Az odajutás egyébként mégsem bizonyult túl bonyolultnak, Észak-Szardínia legnagyobb városát, Olbiát közvetlen járattal el lehetett érni Bécsből, de budapesti indulással, és német- vagy olaszországi átszállással is adódtak lehetőségek. A kalandvágyóbbak ugyanakkor gépkocsival vágtak neki az útnak, és a Livornóból induló komppal jutottak el Olbiába. Ez a verzió mondjuk egy nappal tovább tartott…

 

 

Olbiában már rá lehet fordulni a célegyenesre, hiszen onnan mind-össze 15 km-re van Portisco, melynek marinája ad otthont a legtöbb charterhajónak. Portisco egy modern üdülőtelep apartmanházakkal, éttermekkel és egy kisebb élelmiszerbolttal. Olasz viszonylatban megbecsülendő, hogy még vizesblokkja is van.
A hajók átadásával elég nagyvonalúak voltak az olaszok (na nem így a visszavétellel), így elvileg akár aznap este ki is futhattunk volna, ha az éhhalált elkerülendő megvásárolt tonnányi élelmiszer lehűtése nem igényelt volna az éjszakára folyamatos parti áramot. (Nem tudom, hogy végzett-e már valaki tudományos felmérést e tárgyban, de nekem meggyőződésem, hogy a magyar hajós nyaralók az otthoni élelmiszer-fogyasztásuk kétszeresének, de akár háromszorosának megfelelő táplálékforrást halmoznak fel behajózáskor, és dugdosnak el a hajó rejtett zugaiban. A német kollégák esetében ugyanez az arány a sörkészletnél figyelhető meg.) Az elindulás így másnap reggelre maradt, de ezt nem is bántuk, mert nem siettünk sehova. Ennek a vízterületnek nagy előnye, hogy itt nincsenek nagy távolságok, napi 15-20 tmf-es menetekkel a legizgalmasabb látnivalók bejárhatók. Ennek szellemében az indulás után alig egy órával meg is álltunk a közeli Mortorio-sziget gránitsziklái között meghúzódó homokos part előtt egy bemelegítő, pontosabban hűsítő fürdőzésre. Nemcsak mi voltunk így ezzel: a viszonylag kis területen legalább húsz, főként motoros hajó horgonyzott, egymástól akár csak 8-10 méter távolságra. Ezt még megemésztettem valahogy (nem hagytam el a hajót), de az már kiverte nálam a biztosítékot, amikor egy 70 láb körüli motoros jelentős hullámokat keltve bedübörgött a horgonyzóhely közepére, és senkivel sem törődve, más hajók közvetlen közelében ledobta horgonyát. Miközben a környező hajók összevissza billegtek, a jacht utasai előkelően koktéloztak. Megjegyzem, hogy a többi hajón levőknek a szeme sem rebbent, megszokhatták már a számomra bicskanyitogató jelenetet.
A fürdést követően hamar magára is hagytuk a díszes társaságot, és a frissülő délkeleti szelet felhasználva vitorlát bontottunk. Meg sem álltunk a La Maddalena csoporthoz tartozó Capraia-sziget közepéig, ahol a Coticcio-öböl kettős öble újabb megállásra csábított. A külső öblöt nem véletlenül Tahiti-partnak is hívják, bár engem a fantasztikus formájú, rózsaszín gránitsziklái miatt inkább a Seychelle-szigeteki partokra emlékeztetett. Mindenesetre az öböl méltó volt nevéhez, puha homokja, kristálytiszta és a kék legkülönfélébb árnyalataiban csillogó vize szemet gyönyörködtetően húzódott meg a magas sziklák tövében. Míg a többiek élvezték a fürdőzést, harmadmagammal kisebb kirándulásra indultam, és megmásztuk a szomszédos hegyoldal szikláit. Némi izzadságon kívül páratlan kilátás és két, kíváncsiskodó hegyi kecskével való találkozás volt a jutalmunk. Már alkonyba hajlott a délután, mikor el tudtunk szakadni e csodálatos helyről. Szerencsére már nem kellett sokat mennünk, a La Maddalena-sziget északi oldalán lévő Porto Massimo mindössze egyórányi hajózásra esett. Így még sötétedés előtt oda is értünk, és némileg meglepődve nyugtáztam, hogy a marina szinte üres. No, ez nem volt nagy baj, legalább kényelmesen egymás mellé köthettek hajóink.
Az egész napos hajózás után a csapat nagy része egy kellemes olasz vendéglőbe vágyott, mindössze én érveltem az előző nap fedélzetre hurcolt jelentős élelmiszer-mennyiség apasztása mellett. Érveim csak egyetlen emberre hatottak, a többiek éttermi vacsora mellett döntöttek, és nekivágtak a kikötőkörnyék felfedezésének. Én a magam részéről nekiláttam a szerény, kétszemélyes vacsora elkészítésének, de még félig sem voltam kész, amikor az egész társaság újra megjelent a hajón. Kiderült, hogy mindössze egyetlen nyitva lévő étterem volt a parton, igaz, az jó néhány Michelin-csillaggal büszkélkedhetett. Büszkélkedett is, 40 euró alatt még előételt sem kínáltak. Szóval, kezdhettem újra a főzést, ezúttal kilenc főre…
Másnap várt ránk hajózásunk leghosszabb szakasza: az olasz szigetvilágot elhagyva felhajóztunk a Korzika délkeleti oldalán lévő Porto Vecchióig. Útközben mindössze egy fürdésre álltunk meg, de a Santa Maria-sziget déli öble nyomába sem ért az előző napi meseszép horgonyzóhelyeknek. Az viszont örömteli volt, hogy továbbra is kitartott a délkeleti szél, így kellemes raumban vitorlázhattunk aznapi úti célunkig.
Porto Vecchio kikötője egy sekély vizű, de viszonylag nagy öböl legvégén fekszik, így behajózáskor gondosan tartani kell a laterális bóják által kitűzött hajózóutat. Legalábbis egy darabig, mert a kishajókikötő bejáratához erről egy még véletlenül sem jelzett helyen le kell térni, és bizony 2,8–3 méter körüli vízmélységek között lavírozva kell odatalálni. A behajózást a halászok összevissza ledobált bójái sem segítik, illetve csak rávilágítanak arra a veszélyre, hogy a fenéken különféle elhagyott halászeszközökbe is botolhatunk. Ez szó szerint értendő, így a sebességünket 2 csomóra csökkentve közelítettük meg a kikötőt. Szerencsére semmi baj nem történt, de utólag is azt gondolom, hogy az óvatosság sohasem árthat.
Porto Vecchio marinája semmi kívánnivalót nem hagyott maga után, a kikötést követően mégsem időztünk itt sokat, ugyanis a látnivaló maga a város, amely a közeli domb tetejére épült, és szinte teljes egészében megőrizte városfallal körbevett, középkori arculatát. Mondjuk az valószínűsíthető, hogy a középkorban kevesebb étterem és kínai termékeket áruló szuvenírárus volt az utcákon, az meg bizonyosnak vehető, hogy a futball-világbajnokság tévéközvetítése sem borzolta egykoron a kedélyeket. Most viszont igen, de ez mégsem vont le semmit a városka bájából, és még a csapat leglustább tagjai is elismerték, hogy érdemes volt a kikötőből idevezető út 150 méteres szintkülönbségét legyűrni. (De még nem tudták, hogy ez csak a bemelegítés volt, és másnap, majd harmadnap Bonifacio és Santa Theresa sokkal nagyobb meg-
próbáltatások elé állítja majd őket.)
Igen, másnap már Bonifacio, ez a fekvése folytán oly különleges város – és meggyőződéssel mondhatom, utunk fénypontja – következett. Ide a korzikai partok mentén hajózva jutottunk el, utunk több helyen is zátonyok között vezetett. Ezek a zátonyok nem nagyon vannak megjelölve (sőt, voltunk olyan öbölben, ahol a közepén lévő, mindössze egyméteres vízborítású rész még a térképen sem volt feltüntetve!), így menetünk folyamatos és gondos navigációt igényelt. Kellemes fürdőzésre nyílt alkalmunk a közeli Lavezzi-sziget déli oldalán, legalábbis addig, amíg a Bonifacióból érkező kirándulóhajók ontani nem kezdték a turistákat. Mondjuk a fürdőzésben ők sem nagyon zavartak, mert csónakokkal azonnal partra szálltak. Lavezzi egy kőrengeteg: mintha óriások játszótere lenne, akik pajkos összevisszaságban dobálták egymásra a kavicsaikat. E kavicsokon, illetve a köztük vezető ösvényeken botladoztak át, és partra szálltak a sziget mintegy ötszáz méterre lévő túloldalán, hogy onnan testi épségük újabb veszélyeztetése árán visszabotladozzanak a csónakokig. Az ösvény minőségét jelzi, hogy az oda-vissza botladozás közel egy órán át tartott. Bonifacióban aztán kiderült, hogy ezen élményért mintegy 80 eurót kellett leperkálni a résztvevőknek, így azonnal felértékelődött a mi fejenkénti körülbelül 400 eurós heti hajóbérleti díjunk.
A Bonifacióba való behajózás különleges élmény, ide mindenképpen hajóval kell érkezni! A szinte függőleges falú, hófehér mészkősziklák által szegélyezett, fjordszerű öböl mélyén megbúvó kikötő, valamint az öböl és a nyílt víz közé ékelődött félsziget tetejére épült város látványa oly-
annyira magával ragadó, hogy szinte valamennyi érkező hajó alapjáratig visszacsökkentett motorfordulattal cammog be a kikötőbe, miközben buzgón csattognak a fényképezőgépek. A menetrendszerűen közlekedő komp kapitánya azonban nincs ennyire meghatódva a számára megszokott látványtól, és hosszú hangjelzéssel igyekszik szétrebbenteni az útjába eső bámészkodókat. Sebessége is jelzi, hogy nem viccel: az általa keltett, és a sziklafalakról többszörösen visszaverődő hullámzás percekig lehetetlenné teszi a további fényképezést. Még jó, hogy a fedélzetről senki sem esett a vízbe…

A város marinája zsúfolt, a manőverezésre rendelkezésre álló terület elég szűk. Én a biztonság kedvéért beszóltam rádión, aminek annyi előnye megvolt, hogy megtudtam, melyik móló mellé állhatok, már, ha találok szabad helyet.
Találtam, de ennek talán az is oka volt, hogy az előttünk szerencsétlenkedő, tanácstalan, illetve rossz helyre beálló hajókat simán megelőzhettük. A marina mólói helyenként olyan közel vannak egymáshoz, hogy az 50 láb körüli hajók fizikailag szinte be sem tudnak fordulni egy-egy belső kikötő helyre. Különösen igaz ez akkor, amikor az öböl tengelyének megfelelő irányú, erősebb szél fúj. Másnap megfigyelhettük, hogy erre is van megoldás: két marinero egy-egy gumicsónakba pattanva két oldalról közrefogta a nagyobb hajókat, és azokat a csónakokkal oldalról megtolva segítették a fordulást, vagy egyszerűen csak a szél alatti oldalt tartva megakadályozták, hogy a hajók a szemközt álló hajók orrához csapódjanak. Persze nem mindenki várta meg türelmesen a segítséget, ezeket később kötelek segítségével húzták le a szemközti hajók mooring köteleiről, vagy rosszabb esetben az orrban előremeredő horgonyokról.
Bonifacio lelke persze nem a kikötőben, hanem a kikötő fölé tornyosuló, fellegvárszerű óvárosban van. Az ide való feljutás nem egyszerű, kifejezetten meredek kaptatón kell felvonszolódni. Persze a magyar ember élelmes, így csapatunkból többen is kiszúrták, hogy kis városnéző „vonattal” is fel lehet menni az óvárosba. Az így feljutó társakat a sportosabbak mély megvetéssel, és még mélyebbről jövő zihálással fogadták a városka főterén.
Bonifacio különlegessége a város fekvéséből adódóan elénk táruló kilátás. Fantasztikusak Korzika déli partjának függőleges kőfalai, a tengerben álló, hatalmas sziklák, és a mélykék tengerben a part menti, sekélyebb részek zöldes foltjai. De izgalmas a látvány az öböl felőli oldalon is, ahol a ki- és bejáró hajók amúgy is folyamatos néznivalóval szolgálnak. Jönnek a vitorlások, a nagy katamaránok, a turistákkal megrakott kirándulóhajók, a kisebb-nagyobb halászhajók, a fantasztikus luxusjachtok és a menetrend szerint közlekedő kompok. Utóbbiak a legközelebbi szardíniai városkába, a mindössze 9 mérföldre fekvő Santa Theresába igyekeznek.
Ide igyekeztünk mi is a következő napon, miután fájó szívvel búcsút mondtunk Bonifaciónak. Az időközben feltámadt, és egyre izmosodó nyugati szélben alig több mint egy órára volt szükségünk az átkelésre. Bőven lett volna időnk fürdésre, de se Korzikán, se Szardínián nem találtunk igazán védett, hullámmentes öblöt, arról nem is beszélve, hogy a ragyogó napsütés ellenére a szél annyira lehűtötte a levegőt, hogy senki se kívánkozott vízbe.
Santa Theresa is a szárazföldbe mélyen benyúló, nagyon védett öböllel, és az öböl jelentős részét kitöltő marinával várja látogatóit. A tranzitmóló persze a marina legkülső részén van, így közel egy kilométert kell annak sétálni, aki át akar jutni az öböl túlsó partjára, ahonnan egyáltalán esély nyílik felkapaszkodni magába a városba. Mert – kell-e mondanom? – ez a város is a dombtetőre épült. Súlyosbítja a helyzetet, hogy itt városnéző kisvonat sem áll rendelkezésre, tehát marad a gyalogszer. A csapat becsületére legyen mondva, majd mindenki vállalta a dombmászást, így hamarosan megismerkedhettünk a városka nevezetességeivel: egy egykori pisai őrtoronnyal, a főtérrel és a bevásárlóutcával. Köztünk szólva, ez a város tette rám a legkisebb benyomást, de ennek az is oka lehet, hogy viszonylag fiatal: a XIX. század elején létesült. (A korábbi, pisai érdekszférába tartozó középkori települést a Korzikát birtokló, ellenséges genovaiak lerombolták.)

Másnap La Maddalena felé repített minket a továbbra is kitartóan fújó nyugati szél. Érdekessége a két nagy sziget közé ékelődött Bonifacio-szorosnak, hogy itt szinte mindig fúj a szél. Az uralkodó szélirány a nyugati, de sokszor keleti irányból is érkeznek légtömegek. Nekünk szerencsénk volt: a hátulról jövő szélben a nagyvitorlát fel sem húztam, a génua is elegendő volt a közel nyolccsomós, de mégis kényelmesnek tűnő sebesség eléréséhez. Szardínia északi partja mentén haladva több, az aktuális hullámoktól védett öböl is akadt utunkba, így aznap a fürdés sem maradhatott ki.szardinia la maddalena
La Maddalenában több lehetőség is kínálkozik a kikötésre, mi a városközponttól kicsit távolabb eső két móló egyikét választottuk. Ezt egy órán belül megbántuk, de nem az itteni szegényesebb infrastruk-túra, hanem az egymás után beérkező, hatalmas, piros lobogókkal és molinókkal feldíszített vitorlások miatt. Kezdeti gyanakvásom csak erősödött, amikor az egyik katamaránon hatalmas, több száz wattos hangszórókat fedeztem fel, a gyanú akkor vált szörnyű bizonysággá, amikor a fedélzetéről hozzám lépő pasi tört angolsággal, de kicsattanó jókedvvel közölte, hogy itt bizony „big party” lesz az este. De ismét szerencsénk volt, mert a party azon nyomban elkezdődött, és este tízre a jókedvű csapat annyira elázott, hogy a buli véget is ért, mert addigra már ki a hajón, ki pedig a közeli parkban pihente ki a fáradalmakat. La Maddalena az itteni szigetcsoport központja, stratégiai fekvése és kitűnő védettsége folytán mindig is katonai terület volt. Lord Nelson is állomásozott itt a napóleoni háborúk alatt, majd a város 1887-ben a megalakuló olasz haditengerészet egyik központjává vált. 1972-től 2008-ig pedig az amerikai haditengerészetnek volt itt támaszpontja, ezekben az években a szigetvilág egyes részein a polgári hajózást is korlátozták. Mára a támaszpontnak csak a betonból készült létesítményei maradtak meg, a tenger és a szigetvilág újra mindenkié.
Utolsó napunkon értelemszerűen vissza kellett térnünk a kiindulási kikötőbe, de napközben feltétlenül szerettem volna még megállni Porto Cervóban, azaz a Smaragd-part központjában. A Smaragd-partról tudni kell, hogy mintegy ötven évvel ezelőtt néhány álmos halászfalucskán kívül nem sok minden volt itt, de az Aga Khan nevével fémjelezhető befektető és ingatlanfejlesztő csoport felfedezte a gyönyörű természeti környezetben rejlő lehetőségeket, és pár év alatt elegáns szállodákat, üdülőtelepeket, kikötőket, sőt komplett városokat keltett itt életre. Ennek a projektnek központi települése Porto Cervo, melynek fantasztikus – kicsit a Flintstone-rajzfilmek formavilágát idéző – házai önmagukban megérnek egy látogatást, és akkor még nem szóltunk a kiváló éttermekről, az elegáns üzletekről és a nagyszerű kikötőről. Utóbbi esetében tartottam ugyan a borsos kikötői díjtól, de a rendkívül segítőkész marinero megnyugtatott, hogy napközben pár órára nyugodtan maradhatunk anélkül, hogy akár egy centet is fizetnünk kellene. Így volt időnk megcsodálni a kissé mesterkélt, de mégis rendkívül látványos és izgalmas épületeket, és bámulni a világmárkákat felvonultató üzletek hosszú sorát. A kikötő is tartogatott meglepetést, itt van ugyanis kiállítva a legelső olasz hajó, amely elindult az Amerika Kupáért kiírt versenyben.
Porto Cervó-i tartózkodásunkat még arra is felhasználtuk, hogy megtankoljuk hajónkat, ami bölcs előrelátásnak bizonyult. Portiscóba érve ugyanis a benzinkút előtt a visszatérő charterhajók hosszú sora toporgott, alig hagyva helyet a saját kikötőhelyek felé igyekvő egyéb hajóknak. Sajnos két csapatunk sem volt eléggé előrelátó, mint később kiderült, több mint 2 órát vesztegeltek a tankolásra várva.
A hajók visszavételénél az olaszok lényegesebben alaposabbnak bizonyultak, mint az átadáskor, de igyekezetüket a mi esetünkben nem koronázta siker. Mivel mindent rendben találtak, fájó szívvel bár, de visszaadták a kauciónkat. Így semmi sem rontotta el e pompás hajózás örömét, és őszintén remélem, hogy a későbbiekben lesz még alkalmam visszatérni ide.

 

 

Képgaléria.