgászás utáni vágyainkat. A képen látható két nagyobb hal például egy 76 centi belméretű ládában szorong. Ez a horgászás sem tartott húsz percnél tovább, viszont a következő négy-öt napra volt halunk bőven.
Az időjárásra igazán nem lehetett panaszunk, hisz általában jó széllel hajózhattunk egész Upernavíkig. Mikor beértünk a kikötőbe, meglepve láttuk a sok vitorlás hajót. Rajtunk kívül mindenki az északnyugati átjáróba készült. A mi 2014-es tervünkben csak egy nagyobb északi kör szerepelt, az átjáróval való próbálkozást ekkor még családilag elvetettük. Upernavíkról azt írja a pilotkönyv, ez az utolsó város, ahol minden szükséges szolgáltatást igénybe tudsz venni. Ez az élelmiszert, az üzemanyagot, a fegyvervásárlást és a szükség szerinti kórházi ellátást jelenti. Igaz az ettől északabbra lévő kicsiny települések is – méretükhöz képest – egész jól el voltak látva, de a kb. 1000 fő lakosú Upernavík az utolsó „nagyváros”. Mikor mi odaértünk, és végre egy nagyobb vitorlás mellé köthettünk, éreztünk némi megkönnyebbülést. Ekkor még nem tudtuk, hogy – ebben a védtelen kikötőben – a következő 24 óra alatt hatszor kell majd átállni a hajónkkal. A többi vitorlás a kanadai oldalon lévő jég olvadására várt. Közülük végül egy jutott át az átjárón 2014-ben. A mi terveinkben is szerepelt a kanadai partszakasz meglátogatása. A nálunk tapasztaltabb hajósok olyan meggyőzően állították, hogy odaát – a jegesmedvék miatt – mindenképpen szükségünk lesz puskára, hogy a továbbindulásunk reggelén mi is vettünk egy vadászpuskát a helyi nagy ABC-ben. Pontosabban kettőt, mert Kristóf is szeretett volna magának egy játék puskát.
gronland jeg 29Mivel a kanadai oldalon a jég még nem olvadt el eléggé, mi továbbhajóztunk északra, belekeveredve a ködben a következő jégfjord sodródó jegébe. Óvatosan haladtunk, s persze nem arra, amerre szerettünk volna, hanem amerre a jég és a terepviszonyok azt engedték. Még három aprócska, 100-300 lakosú települést érintettünk az északi szélesség 74,6 fokáig. Ahol megálltunk, bizony alaposan megnéztek bennünket. Ritkán jár erre vitorlás hajó. Ezeknek a kis falvaknak közös jellemzője volt a méretükhöz képest hatalmas iskola és az a mérsékelten eredményes igyekezet, hogy településeiket tisztán tartsák. A csatornázás költségét a műanyag zsákos megoldással csökkentik, és bár mindenhol van hulladéktelep egy-egy égetőkonténerrel, ám a nem éghető szemét sorsával kapcsolatban szemernyi kétségünk sem volt.
Ebben az évben áthajóztunk a kanadai oldalra, hogy a Baffin-sziget partjai mentén vitorlázva visszatérhessünk hajónk téli szállására, a grönlandi Sisimiutba.
Két és fél nyarat töltöttünk Grönland nyugati partvidékén. A jéghegyek formagazdagsága, a különleges fények, a bálnákkal való találkozások, a helyi emberek kedvessége, valamint az arra járó vitorlázók szűk és összetartó közössége mély nyomot hagyott bennünk. Igaz 2015 nyarán továbbhajóztunk az északnyugati átjáró felé, de reméljük, egyszer még visszatérünk a grönlandi vizekre.

Nem férhet bele minden egy újságcikkbe. Ha valakit érdekel, javaslom, nézze meg weblapunkon a Hajónapló fület.
www.balatonok.hu

 

Képgaléria: