A Balaton család első magyar vitorlázókként hajózott át a legendás, az év nagy részében járhatatlan északnyugati átjárón. Itt még a nyári szezon is tartogat jeges meglepetéseket, amelyek ezúttal sem maradtak el. A fantasztikus vitorlázás, mint arról előző lapszámainkban beszámoltunk, Izland és Grönland érintésével kezdődött.

 

 

Észrevétlenül lopakodott be a családunk életébe az északnyugati átjárón való áthajózás gondolata. Nem állíthatnám, hogy erre készültünk évek óta – pedig mégis. Így visszatekintve mégiscsak erre készültünk, csak akkor még nem tudtunk róla. Az első meghatározó lökést ebbe az irányba egy véletlen találkozás adott számunkra az izlandi Hemaey szigetének kikötőjében: 2013. nyár elején egy svéd vitorlázó aprócska HR hajójával a miénk oldalára kötve töltötte az éjszakát. Egy nap pihenőt tartott, másnap indult tovább Grönland felé. Tetszetős névjegykártyát és egy weblapot mutatott az expedíciójuk tervezett útvonaláról, időpontokkal, komolyan megtervezett menetrenddel. „Ti is az északnyugati átjáróba jöttök?” – kérdezte tőlem. „Á, dehogy!” – válaszoltam teljes őszinteséggel, hiszen addig még fel sem merült bennem ez az ötlet. ő volt az első ismerősünk, aki az átjáróba készült. És egyben az első ismerősünk, aki kudarcot vallott. Lelkesítő volt az elszántsága, ugyanakkor kockázatos menekülése és évekig tartó visszatérése komoly figyelmeztetést is jelentett számunkra
A következő évben, 2014-ben már elég sok grönlandi, jeges tapasztalattal a hátunk mögött már a Kanadába való áthajózásunkat tervezgettük. Ha már úgyis elhajózunk az Arctic Kanadában lévő Pond Inletig, ne menjünk tovább az északnyugati átjáróba? – vetettem fel a családban. Orsi azonban nagyon mereven elutasította még a gondolatot is. Így mi abban az évben csak egy nagy északi kört terveztünk, mindvégig a sarkkör fölött maradva. Grönland partjai mentén felhajóztunk egészen a 75. északi szélességi körig, majd át Arctic Kanadába, s ott a Baffin sziget partjai mentén délnek fordulva, hogy a Baffin-öblön ismét átkelve visszatérjünk a grönlandi Sisimiutba.

Nem és nem az átjáróra
A sors iróniája, hogy Pond Inlet városkáját érkezésünkkor még elzárta a jég, ezért engedtünk kíváncsiságunknak, és kicsit északabbra hajóztunk, be az akkorra már kiolvadt Lancester Soundba a Dundas Harbourig. Micsoda meglepetések értek ott bennünket! Az első az öbölbe való behajózás után elénk tárult hat vitorlás hajó látképe volt: itt várakoztak az északnyugati átjáróba tartó hajók. A Dundas Harbourban ugyanis – rajtunk kívül – mindenki az északnyugati átjáró áthajózására készült. De ez így volt már a grönlandi Upernavik kikötőjében látott többi vitorlással is. Ha már itt vagyunk, mi lenne ha… – kezdtem Orsi felé az óvatos kérdezősködést. De a válasz – bár már nem olyan mereven – ismét nem volt. A Dundas Harbour második meglepetése a 27 órán át tartó, 30 csomónál kevesebbel ritkán, ám időnként 54 csomónál is nagyobb szelekkel tomboló vihar volt. A hajónkat úgy rázta és döntögette a szél, mintha viharban, negyed szélben vitorláztunk volna. Komoly megpróbáltatás volt mind nekünk, mind őrző angyalainknak, de a végén lelkileg megerősödve kerültünk ki a tomboló elemek karmai közül. Ezt a 27 órát teljes viharruházatban, és ugrásra készen töltöttük. Az öböl talaja gyengén tart, így mi is háromszor újra raktuk a horgonyunkat, de végül szerencsénk volt. Később, más hajósokkal beszélgetve kiderült, hogy ők mindvégig motoroztak, így könnyítették a horgony terhelését. Minden hajón voltak kisebb veszteségek (kibomló génua, elszakadó vitorlatakaró, elszálló szélgenerátor-lapátok vagy a kinn felejtett dingi elmerült motorja), de minden hajó épségben átvészelte a Dundas Harbour poklának 27 óráját.
Mi maradtunk a tervezett északi körünknél. Akikkel abban az évben találkoztunk (Dundasban és Upernavikban 6-6 vitorlással), közülük egy átjutott az átjárón, egy pedig az út felénél, Cambridge Bayben telelt. A többiek különböző okok miatt visszafordultak. Volt olyan hajó, amelynek a legénysége összeveszett a kapitánnyal, volt, ahol a motor mondott csődöt. És persze voltak sokan olyanok is, akik egyszerűen kevesebb jégre számítottak, vagy úgy ítélték meg: valószínűleg befagynának félúton, és az túlzottan kockázatos.

 

 

Útiterv szinte véletlenül
Ezen előzmények után kezdtük tervezgetni a 2015-ös esztendő vitorlásszezonját. Kezdetben – immár a harmadik év útiterve kezdődött így – ismét dél felé, azaz Labrador és Newfoundland felé akartuk kormányozni a hajót. Azonban, ahogy ez a mi családunkban lenni szokott, a tervek ismét megváltoztak. Valamikor februárban újra feltettem a költői kérdést: mi lenne, ha az idén megpróbálkoznánk az északnyugati átjáróval? Legnagyobb meglepetésemre Orsi is és Csenge is igent mondott, sőt lelkesedtek. Bevallom, ezt követően bennem azért felmerültek kétségek, de ilyenkor a családfőnek már nem illik visszakozni. Természetesen abban állapodtunk meg családilag, hogy megpróbáljuk, de ha nem sikerül, és csak egy újabb nagy északi kör lesz a dologból, akkor sem szomorodunk el. Azt is eldöntöttük, hogy mi nem akarunk ész nélkül, amolyan teljesítménytúraként végigrohanni az úton, tehát (ha egyáltalán eljutunk addig), akkor az átjáró féltávját jelentő Cambridge Bayben telelünk.
Június közepén utaztam ki a grönlandi Sisimiutba, hogy a következő hetekben elvégezzem mindazt a karbantartást és fejlesztést, amit a MAIA hajó az út előtt igényelt. A család (Orsi, Csenge és Kristóf), valamint Komjáti Feri (Toto) operatőr barátunk július 9-én érkeztek meg. Nem szándékoztunk sokáig időzni Sisimiutban, de a készleteink feltöltésére, no meg az előző évben vásárolt puska elcserélésére kellett időt hagynunk. (Az előző esztendőben ismerőseink meggyőztek arról, hogy a jegesmedve veszélyes állat, és a vadászfegyver nem hobbikellék, hanem biztonsági felszerelés. Idén pedig meggyőztek arról, hogy amit vettem, az nem olyan méretű puska, amit a maci komolyan vesz, szóval inkább elcseréltem egy amolyan igazi medveölőre.) Eközben még inuit ismerőseink is meghívtak bennünket egy keresztelőre, valamint az azt követő családi összejövetelre. Természetesen azt sem hagyhattuk ki. A nagy elindulás előtt persze kihajóztunk a közeli, halban bővelkedő szigetekhez, hogy készleteinket frissítsük. Szél alig volt, csak egy kis kellemetlen hullámzás, de Toto barátunk alig élte túl ezt a pár órás kalandot. Azzal vigasztaltuk – a kikötőben megbontott Unicum mellett –, hogy higgye csak el, jobb lesz ez, hisz a szervezete így akklimatizálódik a körülményekhez, és fokról fokra hozzászokik majd a tengerhez. Nem nagyon hitt nekünk. Persze az alkalmazkodást nem bíztuk csupán a szervezetére, s a jó szavak mellett a másnapi indulás előtt kapott egy fél Stugeront. Majd még egy felet. Ettől kezdve már sokkal jobban viselte a tengeri megpróbáltatásokat.

 

 

Legyek hegyekben
Az első és a második napi távokat természetesen mértékletesre szabtuk, így haladtunk öbölről öbölre hajózva északnyugati irányba. A harmadik napi menetünk azonban már 25 órásra sikerült, és így 104 mérföld megtétele után értünk el a Disco Islandon lévő Qeqertarsuaqba. Mivel ezen a szélességi körön ebben az évszakban éjjel sem megy le a nap, így csak a jól szervezett őrségváltásokra kellett figyelnünk. No meg persze az itt már megjelenő jéghegyekre és a már évekkel korábban szívünkbe zárt bálnákra. Qeqertarsuaqban a jól ismert grönlandi szokások szerint negyedik hajóként rákötöttünk egy halászhajóra. Ezt követően döbbenet ült ki az arcunkra, mert ennyi legyet egy rakáson mi még sehol nem láttunk! Szegény halászhajó szinte süllyedezett a rettenetes mennyiségű légytől. A hajó gazdája csak annyit mondott: nem mi hívtuk őket. Elhittük neki, de azért egy alapos hajómosás biztosan segített volna. A legyek egyébként a fedélzeten rothasztott, csalinak használt halmaradékokra meg a hajón ennek mindenfelé szétkenődött levére gyűltek. Szerencsére nemsokára elmentek halászni, és elvitték magukkal a legyek nagy részét. Ezután már csak a szúnyogokkal kellett szembeszállnunk. Még szerencse, hogy voltak a trópusokra vásárolt szúnyoghálóink.
A Disco-öbölben még megálltunk a Korona Hercegnő-szigeteken, ahol egy elbűvölő sarkiróka-családot láttunk, majd ismét bálnákat fényképeztünk. Egy rövid aaissiaatbeli megálló után irány Illulisat, amelynek jégfjordja a maga termékenységével (az irodalom szerint naponta 20 vagy akár 40 ezer tonna jeget önt a tengerbe) csodálatos jelenség. Ennek ellenére nem könnyű ott a behajózás. Az utolsó kilenc mérföld megtétele nekünk 10 óráig tartott. Mindez az úgynevezett háromemberes menetben. Ilyenkor Csenge irányít fentről az árboc csúcsáról, Zoli igyekszik lekövetni az irányváltoztatásokat a kormánnyal, és Orsi próbálja csáklyával ellökdösni a hajó orrához koccanó jégdarabokat. Toto elhűlve nézte, majd csak ennyit mondott: „Balatonok, ti bolondok vagytok!”
Végül szerencsésen beértünk az ilulissati kikötőbe. Igaz, kicsit csalódottan láttuk, hogy a kikötőben sem sokkal kevesebb a jég, mint a kinti részeken, de itt már legalább nem kellett tovább manővereznünk, elegendő volt rákötnünk egy halászhajó oldalára. Toto barátunk eddig tudott velünk maradni, nekünk pedig egy nap pihenő után, július 21-én indulnunk kellett tovább észak felé. Számításaink szerint itt még kilenc nap késésben voltunk az előző évi, és akkor jónak tűnt menetrendünkhöz képest. A Vaigat szűkülete tele volt jéggel, szóval eleinte ezen a részen is a háromemberes menettel kellett haladnunk. Olyan biztató déli szél fújt, hogy ismét hosszút mentünk, ezzel lefaragtunk két napot a hátrányból.
A Vaigat közepén lévő Sarkaq félszigetecskénél vetettünk horgonyt. A félsziget védett ugyan az időközben erőssé vált déli széltől, azonban a talaja nem tartott megnyugtató módon. Hálózsákjainkba bújva Csenge azt mondta: „Nem tudok így elaludni !” Ezzel a mondattal elnyerte a horgonyőr szerepét, amit szerencsére komolyan is vett. Két óra telhetett el, mikor így ébresztett: Nincs semmi baj, ne aggódj, de elúsztunk. Gyors öltözés, kis kapkodás, s így épp megfogtuk a hajót, mielőtt a 35 csomós szélben oldallal nekiverődtünk volna egy operaház méretű jéghegynek. A következő három órára egy partközeli és jobban tartó horgonyzóhelyet kerestünk.

Az utolsó állomás
Az erős déli szél vitt bennünket észak felé. Úgy gondoltuk, ezt a jó szelet ki kell használnunk, és így tágítottuk egyre a határainkat és növeltük a következő kikötési pontig megteendő távolságot. Ezekben a raummenetekben se a szélkormányunk, se az automata kormányunk nem tudta vinni a hajót. Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy használati akkumulátoraink a halálukon vannak. Az út jó részét ezért „lopakodó” üzemmódban tettük meg, azaz még a műszereinket is ki kellett kapcsolnunk. Megfáradva kötöttünk ki az előző évből már ismert, 160 lakosú Kangernatsiaq település mólójánál, de örültünk, mert ismét behoztunk két nap lemaradást.
Másnap továbbindultunk Upernavikba, a térség legnagyobb, nagyjából 1200 lakosú városába. Ez a szakasz nem volt hosszú, azonban a szél iránya megfordult, és immár negyed szélben küzdöttünk. Még szerencse, hogy ilyenkor működik a szélkormányunk. Upernavik nagyon védtelen kikötője helyett előbb menedéket kerestünk a sziget túloldalán. Csak másnap hajóztunk be ebbe a helyi „nagyvárosba”, amely elsősorban kórházának zuhanyzójával csábított.

A semmi közepén
Hajónk kommunikációs rendszerét, és így az időjárás előrejelzések vételét, az előző évben kipróbált Pactor modemmel kombinált rövidhullámú rádióra alapoztuk. Akkor sem volt tökéletes a rendszer, de hébe-hóba azért működött. Az idei esztendő ebbéli tapasztalata azonban lesújtó volt. Még szerencse, hogy az upernaviki kórházban összeismerkedtünk egy orvostanhallgatóval, aki a gyakorlati idejét töltötte ott. Az ő számítógépén meg tudtuk nézni az erre a részre jövendölt meteorológiai előrejelzést. Ismét déli szeleket jósoltak, amelyek két nap múlva megerősödnek. Eredetileg tovább akartunk menni észak felé, hogy rövidebb úton keresztezzük a Baffin-öblöt, de ez a déli szél csábító egy átlós átkeléshez. Úgy döntöttünk, a készletek végső feltöltése után nekivágunk. Igaz, így hosszabb a nyílt tengeri szakasz, de legalább az első napokban a szelek kedvezők lesznek. Dél lett, mire az utolsó készleteket is bepakoltuk és elindultunk. Néhány mérföldre voltunk a parttól, mikor Csenge így szólt: „Édesapa! Jól érzékelem, hogy ez a szél nem délről, hanem északról fúj?” Jól érzékelte. Ennyit ért a parti időjárás-előrejelzés. Még volt térerőnk és néhány dán koronánk a grönlandi mobilunkon, hát felhívtuk Budapesten Bokor Imrét, és megkértük, nézzen nekünk valami előrejelzést a Baffin-öblön való átkelésre. Mikor újra felhívtuk, azt mondta: „Menjetek, menjetek, menjetek! A szél elég változó ugyan, de az előrejelzés szerint csak négy nap múlva lesz nagyon erős és…” – És? Ennyi volt a mobiltelefon térereje vagy a feltöltőkártyán lévő egység, de az alapinformáció legalább megvolt. Az ilyen átkelések általában nem túlzottan eseménydúsak. Ezúttal a pont–pont közötti távolság kereken 500 mérföld, ami kicsit kevesebb, mint 1000 kilométer. Mentünk, mentünk és mentünk… Persze még véletlenül se pont–pont között. Vitorlát húztunk, negyedszeleztünk, fordultunk, reffeltünk, vagy épp motort indítottunk – ahogy a szél diktálta. Zoli mint Sziszüphosz küzdött a rövidhullámú rádióval, és lőn: a második napon létrejött a kapcsolat, és lett időjárás-előrejelzésünk. Heuréka! Mindenki igyekszik felvenni a szolgálat és a pihenés ritmusát, és elkerülni a kifáradást. Persze Kristóf ez alól kivétel – úgy tűnik, ő kifáraszthatatlan –, s persze igényli a vele való törődést, játékot, mesét és egyebeket.

Koccanás egy jégheggyel
Így hajóztunk hát 96 órán át, míg megérkeztünk a kanadai Devon Island csücskéhez, a Beatrice Pointhoz. Ez a Lancaster Sound és egyben a legendás északnyugati átjáró (North Western Passage) bejárata. A parti őrséget hiába próbáltuk hívogatni VHF rádiónkon, hogy bejelentkezzünk az országba, senki sem válaszolt. Horgonyt vetettünk egy kis sziget menedékében, szemben egy gigászi gleccserrel. Megérkeztünk Kanada keleti csücskéhez, oda, ahonnan az első település még bő ötnapi hajózásra volt. Esetünkben ebből 12 nap lett.
Fentebb azt írtam, az ilyen átkelések általában eseménytelenek. Általában. A miénk azonban nem volt az. A harmadik napon éjjel nekimentünk egy jéghegynek. Az akkor elhangzottak egy része nem tűri a nyomdafestéket. Aki a részletekre is kíváncsi, kérjük, olvassa el a Hajónaplónk www.balatonok.hu „Átkelés Kanadába – Resolute” című fejezetét. Itt annyit árulnék el, hogy ezt a kalandot is túléltük. Az ütközés szerencsésnek volt mondható. A hajó kisebb sérülésekkel megúszta, és mi is csak néhány napig riadtunk föl éjjeli álmunkból.
Amint horgonyt dobtunk a kanadai partoknál lévő Queen Harbour nevű szűkületben, csónakba ültünk, hogy megmozgassuk a tagjainkat. Egy kis parti séta – természetesen puskával – jót tesz ilyenkor. Nézelődtünk, élveztük a szárazföldet, fényképeztük a virágokat és a tájat.
Rozmárokat először a hajótól százötven méterre láttunk, majd a következő napon a vízben már egészen közelről. Később a helyiek elmesélték nekünk, hogy a muskox (pézsmatulok) is és a rozmár is nagyon veszélyes állat. Jámbor külsejük miatt nem gondolnánk róluk, de több embert támadnak meg, mint a jegesmedvék.
A rozmárokon és virágokon kívül az élet egyetlen jelét láttuk csupán: egy fölöttünk elrepülő határőrizeti repülőgépet.

Átjáróban, e-mail nélkül
Ebből az öblöcskéből továbbhajóztunk az elmúlt évből már jól ismert Dundas Harbourba. Majdnem éjfél lett, mire leengedtük a horgonyt. A fenék idén sem tartott, így ezt a procedúrát megismételtük még háromszor. Titkon azt reméltük, hogy itt találkozunk más vitorlás hajókkal, akik szintén az északnyugati átjáróba készülnek, de egy teremtett lélek sem volt ott. Augusztus 2-át írtunk, mikor végre megnyílt az ég, és ismét le tudtunk tölteni egy időjárás-előrejelzést. Általában napi négy órát töltöttem a rádió mellett – legtöbbször eredménytelenül. Az elmúlt nyolc napban ez volt a második időjárás-előrejelzésünk. Szerintem csoda, hogy nem dobtam ki a rádiót a hajóból. Ekkor, még ha ennyire hektikusan is, de működött. Később már egyáltalán nem. Mint utólag kiderült, a szolgáltatónál, a winlinknél valami íróasztalkukac kihúzta a nevünket a listából, és megszüntette az e-mail címünket. Mindezt akkor, amikor az északnyugati átjáró közepén voltunk. Ezt követően bő hátszélben ismét hosszút vitorláztunk: 22 óra alatt 103 mérföldet tettünk meg a Devon Islanden lévő Graham Harbourig. Hajnalra értük el a horgonyzóhelyet, addigra a szél alaposan megerősödött. Nagy szeleket várunk, ezért dupla horgonyt raktunk. Körülményes volt, de megérte! A szél előbb stabilan 25 csomóval fújt, később 36 csomót is láttunk a műszeren. Éjjel megjött az eső, ami másnap és harmad nap is maradásra bírt bennünket. De legalább tudtunk gyűjteni némi édesvizet.

Tragédiák nyomdokain
Az eső elmúltával az innen mindössze 30 mérföldre lévő Rigby Baybe vitt az utunk. A körülmények nem voltak ideálisak: szembeszél, nagy hullámok és többször hóesés. Az egyik váltásnál, amikor Csenge jött ki, így szólt: „Nem tudtam, hogy idekinn hóvihar van!” Pedig mit szépítsük: az volt! Szerencsére nem mindig esett, de ez a hatvan mérföldesre kerekedett vitorlázás elfárasztott bennünket. Az oldalablakokat folyamatosan mosta a tenger, a hajó aljában pedig olyan sok víz gyűlt össze, már-már azt hittük, süllyedezünk. Valószínűleg a későn elzárt mosdókifolyón át jött be a tengervíz és folyt túl az egyébként 20 centi mély mosdókagylón.
A Rigby Bay után, mértéktartó módon, mindössze 30 mérföldes távot terveztünk megtenni. Célunk a Bilot Island, vagyis az az öböl, amit Sir John Franklin két hajójáról, a HMS Erebusról és a HMS Terrorról neveztek el az utódok. A parton síremlékek vannak. Franklin expedíciója itt még csak három áldozatot követelt. Bármennyire morbid is, mégis ők voltak a szerencsések. Ezen a két hajón a többi tengerész ugyanis még rengeteget küzdött és szenvedett, mielőtt mindannyian meghaltak és nyomuk veszett az északnyugati átjáróban. A parton látható többi síremlék az őket kereső hajókon meghalt tengerészek emlékét őrzi.

Találka a világ végén
Másnap, augusztus 8-án, partra szálltunk apró dinginkkel. Kellemetlen, hideg szél fújt, időnként apró hópelyheket sodorva. A síremlékeket nézegettük, és a többi erre járó hajó legénységeinek mintájára mi is elhelyeztük aprócska névtáblánkat. Egyszer csak egy nagy hajó úszott be az öbölbe. Nem jégtörő, nem a parti őrség, nem halászok, nem áruszállító és nem is hadihajó. Hanem egy utasszállító. Micsoda meglepetés! Az elmúlt 14 napban a felettünk elhúzó kisrepülő volt az egyetlen emberi életjel. Miután elég kalandosan visszatértünk a hajónkra, és az ebédhez készülődtünk, egyszer csak jókorát döccentünk. Jól oldalba vágott egy hullám – gondoltam – ám nem sokkal később megszólalt egy hang: HELLO ZOLTÁN!
Azon se lepődtünk volna meg jobban, ha egy jegesmedve mászik fel a hajóra. Kanalat eldobva szaladtunk ki, s ott állt egy gumimotorosban az előző évben megismert új-zélandi hajós barátunk: Grant. ő és kedvese, Pascale akkor még az „Arctic Tern 1” vitorlással hajózott. A télen váltottunk pár levelet, s szó, mi szó, írta, hogy idén ő is elhajózik Resolute-ba az Ocean Endavour nevű hajóval, és reméli, hogy valahol összefutunk… Hihetetlen! Hozott nekünk ajándékot is, gyümölcsöt, gumicukrot és új-zélandi csokit! No meg egy meghívást a nagy hajóra tusolási lehetőséggel. Mennyei meghívás volt! A cruise ship most a „Students on Ice” programban hajózó 200 középiskolást vitte az északi vizeken, s épp Resolute-ba tartottak. Így lett friss időjárás- és jégjelentésünk, ropogós kenyerünk és jó illatunk, itt, ahol a madár se jár. Az időjárás-jelentés láttán lefekvés előtt még felszedtük a horgonyt, hogy kicsit odébb, és immár dupla horgonyként ismét lerakjuk. Tudtuk, a következő napot is a Terror és az Erebus öblében kell töltenünk.

 

 

Végső elbizonytalanodás
2015 augusztus 10-én értünk el a nem egészen 250 fős Resolute városkájáig, amely az eltűnt Franklin-expedíciót kereső HMS. Resolute nevű hajóról kapta a nevét. Kilenc óra volt, mire lehorgonyoztunk, és nemsokára megjelent az első motorcsónak. Egy férfi jött három gyerekkel. Megálltak a hajónknál egy kicsit beszélgetni. Tőlük tudtuk meg, hogy idén még nem járt itt vitorlás hajó. Másnap reggel – miután már 13 napja megérkeztünk Kanadába – elmentünk a helyi rendőrőrsre, hogy bejelentkezzünk az országba. Nemcsak udvariasak, hanem valóban kedvesek voltak velünk. A hivatalos procedúra az internet gyengesége miatt elég sokáig tartott, de közben a hatodik születésnapjához közeledő Kristóf kapott egy csomó ajándékot a rendőröktől, s a vadászpuska beviteli engedélyét is zökkenő nélkül kiadták. Mikor mindennel végeztünk, átkísértek a helyi szállodácska nagy hatalmú vezetőjéhez, aki nemcsak az üzemanyag- és vízbeszerzésben segített nekünk, hanem beengedett az irodájába, hogy az időjárás- és jégjelentéseket is letölthessük, sőt még egy szobát is felajánlott, ahol tusolhattunk. Míg ez a sok kedvesség melengette lelkünket, addig az átjáróról letöltött jégjelentések alaposan lehűtöttek minket. Az augusztus 11-én letölthető jégtérképek ugyanis elkeserítőek voltak! Nagy volt a nyomás és a döntéskényszer. 17 napja indultunk el Upernavikból és 30 napja Sisimiutból. A tapasztalatok szerint szeptember 1. után már nagyon kellemetlen szelek fújnak ezen az égtájon. Mi legyen? Várjunk még, hátha felgyorsul az olvadás, vagy forduljunk sarkon, és meneküljünk vissza Grönlandra? Ráadásul ez a visszamenekülés sem olyan egyszerű, mert a Baffin-sziget mentén már most nagyon nagy kiterjedésű úszó jég van. Ha a visszafordulás mellett döntünk, akkor már most is kevés időnk maradt. Adjuk föl most, vagy még bizakodjunk? És ha hiába várunk, akkor azzal csak rontjuk a visszatérési esélyeinket? Ha azt mondom stresszes helyzet volt, akkor cseppet sem túlzok.

Nem férhet bele minden egy újságcikkbe. Ha valakit érdekel, javaslom, nézze meg weblapunkon a Hajónapló fület.
www.balatonok.hu

 

Képgaléria: