Szeptember végén a médiában megjelent a hír: egy magyar család áthajózott az északnyugati átjárón. Miután gondolatban végigpörgettük a földrajzi atlaszt, alighanem sokunk fejében szöget ütött a kérdés: hogyan, és miért keveredett egy kisgyerekes család a világnak ebbe a fagyos, jeges részébe? Megpróbáltunk utánajárni a dolognak, s az alábbiakban a szerző elmeséli több éve tartó hajózásuk történetét, amelynek helyszíne nem kifejezetten a vitorlázás kedvelt vidéke. Ám akik eljutottak az Északi-sarkkörön túlra, egybehangzóan állítják, hogy életük legfantasztikusabb élménye volt.

 

 

A sajtóban természetesen az északnyugati átjárón való áthajózás jelent meg a hírekben, no meg az, hogy a család legkisebb tagja az átjáró közepén ünnepelte hatodik születésnapját. Ha egy kicsit visszatekintünk, akkor azonban látható, hogy Kristófnak ez már a negyedik olyan születésnapja, amit az Északi-sarkkör fölött ünnepelt. Az ötödik évforduló ugyanis az északnyugati átjáró bejáratánál volt, a négygyertyás tortát Grönlandon, a háromgyertyásat pedig Izland északi partjainál kapta a fiatalúr. Nézzünk vissza egy kicsit, miként is indult ez a kaland.
A történet, mondhatni, tipikus módon kezdődött. Ahogyan legtöbbször lenni szokott, a mi családunkban is a férfi – vagyis én – volt az a nyughatatlan lélek, aki szeretett volna messze tájakra hajózni. Orsi – aki ugyan sosem volt egy vagabund természet – hagyta magát táncba vinni a hajózás terén. Bár saját bevallása szerint belőle sohasem lett igazi vitorlázó, de évről évre egyre jobban feltalálta magát a fedélzeten. Ahogy Orsi mondani szokta: a gyerekeknek nem volt választásuk, ők már ebbe születtek bele. Mindketten apró gyerekkoruktól fogva sok időt töltenek hajón. Csenge, aki ma 19 éves, már évek óta jól képzett vitorlázó. Mindez 1995-ben kezdődött, amikor beiratkoztam Bokor Imréhez egy vitorlástanfolyamra. Az első balatoni vitorlázások után, illetve azok mellett már a kezdetektől sokat jártunk le az Adriára. Míg az első évben a külmotoros B-25-ös hajónkat vontattuk le, a következő nyáron már egy Dolfin 26-os lett adriai úszó otthonunk. Mindig is sokat vitorláztunk, és persze igyekeztünk a költségeket minimalizálni. Fizetős kikötőbe például csak kivételes esetben álltunk be. Már ezzel a kis hajóval is jelentős utakat tettünk meg, így jutottunk el vele Montenegróba, Olaszországba, sőt Máltára. Ez a kis hajó – ugyan tulajdonosa időközben változott – ma is Milna kikötőjében áll. Bár nagyon szerettük, ismertük a korlátait. A távolabbi célokhoz nagyobb hajóra lesz szükségünk, ezt tudtuk. De mekkora legyen és milyen? Gondolkodtunk egy „csak héj” megvételén, majd az egyedileg tervezett hajó építtetésén is, de végül a használt hajó vásárlása lett a befutó, és – ma már elmondhatjuk – jól döntöttünk.
Nálunk a családdal hajózás alapkövetelménye az erős és kipróbált hajó megtalálása volt. A másik szempontot a hosszú távon is hajózható, de fenntartható költségű hajóméret képviselte. Míg az erős hajó Orsi feltétele, addig a hosszú távon is kifizethető fenntartási költségű hajó az én rögeszmém volt. Szemem előtt lebegett ugyanis kedves barátunk esete, aki kis hajójáról nagyra váltott, majd később azt elkótyavetyélni kényszerült. Bár ebben az időben még eszünk ágába sem jutott az északi vizekre hajózni, mégis a fémtestű vitorlások között keresgéltünk. A fémtest egy ütközésnél inkább csak deformálódik, kevésbé reped vagy törik. Sok estét és éjszakát töltöttem el az internetes keresgéléssel, és több eladó hajó tulajdonosával leveleztem. Végül úgy döntöttünk, Csengével kettesben kiutazunk az angliai Plymouthba. Az induláskor már tudtuk: ha valami nagy csalárdság nincs, akkor megtaláltuk a mi hajónkat. Természetesen vittünk magunkkal egy ultrahangos falvastagságmérőt is. Maia hajó akkor harmincadik évében volt, vashajóként épült Angliában. Már túl volt egy földkerülésen, egy grönlandi expedíción és egy totálkár közeli partra sodródáson. Ez utóbbi eset – és persze a kényszerű felújítás – kifejezetten jót tett a hajó állapotának. Igaz a vaslemezek vékonyak, de a megkérdezett szakértő szerint elégségesek voltak. Mi lettünk a hajó ötödik tulajdonosai, és nem járt velünk rosszul.
Miután a hajó már megvolt, kellett egy útiterv. A többi vitorlás, amelyeket nézegettem, mind valamely földközi-tengeri kikötőben állt. Ha ott vettünk volna hajót, értelemszerűen a Földközi-tengeren kezdtünk volna kalandozni, később pedig, ha átmegyünk Gibraltárnál, akkor valószínűleg a szokásos útvonalon a Kanári-szigetek után átvitorlázunk a Karib-térségbe. Bizonyára nem indultunk volna el észak felé a „rossz időjárású”, ám nagyon érdekes angol sziget irányába. Azonban mi Angliában vettük meg a hajót, és ha már ott voltunk, engedtünk a csábításnak, hogy egy kicsit körülnézzünk a délangol, az ír és a skót partokon. Ha pedig felhajózunk Skócia északi csücskéig, onnan már nagyon hívogat Izland. Emlékszem, általános iskolásként sokat nézegettem a földrajzatlaszon Izlandot. A piros csillagocskák működő tűzhányókat jelöltek, és ezek nagyon vonzottak. Tehát meg is volt a terv, Skócia után Izland, s onnan vissza Norvégiába, majd le Hollandiáig. Tervek mindig kellenek. Ha nem lennének, akkor mit változtatnánk meg menet közben, nem igaz? Az igazsághoz hozzátartozik az is: nem tudtuk még, mire leszünk képesek az új hajóval az új körülmények között. Ki is mondtuk: Meglátjuk! Semmi nem kötelező, és akkor sem dőlünk a kardunkba, ha Skóciától visszafordulunk dél felé.
Eleinte persze még ismerkedtünk a hajóval, valamint a nekünk szokatlan többméteres árapállyal, meg az abból következő áramlásokkal. Bár az időjárás általában kegyes volt hozzánk, de a dél-angliai Lands Endről az írországi Kilmore Quay-be való áthajózásunknál meglepően nagy és csúcsos hullámokat korbácsolt a szél. Kilmore Quay-be érkezésünk után az ottani kikötőmester megkérdezte, merre megyünk tovább. Mondtuk, úgy terveztük, reggel indulunk tovább észak felé. Erre ő megcsóválta a fejét, és mondta: Vagy induljunk el hajnali négykor, vagy ne is menjünk aznap sehová, mert később már olyan erős az áramlás, hogy úgyse jutnánk előre. Megfogadtuk a tanácsát, és ezek után igyekeztünk a bioritmusunkat az árapály áramlásához igazítani. Másnap volt, amikor suhantunk, máskor pedig motorral és vitorlával együttesen erőlködve is szinte csak egy helyben álltunk. A hajónaplónkba ezt írtam: „Be kell vallanom, az árapály áramlásos hajózást még tanulnunk kell, s úgy látom, elég sok lecke van hátra.” Persze nemcsak ezt kellett megtanulnunk, hanem például azt is, miként kössünk ki egy mólóhoz ott, ahol a tenger szintje hatóránként több mint négy métert változik.
Így hajóztunk nap-nap után, Dublint követően az északír, majd a skót partokig, később a Hebridák szigetein lévő Stornoway-ig. A hajónaplónkat újraolvasva, meglepően sok mindent kellett menet közben megszerelni a hajón. Idővel a dolgok vagy beálltak, vagy a legtöbb dolgot megjavítottuk, vagy csak mi lettünk rezisztensebbek, de ez ma már nem tűnik fel. Utunk során Skócia északi csücskénél találkoztunk először hatósági emberekkel, akik arról érdeklődtek, kik vagyunk és merre tartunk. Innen az Orkney, majd a Shetland-szigetek mesebeli óriásokat idéző szirtjei irányába hajóztunk tovább, hogy onnan egy nagyobb lépéssel a Feröer-szigetek fővárosába, Thorsawnba érkezzünk. A helyi klub kikötőjének mólójáról már messziről integettek. Mivel az országba új belépők voltunk, invitálónktól – aki egy másik vitorlás hajóról jött át – megkérdeztük, miként zajlik itt a bejelentkezés. A válasz a következő volt: „Nem kell bejelentkeznetek, ha valaki kérdezné, mondjátok meg, hogy én mondtam. Azt a dán zászlót azonban cseréljétek le feröerire”. Thorsawnban a meleg fogadtatás igyekezett feledtetni a pocsék időjárást. Július utolsó napjai voltak, és a helyiek szerint ilyenkor van ott a legjobb idő. Mivel reggelenként meglátszott a lehelet, a nap nagy részében köd volt és esett az eső, így bele se gondoltunk, milyen lehet itt, amikor „kevésbé jó” az idő. A helyieket az időjárás láthatóan nem zavarta. Az esti utcabálon átlátszó esőkabátokban és esernyővel táncoltak. Néhány nap pihenő és a kultúrprogram után továbbhajóztunk a sziget nyugati felén lévő Sorvagur nevű városkába. Meseszép sziklák mellett haladtunk el. Ekkorra már volt egy, a helyi áramlásokat napszakonként mutató könyvecskénk, a behajózásnál mégis olyan nagy és igazán meredek hullámok hátára kerültünk, melyekről úgy robogtunk alá, mintha a vidámparki hullámvasúton ülnénk. Elég félelmetes volt. Ebben a kisvárosban nem akartunk sokat időzni, de meg kellett várnunk a jó időt az Izlandra való átkeléshez. Úgy becsültük, ez a szakasz három napig fog tartani, s ha már választanunk kell, akkor inkább az út elején legyenek nagyobb szelek, melyeket csendesedés követ, mintsem fáradtan valami meglepetés érjen bennünket. Ezzel az elképzeléssel indultunk el a sajnos nekünk szemből fújó és időnként 40 csomós szelekben. Tudtuk, ezen az úton kelleni fog a stay sail, de még gyakorlatlanok voltunk ennek felhúzásában. Így történt, hogy bő másfél órán keresztül hol strandlabdaként a levegőben repkedve, hol a fedélzeten nagyot nyekkenve, az átcsapó hullám alatt hasalva és kapaszkodva küzdöttem a stay saillel meg a tengerrel. Még ma is emlékszem, hogy hol a levegőt visszatartva kapaszkodtam a víz alatt, hol a fogaimat összepréselve küzdöttem, de végül csak fel tudtam húzni ezt a kiegészítő vitorlát. Viharruha ide, viharruha oda, mire ez sikerült, az alsónadrágomból is csavarni lehetett a vizet, és meglehetősen kimerültem. Míg én se lát, se hall módon küzdöttem, addig egészen közel került hozzánk egy Coast Guard hajó, akik már egy ideje hívogattak bennünket rádión, és afelől érdeklődtek volna, kik vagyunk és jövünk-e vagy távozunk. Így az átöltözést meg kellett előznie a kommunikációnak, amiben természetesen minden útlevelünk minden adatát elspellingeltették velem. Nyilván felmerül a kérdés: ha a stay sail felhúzása ilyen bonyolult volt, miért nem hagytam inkább az egészet? Azt szoktam mondani, a stay sail a mi biztosításunk. Erős szél esetén ez lehet a viharvitorlánk, normál körülmények között pedig kiegyensúlyozottabbá teszi a hajót, és a szélkormány jobban tudja tartani az irányt. Az időjárás-előrejelzés persze nem vált be teljesen. Az első napi erős szél még bejött, majd eleinte valóban gyengült, később azonban visszaerősödött 6 Bf-ra. A bő szélben bő hullámok is lettek, amelyeken időnként olyanokat döngött a hajó, hogy minden porcikája beleremegett, de legalább jól haladtunk. Jobban, mint azt terveztük, és így 49 óra alatt, 252 tmf megtételével megérkeztünk Izlandra. Itt már az első benyomásaink is nagyon jók voltak. Minden eddigi félelmünkkel szemben sokkal jobb volt az időjárás, mint az előzőleg meglátogatott szigeteken. Ennek jeléül Kristófról is lekerült a kabát és a sapka. Ilyen legutóbb hat héttel ezelőtt, Írországban történt.
Másnap áthajóztunk Eiskifjordurbe, ahol ismét kicsit a paradicsomban érezhettük magunkat. Ennek oka a jó kikötő, a csodálatos kilátás, a barátságos Harbour-master (kikötőmester), az elektromos csatlakozás, a tavaszias időjárás, és az errefelé mindenhol megtalálható uszoda meglátogatása volt.
Ahogy egyre jobban haladtunk észak felé, két dolgot biztosan megfigyelhettünk. Az első – aminek örültünk –, hogy az állatvilág láthatóan egyre gazdagabb. Láttunk már különböző delfineket, barátságos fókát, mókás puffinokat és persze még sok egyebet. A másik – aminek kevésbé örültünk –, hogy a megkérdezett helyiek a rossz idők beköszöntét egyre korábbra jövendölték. Rövid gondolkodás után úgy döntöttünk: Izland sokkal szebb és érdekesebb annál, hogy csak futólag és csak a keleti partjait nézzük meg. Ezzel ismét megélhettük a vitorlázás szabadságát. Azt, hogy egyáltalán nem kell sietnünk, hogy nem kell visszaérnünk sehová, és a legnagyobb belső örömmel kormányozhattuk a hajónkat tovább nyugatnak, az eredeti tervek szerinti kelettel szemben. Ekkor még nem tudtuk, csak éreztük: jó döntést hoztunk. Eiskifjordur után előbb még észak felé hajóztunk, hogy onnan kerüljük meg Izland hatalmas szigetét. A reggeli ködöt délelőtt elűzte a napsütés, és így megpillanthattunk előbb egy méretes kifújást, majd a határozottan kiemelkedő nagy, egyszínű hátat. Összesen négyszer bukkant fel, mi pedig döbbenten néztük. Ez volt életünk első találkozása egy púpos bálnával. Nem tudtuk még, mennyire mehetünk közel hozzá, bár erre őkelme nem is adott sok lehetőséget, mert rövidesen alámerült. A meglepetés, az öröm, a csodálat, a feszült izgalom és némi félsz is keveredett bennünk, így azután még lefényképezni sem tudtuk.
Ennek a napnak egyéb felismerései is voltak, nevezetesen az, hogy a térképeink közül az egyik itt nem mutat részleteket, csak körvonalakat, a másik pedig elavult. Hogyan nevezzem azt, amikor egy 1990-ben épült kikötő még nem szerepel rajta? Ejnye, bizony frissebb térképekre van szükségünk, de ezen gondolatainkat gyorsan elűzte a motor hangja. Mármint az, hogy motorunk egy kis hörgés után megállt, és ezután makacsul csendben is maradt. Gyenge szélben csorogtunk Borgarfjordur település mólója felé, miközben hiába próbáltam életet lehelni a motorba. A mólóhoz közeledve feltűnt, hogy a térkép szerinti nyitott móló helyére időközben egy szűk bejáratú kikötőt építettek. Azon biztos nem tudunk bevitorlázni, marad hát a közelben horgonyzás. Bár a térképünk a kikötőt nem jelölte, de egy előtte megbúvó zátonyt igen, egyszóval volt izgalom bőven. Miután lehorgonyoztunk, dingivel bementem a kikötőbe terepszemlét tartani. Később bevontattuk a hajót a belső móló mellé. A Harbour-master nagydarab, segítőkész ember volt, de a motorhibánkra azt mondta: ez nem jött jókor. A faluban ugyanis – ami innen 8 km-re van – ma kezdődött egy többnapos fesztivál, és most nem lehet motorszerelőt találni. Semmi gond, még szerencse, hogy nem kell sietnünk. Ezek után bizony meglepődtünk, amikor este 11-kor kopogtattak a hajónk oldalán. Három, magát halásznak mondó vidám fickó volt a látogatónk, és kedves feleségeik. Mondták, nekik a Harbour-master mesélte, hogy nekünk motorgondunk van, és segítenének e kései órán. Persze csak ha nem zavarnak, mert visszajöhetnek holnap délelőtt is, ha nekünk most nem alkalmas. Már hogyne lenne alkalmas? – mondtuk azonnal. Így szerelgették a motorunkat aznap éjjel és még másnap délelőtt is. Mi megbontottuk az egyik sokat utazott Sangriánkat, meg egy kis Angliából hozott teasüteményt, így azután mindenki jól érezte magát. Bár a motorunk makacs módon ragaszkodott némasági fogadalmához, de a sok igyekezet – igaz csak másnap – eredményt hozott. Miután megkérdeztem, mivel tartozunk, csak legyintettek. Te hoztad a bort és a süteményt, szóval minden el van rendezve – mondták. Az izlandiaknak ez a fajta nagylelkűsége még többször meglágyította a szívünket. S bár itt egy kicsit ugrunk térben és időben, de érdemes elmesélnem, mi történt velünk előbb Raufarhöfnben, majd Husavikban. Raufarhöfnben már úgy gondoltuk, tankolnunk kellene, ám itt a hajós benzinkutaknál a fizetés valami kicsi, pendrive-szerű szerkezettel történik. Megkértük hát az épp tankoló halászt, hadd töltsük meg a kannáinkat és természetesen kifizetjük neki az árát. ő valamiért nem állt kötélnek, inkább felhívta telefonon a kút kezelőjét. Mindez vasárnap este fél kilenckor. A kútkezelő ki is jött, majd hozott magával egy kamiont, amiről lehúzott ötven méter koszos, fekete tömlőt. Tankolás közben felrémlettek előttem a hazai benzinkutas tapasztalatok, s a félelmek, hogy mennyit is kell majd ezért fizetnem. Az elszámolás több volt, mint baráti. 31 litert tankoltunk, mindezt a halászoknak szánt kedvezményes áron. Amikor pedig kiderült, hogy a 3500 koronányi számlánk kifizetésére egy ötezrest tudnék csak adni, amiből a kutas nem tud visszaadni, azt mondta: „Látom, van ott egy ezres is, add azt, elég lesz!” A husaviki eset annyiban különbözött ettől, hogy az vasárnap délután történt, és a kutas eleve nem is kért pénzt. Kérdésemre, hogy mennyit kell fizetnem, azt mondta: „Welcome Iceland!” Vajon mi is így bánunk a hozzánk látogatókkal?
Ez csak három eset, de még sok ízben megtapasztaltam, hogy bennünket ott északon nem turistának tekintenek, akiről le kell húzni a hetedik bőrt is. A szemükben mi utazók voltunk, akiket vendégként fogadtak, és akiket önzetlenül segítettek.
Visszatérve a Raufarhöfn utáni hajóutunkra, előbb olyan parádésan ugrándozó delfincsapatokat láttunk, melyek bármely delfináriumban sikert arattak volna, majd 2012. augusztus 7-én reggel 8 óra 22 perckor áthajóztunk az Északi-sarkkörön. Talán itt hangzott el először az azóta többször emlegetett mondásunk: „Kis lépés az emberiségnek, de nagy lépés nekem!” Az időjárás rendre kegyes volt velünk, s amikor épp nem, olyankor egy védett kikötőben megvártuk az erős szelek és hullámok csillapodását.

 

 

Így volt ez Husavikban is, ahol Izlandon először találkoztunk vitorlás hajóval. Husavik azonban a bálnák miatt híres igazán, és a mi emlékeink között is ez maradt meg legjobban. Itt hangzott el az alábbi beszélgetés: „Le tudtad fényképezni a farkát, amikor lemerült ? Nem! Túl közel volt!” Bizony, amikor egy hatalmas, hosszúszárnyú bálna épp a hajónk mellett bukkant föl, akkor volt ám riadalom!
Husavik után továbbhajóztunk nyugatra, s persze meg-megálltunk olyan helyeken, ahol bálnákat gyanítottunk. Addig-addig nézelődtünk, mígnem beesteledett, és a tervezettnél jóval később érkeztünk meg a következő településre, Siglufjordurbe. Itt kell elmesélnem, Izlandon az a szokás, hogy ha egy hajó (turista) elindul valamely kikötőből, akkor meghívja a Coast Guardot VHF-rádión, elmondja ki ő, hová tart, mikorra tervezi az érkezést. Ezek után vagy megjelölnek neki egy következő bejelentkezési időpontot, vagy kérik, hogy érkezéskor hívja fel ismét a Coast Guardot. Nos, mi ezúttal később érkeztünk meg, mint azt az út elején terveztük, és az estében a mólón hozzánk siető Harbour-master nagyjából a következőket mondta: „Jó, hogy megjöttek, mert magukat már többször keresték rajtam.”
izland 43Izlandon a geotermikus energia miatt alacsony a háztartások rezsiköltsége, sőt üvegházakban még banánt is tudnak termeszteni, nekünk mégis a sok uszoda lopta be magát a szívünkbe. Ahol volt néhány ház, ott biztosan volt valamilyen uszoda is. A kikötőkben az ingyenáram, a bőségesen csobogó édes víz és a városi uszodák nagyon komfortossá tették a mindennapjainkat. Izland sok kellemes meglepetéssel szolgált. Persze voltak egyéb meglepetések is. Ilyen volt az, amikor egy nagy vihar után Akranesből Keflavikba hajóztunk. Szikrázó napsütésben, gyönyörű kék ég alatt, erős, de jól hajózható raum szélben vitorláztunk. A nagyméretű hullámokon hullámvasutat játszott a hajónk, és nagyon jó sebességgel haladtunk. Ekkorra már bátrak voltunk, és egész közel vitorláztunk a kikötőhöz. A hideg zuhany a motor indításánál érkezett, mert a motor bizony nemet mondott. Méghozzá kőkemény nemet, olyannyira, hogy mozdulni sem volt hajlandó. Persze nyomban kiderült az is, hogy ami idefelé raumban jó vitorlaméret volt, az visszafelé kreuzolva túl sok. Azt a lehetőséget elvetettem, hogy ebben a szélben behajózzunk egy ismeretlen kikötőbe, így vontatást kértünk. Természetesen ez is vasárnap délután történt. A vontatóhajó azonban olyan gyorsan megérkezett, mintha csak bennünket várt volna, és oly finoman tolt oda a mólóhoz, hogy csak csodálkoztunk. Itt még elmesélem, hogy szégyenkezésünk csak addig tartott, míg ugyanez a hajó be nem vontatta a kikötőbe az egyik soktonnás, nagy bálnanéző hajót, fedélzetén a rémült turistákkal.
A motorunkról gyorsan kiderült, hogy olyan baja van, ami errefelé gyakran megesik, még a halászokkal is. A nagy hullámzásban és dülöngélésben víz került a hengerekbe. Az első szerelő nem soká hívott egy másikat, s kisvártatva motorcserét javasoltak. Szerencsére volt egy harmadik szakember, aki hajlandó volt elbabrálni vele, és így megúsztuk a motorcserét.
Izlandi élményeinket színesítette még a déli szigetek felkeresése. Nagyon izgatott, hogy láthassam azt a szigetet, amelyik később született, mint én. Megérte megtenni ezt a kitérőt is. Éppúgy, mint amikor autóval körülnéztünk a sziget belsejében, felkeresve az Európában egyetlen és magasra lövellő gejzírt vagy a nemrég kitört vulkánokat.
A hajót egy Reykjavik szélén álló klub- kikötőben hagytuk, ahol biztonságosan vészelte át a telet. A következő évben folytattuk utunkat Grönland felé, amiről a decemberi Vitorlázás Magazinban számolunk be.

Persze nem férhet bele minden egy újságcikkbe. Ha valakit érdekel, javaslom nézze meg weblapunkon a Hajónapló fület.
www.balatonok.hu

 

 

Képgaléria: