Rotorék – azaz Szabó Géza és társa, Éva – a Vitorlázás Magazin előző számában Panama csendes-óceáni felén vitorláztak. Kalandjuk folytatódott, elindultak Dél-Amerika felé, ám közben még útba ejtették Coiba szigetét, ezt a trópusi nemzeti parkot.

 

 

Kifutottunk Panamavárosból, és egy kis szellővel elindultunk a Csendes-óceánon. Naplemente előtt a San Pedro-sziget előtt dobtunk horgonyt. A parton egy csomó sátor volt, turisták játszottak Survivort (magyarul A sziget volt a hasonló sorozat címe).

Coiba, a panamai Galápagos
Jó széllel indultunk a még mindig Panamához tartozó Coiba-sziget felé. Miután az utolsó Perlas-szigetet, Isla de San Josét is elhagytuk, a szél egészen 25-30 csomóig erősödött, a hullámok megnőttek, és a kétcsomós áramlás is segítette utunkat. Nappal és éjszaka folyamatosan, jól haladtunk. A delfinek is felbukkantak, ezúttal fogócskát játszottak a hajóval. A hajó orránál úsztak, és amikor a hajó közel ért hozzájuk, kilőtték magukat előre, mint egy torpedó, majd újra kezdték az egész játékot. Fehér hungarocell folyó keresztezte utunkat. A hajóforgalom nagyon sûrû volt, így folyamatosan figyelni kellett. Aztán szép lassan lelassult a segítő áramlás, majd a szél is elfogyott, és miután a motorral feltöltöttük az akksikat, megálltunk, billegtünk, és vártunk. Kíméltük a motort és spóroltunk az üzemanyaggal. Ilyenkor a hajót parkolóállásba tesszük. Ez azt jelenti, hogy teljesen behúzzuk a fővitorlát, a fokvitorlát pedig beggeltetjük. Így a hajó csak nagyon lassan sodródik oldalirányba, miközben a szellő valamennyire támasztja a vitorlákat, és nem billegünk annyira. A lassú menetben még húsvéti locsolás is volt, és a nyuszi is beköszönt hozzánk. A teljes szélcsendet egy délutáni kis fuvallat törte meg. Ekkor még nem sejtettük, hogy ez a szellő egy hatalmas viharfelhő előszele. Éjszaka a villámok megállás nélkül cikáztak körülöttünk – szinte nappali világosságot teremtve. A fejünk felett dörgött az ég, a levegő lehûlt. Egy hidegfront vonult át felettünk, nem kis égi színjátékot rendezve. Egyetlen villámcsapás igen komoly károkat tud okozni a hajóban, de szerencsénkre ez nem történt meg. Mindenesetre a hajó sütőjét Faraday-ketrecnek tekintve, a mozdítható elektronikákat, mint például a tartalék GPS-t, bepakoltuk. Amikor ezek a felhők elvonultak, megérkezett az eső és elállt a szél. A hajót ismét parkolóállásba helyeztük, és csak vártuk, hogy elálljon az eső és felkeljen a nap.
Reggel már ott dülöngéltünk pár mérfölddel Coiba mellett. Az eddigi lapos szigetek után a hegyes-dombos, dús növényzetû szigetek új tájat varázsoltak elénk. A szigetek itt vulkanikus eredetûek, a föld sötét vagy vöröses, és sûrû esőerdő borítja. A homok mégis aranysárga egy-egy foltban, ahol a tenger kimossa a korálokat. Megérte a pár napos utazás. Gyönyörû, vadregényes helyre érkeztünk, ezért késlekedés nélkül motort indítottunk, hogy mielőbb horgonyt dobhassunk.
Azt mondják, Coiba szigetén és környékén van a világ egyik legváltozatosabb tengeri élővilága. Sokan a Galápagos-szigetekhez hasonlítják. Ez a birodalom jórészt érintetlen, korábban börtönként funkcionált, melyet mára védett nemzeti parkká alakítottak át, ezért itt nincs lehetőség szállodákat vagy éttermeket építeni. Hajó is kevés jár errefelé. Akik a Csendes-óceánra tartanak, azoknak kitérő, és amúgy is inkább az óceán-átkelésre koncentrálnak.

 

 

Az élővilág varázsa
Először a picuri Granito de Oro-sziget mellett kötöttünk egy bójára, ahol az útikönyvek szerint csodálatos sznorkelezőhely van. Lehet, hogy csodálatos, de öt percnél tovább nem tudtunk megmaradni a vízben, mert tele volt pici medúzákkal, melyek folyamatosan csipkedtek bennünket. Ehelyett inkább a körülöttünk felbukkanó teknőcöket – négy fajtájuk is él ezen a vidéken – és a delfineket figyeltük. Ezután a sziget északi részén levő Punta Machete-öbölben horgonyoztunk le, egy másik hajó mellé. Összeraktuk Rotorkát, a csónakunkat, és a szomszédos öbölben levő biológiai állomáson jelentkeztünk. Április lévén, a parton egy virágzó mangófa erős illata bódított el minket, majd egy őzike és rengeteg iguána kötötte le a figyelmünket. Az állatok itt szabadon élnek. A biológiai állomáson négy-öt ember él. Nyugodt az életük. Napközben ülnek a verandán, néha felkelnek, ha véletlenül érkezik egy-egy hajó. Bár az egykori börtön már megszûnt a szigeten, pár rab kérte, hogy maradhasson, és ma már a ház körül tevékenykednek.
A hideg Humboldt-áramlás, ami Panama város előtt a tengert nagyon lehûtötte, szerencsésen elkerülte Coibát, nem fordult be, ezért itt meleg volt a víz.
A horgonyzóhelyünk egy olyan öbölben volt, amit esőerdő vett körül. Időnként a hajón is hallani lehetett a bömbölő majmok hangját. A hangjuk nem olyan, mint amit az állatkertben produkálnak, hanem sokkal félelmetesebb és erőfitogtatóbb. Egyik alkalommal, amikor az öbölben csónakunkkal délután körbeeveztünk, arra lettünk figyelmesek, hogy a fák zörögnek, csörögnek és gyümölcsök potyognak róluk. Mi ez, madár vagy más állat? Közelebb evezve a parthoz, ledobva a kishorgonyt és figyelve a partot, kirajzolódott a kép. Kis majmocskák sokasága játszott a tengerparti sziklákon. Közben folyamatosan rajtunk tartották a szemüket, és ha kicsit közeledtünk, akkor menekültek a közeli bozótba. Ez a kis kirándulás egy gyors versenyevezéssel ért véget, hiszen olyan zápor kerekedett, hogy vissza kellett sietni a hajóra. A zápor végére a hajóponyva segítségével több liter friss vizet tudtunk gyûjteni, és a bő esővízzel le is tudtunk zuhanyozni. Azóta már egy új ponyvát készítettünk a hajóra, amely egy csővel egyenesen a víztartályunkba gyûjti a vizet. Jó szolgálatot tesz, mert nincs vízkészítő berendezésünk. A vízkészítő a sós vízből iható vizet készít, de sokba kerül, sok energia kell az üzemeltetéséhez és folyamatosan karban kell tartani. Minél több az elektronika a hajón, annál többet kell szerelni, és mi ezt az időt inkább a természetjárásra fordítjuk, ezért próbálunk mindent egyszerûen megoldani.

Esőben, erdőben
Egy igazi esőerdőt látva, kinek ne fordulna meg a fejében, hogy körbenézzen? Jóllehet az előző napi esőzés fülledt, párás levegőt hagyott maga után, mi jól felszerelkezve bevetettük magunkat a dzsungelbe. Vittünk gumicsizmát, bakancsot, rovarriasztót, vizet, kamerát és bicskát is. A biológiai állomástól nem messze van egy kitaposott út az erdőn át, amit az útikönyvek gyalogtúraként is ajánlanak. Ez a gyalogtúra ugyan nem könnyû, de az erdő szelleme és nyugalma csábítja az embert, hogy megfeleljen a kihívásnak. A talaj nyirkos és csúszós, egyes helyeken meredek agyagfalon kell felkapaszkodni vagy leereszkedni, és van egy kis patakmeder is, ahol a természet az ember egyensúlyozó képességét is próbára teszi. A patak egy mocsaras területen gázol keresztül, átjutni csak egy kidőlt fán lehet. Liánok és pókhálók csüngenek az ember feje felett, és a sûrû erdőben az út néha igencsak elvékonyodik. Vannak részek, ahol a virágok olyan erős illatot ontanak magukból, mintha egy parfümgyár lenne az erdő közepén. A termeszhangyák pedig folyamatosan pakolnak. Egyes dolgozók akkora falevelet cipelnek magukkal, ami meghaladja a saját testméretük 5-10-szeresét is.
A majmokkal való találkozás mindig különleges esemény, mert soha nem lehet tudni, hogy reagálnak az ember láttán. Itt, Panamában öt majomfaj él. Ebből Coiba szigetén kettővel találkoztunk. Az egyik példányt először a tengerparton láttuk: egy pici majom fehér arccal és mellénnyel. Ezek nagy csoportokban élnek, akár 40 fő is lehet együtt. Félénkek voltak. Megláttak minket, és elbújtak a bokrok közé. A másik majom, amelyikkel találkoztunk, a bőgőmajom. Angolul jó kis hangutánzó szóval „howler monkey” a nevük, mert egy kicsit huhogós-bőgős hangot adnak ki. Ezek már jóval nagyobb példányok az előzőeknél. Az ő hanguktól hangos és félelmetes a dzsungel. Amint észrevették, hogy közeledünk – és mivel közel voltunk a területükhöz –, azonnal területvédő és védekezőpozícióba lendültek. A környék legmagasabb fájára másztak fel, és ugató-huhogó hangot adtak felénk, miközben rázták az ágakat. Folyamatosan figyelték, merre járunk, és csak akkor hagytak alább területvédő magatartásukkal, amikor már jócskán eltávolodtunk tőlük.
Ezután ismét sznorkelezni mentünk. Most szerencsénk volt, nem voltak medúzák, a vízben jól lehetett látni, és változatos volt a víz alatti élővilág. Négy teknős kapirgált a sziklák között, és körülöttünk mindenütt 10-20 centis különféle halak úszkáltak. Jobbról feltûnt egy cápa, megnézett minket, majd cikázva elment. Ezután 30-40 darab tömzsi hal kezdett körülöttünk körözni. Csak úsztak-úsztak, mi pedig tátottuk a szánkat. Kicsit arrébb hatalmas ráját pillantottunk meg a tenger fenekén. Közben mindenféle neonhal, méteres trombitahal, teknősök úszkáltak. Aztán megint feltûnt egy több száz fős halraj, miközben hátulról-alulról beelőzött egy másfél méteres cápa, melynek egy kalauzhal vagy más néven kísérőhal követte minden mozdulatát.

 

 

Széllel, szél nélkül
Másnap reggel ismét gyenge szélben indultunk. Körülbelül 500 métert haladtunk, amikor elfogyott a szél. Ott dülöngéltünk órákig az előző napi kis sziget mellett. Ebéd körül aztán jött egy kis szellő, amellyel lassan haladtunk Coiba déli része felé. Elhajóztunk az egykori börtön mellett, majd pár mérföldre tőle egy motorcsónak jelent meg egy rendőrrel és egy katonával, akik a hajózási engedélyünket kérték Coibára. A katona teljes harci készültségben díszelgett, egy nagy puskával a kezében. Először megfordult a fejünkben, hogy kalózok, de Panama nem híres manapság a kalóztámadásokról. Mégis az embert rossz érzés fogja el, ha egy nagy géppisztollyal közelítik meg, még akkor is, ha mindezt meggyőző, széles mosollyal teszik. Miután az urak ellenőrizték a papírjainkat, és mindent rendben találtak, továbbmentek.
A délutáni szél estére el is fogyott, ezért éjszakára lehorgonyoztunk a sziget déli oldalán. Olyan csend és nyugalom volt, hogy hallottuk a teknősbékák szuszogását, mert amikor feljönnek a víz felszínére – vesznek egy hatalmas levegőt.
Már egy ideje sûrûn figyeltük az időjárás-előrejelzést, amely a szélre vonatkozóan nem túl sok jót jósolt. Az egyik nap azonban 10 csomós szél jelzése jelent meg a képernyőn, ezért úgy határoztunk, lesz, ami lesz, elindulunk. Már a reggel is biztatónak tûnt, és egy gyengébb, 6-7 csomós szél kisodort minket a szigetek közül a nyílt óceánra. Délután beérkezett a megjósolt 10 csomós szél, csak éppen ellenkező irányból, délről, pont arról, amerre haladni szerettünk volna. De nem baj, a szél az szél, és kreuzolgatva nekivágtunk Ecuadornak.
Amikor már jól eltávolodtunk a szárazföldtől, ki tudja, miért, minden madár rajtunk akart megpihenni. Egy kis madár még a kabinba is beszállt, egy törülközővel sikerült kimenekítenünk, így a lábunknál, a kormány alatt szenderült álomba. Ezután egy nagyobbacska, hápogó madár telepedett az árbócunkra. Sajnos ez az ürülékét szórta a fedélzetre, ezért kénytelenek voltunk az árbócmerevítőről letessékelni. Ezt igen rossz néven vette, ezért újra próbálkozott, és az árbóc tetején rácsüccsent a szélkakasunkra, ami sajnos nem bírta el a súlyát. Lentről azt néztük, melyik fog előbb elfáradni: a széljelző, amit egy mûanyag pálcika tart vagy a nagytestû madár, amelyik rajta igen nehézkesen egyensúlyoz. A széljelző győzött, és a madár lecsúszott, de még így sem adta fel a harcot. Egy újabb kör után ismét az árbócmerevítővel próbálkozott, de mivel a hajó billegett a hullámokon, elvétette azt, és a rácsüccsenés helyett nekirepült. Ezen végleg megsértődve elhagyott minket.
Egy darabig így haladtunk vitorlákkal célirányba, a 475 tengeri mérföldre levő Ecuador felé, míg el nem értük az egyenlítői szélcsendes övezetet (Inter-tropical Convergence Zone/Doldrums). A terület a nevével ellentétben nem teljesen csendes. Ez a zóna az Egyenlítőhöz közel fekszik, az északi és déli passzátszélzónák között. Itt a kellemesen egyenletes szél először felerősödött 30 csomóra. Mire bereffeltük a vitorlákat, és kezdtünk jól haladni, elállt a szél, majd pár perc múlva újra beindult, de a másik irányból. A fejünk felé tornyosuló felhőkből ömleni kezdett az eső és villámok cikáztak körülöttünk. Választhattunk, hogy kimegyünk az esőre ázni, vagy beülünk a kabinba a gyomorforgató dülöngélésbe, mert a hajó kiegyensúlyozatlanná vált az óriásira növő hullámokban és a bolond szélben. Le- és felkapdostuk a vitorlázatot, próbáltunk haladni, de nem igazán sikerült. Egy idő után a hullámok sem tudták, pontosan merről is fúj a szél, és alattunk egymással kezdtek ütközni a kaotikusan fodrozódó vízben. Ha nem volt elég erős a szél, akkor a hullámzás kirázta a szelet a vitorlákból. Ha megjött a szél, akkor mire beállítottuk a vitorlázatot, addigra ismét elállt. A természeten eluralkodott a káosz. Ráadásul egy kismadár is becsapódott az árbócunkba, majd kábultan hullott le a fedélzetre.
Miután eleget tornáztunk a vitorlákkal, és még mindig ugyanott voltunk, ahol azelőtt, győzött a józan ész, és beindítottuk a motort. Néhány órás kitartó, éjszakába nyúló motorozás után a zivatarfelhők lecsökkentek, és maradt egy stabil déli, délnyugati szél. Sajnos a hullámok nagyok maradtak, így az éjszakai további menet nem volt könnyû és pihentető, de örültünk, hogy a széllel legalább tovább tudtunk haladni.

Irány az Egyenlítő
Az útirányunkat nem tudtuk pontosan tartani, mert teljesen szemből fújt a szél. A hullámzás nagy volt, ezért néha keményen beleverődtünk a hajó orrával a vízbe. Ráadásul belekerültünk a Humboldt-áramlásba is, ami körülbelül egy- másfél csomóval lassított minket. Majd lassan elcsitultak a hullámok, kiderült az ég, és kis sarló formában feljött a hold. Mennyivel kellemesebb így az éjszakai őrség! A továbbiakban borús, esős időben haladtunk délre az Egyenlítő felé. Egy-egy zivatarnál a láthatóság jelentősen lecsökkent, előfordult, hogy körülbelül csak öt hajóhosszra becsültük a látótávolságot. Jobban kellett figyelni a környező hajókat, de szerencsére alig volt hajóforgalom. A szél miatt már lecsúsztunk a megtervezett útvonalunkról, de ahelyett hogy a hajót próbáltuk volna visszatuszkolni az útvonalra, az eredeti terven változtattunk, mert így is közeledtünk a szárazföldhöz. Csak két dolgot kellett figyelembe venni. A kolumbiai partot nem akartuk megközelíteni biztonsági okokból, másrészt vigyázni kellett a halászhálókkal. A konvergenciazóna óta a levegő jelentősen lehûlt. A fürdőruhát felváltotta a melegítő és többször az esőkabát is. Az egyik nap a hajnali órákban körülbelül 60 mérföldre a partoktól megjelent egy bivalyerős motorral felszerelt csónak, melyből emberek figyeltek. Közelebb jöttek. A biztonság kedvéért az értékeket eldugdostuk. Sose lehet tudni, hogy esetleg kalózok közelítenek, itt vagyunk Kolumbiától nem messze.
Szerencsére nem kalózok voltak, hanem halászok, és mosolyogva integettek, hogy forduljunk jobbra, mert pont szembe velünk egy halászháló van. Kicsit még jöttek mellettünk, azután pedig azt mutogatták, hogy visszatérhetünk az eredeti útvonalra, majd nagy gázzal eltûntek a párás ködben. Azért jöttünk el 60 mérföld távolságra a partoktól, hogy a hálókat elkerüljük. Úgy látszik, még ez is kevés volt.
Közben elállt a szél, motoroztunk egy órát. Később a szél megerősödött, a motort leállítottuk. Amikor a szélkormányt betettük a vízbe, akkor vettük észre, hogy egy kötelet húzunk magunk után. Megálltunk, fürdőlétra le, búvárszemüveg fel. Egy 30 méter körüli zöld kötél volt felcsavarodva a propellerre. Pont akkor kaphattuk fel, mert csak párszor volt rátekeredve. Leszedtük és mentünk tovább. Micsoda szerencse, hogy pont leállítottuk a motort!
Délutánra kisütött a nap. A hullámok hosszan elnyúltak, és érkezett egy 12 csomós szél. Soha nem gondoltuk azelőtt, hogy egy jó szélnek így lehet örülni. A napsütésben csak úgy hemzsegtek körülöttünk a különböző fajta delfinek. Volt egy csoport, amely hatalmas példányokból állt, és csak komótosan elúsztak mellettünk. Egy másik csoport kisebb példányai a szaltómûvészetüket mutatták be. A semmiből feltûnt az ecuadori parti őrség, akik VHF-en azonosítottak minket. Ecuadori úti célunk Bahia de Caraquez, a Chone folyó torkolatánál.
Éva és (Szabó) Géza a Rotorról

 

Képgaléria: