Két esztendeje adtunk először hírt arról, hogy egy négygyermekes család útra kelt, hogy az Atlanti-óceánt átszelve meglátogassák rokonaikat Jamaicában. Többször is közöltük hajónaplójukat, amiből meseszerű történet bontakozott ki. ők azok, akik nemcsak álmodoznak a Nagy Kalandról, hanem meg is valósítják álmaikat. Tanulságos történetük most ért véget Montenegróban, amikor épen és egészségesen visszatértek.

 

 

Jamaicától az Adriai-tengerig vezető utazásunk feléhez érkeztünk – ha a távolságot tekintjük. A bő egy hónapnyi hajózást csak a Bermuda-szigeteken szakítottuk meg. A földrajzi értelemben vett Európa, továbbá az Azori-szigetek legnyugatibb lakott részére, Flores szigetre június utolsó napjaiban kíváncsisággal telve érkeztünk meg, mivel az elmúlt másfél év alatt megismert világlátott vitorlázóktól rengeteg szépet hallottunk a föld eme elszigetelt szegletéről.
A kikötés során a hajó motorja leállt, a meghibásodás kijavításához megrendelt alkatrész három hét alatt érkezett meg. A várakozás mindemellett kellemesen telt, köszönhetően a családbarát kikötői környezetnek, a sziget természeti szépségeinek és a környező óceán gazdag halállományának, de legnagyobb hatással az itt élő emberek voltak ránk. Az őslakos halászok és gazdálkodók mellett a sziget kedvelt lakóhelye a legkülönbözőbb nemzetek vitorlázóinak, akik hosszú évek, évtizedek kalandozásait követően, a Föld tájainak megismerése után ezt a helyet választották ideiglenes, vagy tartós szárazföldi lakóhelyüknek – nem véletlenül. Gyermekeinknek bőven akadt társaságuk, az Atlanti-óceán nyugati feléről érkező hajók jelentős részének legénységében szerepeltek korukbeliek, akikkel nap mint nap együtt horgásztak, fürödtek. A motor végül elkészült, minden helyzetben megbízhatóan indult, és hibátlanul működött. Elérkezett hát az idő, hogy egy hónapos kikötői élet után mi is útnak induljunk ismét. Az egyik délre kanyarodott ciklon északkeleti szele még mindig mozgásban tartotta a már napok óta háborgó óceánt, és sem a szél, sem a hullámzás nem vette figyelembe az előrejelzésben szereplő enyhülést. A következő alacsony nyomású rendszer nyugati szele másnap délutánra volt várható, ennek áldását már a szigettől eltávolodván szerettük volna élvezni, így a délutáni indulás mellett döntöttünk.

Indulás
Flores szigetének sziluettjéhez az eget borító esőfelhők és a lemenő nap utolsó fényei adták a hátteret. Az alkonyat előrehaladtával és a szigettől távolodva a szél ereje gyorsan fogyott. Előbb a nagyvitorla reffeléseit oldottam fel, majd egy fél órán belül a génua is felkerült. A még mindig jelentős nagyságú hullámok magukkal ragadták a hajót, a GPS által közölt adatokból úgy látszott, mintha 40 fokkal csellengtünk volna hullámhegy és hullámvölgy között, de a forstág előtt az Aldebaran csillag jelentősen csak fel s alá imbolygott. Szorítottuk a szelet napokon keresztül, ahogyan lassan fordult északra, majd tovább nyugatra: kellemes hátszeles menetben volt részünk az elkövetkező hét folyamán. Nyugat–kelet irányú utazásunk tapasztalataiból két fontos dolgot tanultunk eddig: gyors, kiegyensúlyozott haladást csak a ciklonok megvitorlázásától remélhettünk, a tőlük való megfelelő távolság tartásához pedig egy adott izobár (azonos légnyomású területeket összekötő vonal) mentén való hajózás a megfelelő taktika. A mérsékelt nyugati szelek kitartottak egész héten, a napelem és a szélgenerátor is szépen dolgozott, így a motort egyáltalán nem kellett használnunk. Azon a ponton, ahol az egyhetes időjárás-előrejelzésünk befejeződött, már csak 200 tmf választott el a kontinenstől. A műholdas telefonra érkező SMS-ben barátaink viharos északi szelet jeleztek, ami előtt még éppen becsúsztunk Portugália és az európai kontinens dél-nyugati kiszögellése, a Szent Vince-fok alá. Bő másfél éve ugyanitt jártunk, mikor Angliából indulva hajóztunk katamaránunkkal Marokkó, és tovább, Jamaica irányába. Zöld fülem hegye még éppen csak kezdett pirosodni, mikor azon az estén a fokot kerülő hajóforgalommal küzdöttünk. Talán csak a hűvös északi szél teszi, hogy jobban kipirosodott (a már említett fül), mindenesetre a hajókat, az időjárást, a konkrét helyzetet – és leglényegesebb tényezőként – saját magamat is jobban ismertem. A hajózási út egyik sávját már sötétedés előtt lekereszteztük, és nem átallottam – nagyon előzékenyen – olyan utasításokat adni a nagy teherhajók kapitányainak, hogy „tartsa az irányt, én manőverezek”.

 

 

Európában
Portugália déli partszakasza védettségében az északi szél a tengert nem tudja nagyon felbolygatni, így 6,5 csomós sebességgel siklottunk Gibraltár irányába. Bár a hajó készletei kifogyóban voltak, úgy határoztunk, hogy addig továbbhaladunk, amíg a körülmények kedvezőek a Földközi-tengerre való behajózáshoz. A szorosig hátralévő 180 mérföld alatt tudatosan visszafogtuk a hajó sebességét annak érdekében, hogy lehetőleg nappal érkezzünk, illetve kedvező áramlatok segítsék az átjutást. Hajnalban értünk a szoros közvetlen közelébe, egy szeszélyes szelekkel és sűrű hajóforgalommal terhes éjszaka után, de mégis emelkedett lélekkel: két hét hajózás után visszaérkeztünk az európai kontinensre, illetve a Földközi-tengerre. A szoros partjainak fénysorai között a kivilágított teherhajók úgy vonultak, mint modellek a kifutón, és a gyakran felvillanó hullócsillagok ünnepi hangulatot teremtettek. A hullámzás nagyon bolondos tengerállapotot okozott, ahogy az óceán próbált tengerré válni, miként a dzsinn bújik be a palackba. La Linea kikötőjének öblében dobtunk horgonyt, ahol Sinkó Máté barátommal és feleségével töltöttünk néhány kellemes napot. Máté Glatisant nevű hajójának kapitányaként sok értékes tapasztalatot osztott meg hajója nevét viselő honlapjának oldalain, rengeteg informális dologban volt segítségünkre még indulásunk előtt. Segített feltölteni a készleteinket, és a búcsúzást követően a negyedik napon felhúztuk ismét a horgonyt.

Irány a Földközi-tenger
Indulás után első utunk csak a néhány mérföldre lévő Gibraltár adómentes üzemanyagtöltő állomásáig vezetett, és csak ezt követően kezdtük megkerülni a Sziklát. Az éledező nyugatiban a hablécet a vízben húztuk, de sikerült kipréselni magunkat a Földközi-tenger nyílt vizeire. A szokatlanul rövid hullámok tetejére rövidesen a viharossá erősödő szél korbácsolt hosszan elnyúló tajtékot, a hajó hátuljánál megtörő hullámok elöntötték a fedélzetet – a puszta viharfok is majdnem soknak bizonyult, igyekeztünk így tisztán hátszélben maradni. Nem segített a helyzeten a jelentős hajóforgalom sem, mellyel egy tengelyben hajóztunk. Az óceánon többnyire megbízhatóan működő időjárás-előrejelzés a szárazföldek ölelésében, azok hatására néhány nap távlatában elkezdett megbízhatatlanná válni, ami okozott kisebb kellemetlenségeket a további útszakaszokon. Az elkövetkező nap folyamán a szél fokozatosan elült, másfél nap motorozás után Ibiza partjait már erősödő szembeszélben értük el. Erősen meglepett, hogy napfelkelte után tucatszám rajzottak ki a különböző nagyságú, típusú hajók, hiszen az elmúlt hónapokban és menetben csupán 4-5 vitorlást láttunk. A víz kellemesen meleg és tiszta volt, a parton és a hajókon lévő emberi sokaság ellenére a tenger élővilágát sajnálatosan elhagyatottnak találtuk. A kontinens spanyol partjának marináit azért is kerültük el, mert a magas árak mellett a hírek szerint dress-code van érvényben, mármost itt úgy találtuk, hogy ezen a szigeten a top-less a dress-code.

Szardínia
Következő megállónk Szardínia déli oldalának egy izgalmas öble, a rossz csengésű Malfatano lett. Itt kiderült, hogy egy ciklon halad el Közép-Európa felett, ennek okán a környékre jellemző erős vihar fokozatú északi szél (misztrál) várható a következő napokban, ezért erre az időre Cagliari egyik marinájába húzódtunk, megcsappant készleteinket is pótolni. Itt sem voltunk magyar szó híján: Dóra névre keresztelt, saját építésű alumínium-vitorlásával Horváth Attila éppen a Karib-tenger irányába tartott, a hajnalig tartó borozás alatt sem fogytunk ki a közös témákból. A marina elég drága, a kikötő vize pedig eddig sehol nem tapasztaltan mocskos volt, így a szél mérséklődését követő első adódó alkalommal eloldottuk a kikötőköteleket. A következő rövid megálló a Szicíliától északra fekvő Ustica kicsi szigetére esett, ahol csupán egy éjszakát töltöttünk a partfalhoz kikötve. Az indulást követő nap hajnalán már a Vulcano és a Lipari szigetek közötti átjárón hajóztunk át, hogy az előbbi geológiai sajátosságait szemrevételezzük. Élveztük a horgonyzó hajóról úszva megközelíthető kénes légbuborékok által fűtött tengervízben való pancsolást, és családilag bemásztunk a kénes füstöket eregető vulkán kráterébe. A Messinai-szorost nappal kívántuk áthajózni, ennek érdekében késő éjszaka indultunk tovább az izgalmas szigetről.

Görög partok felé
A következő nap este az olasz csizma talpánál megszűnt minden légmozgás, ezért igyekeztünk közel húzódni a szárazföldhöz némi parti szélre vadászva. Az éjszaka során megszólalt az AIS riasztása: egy teherhajó a közelünkben (1 mérföldön belül) fog elhaladni, a hátunk mögé pillantva láttam is már a hajó fényeit. Az idő előrehaladtával a műszer segítségével megbizonyosodtam arról, hogy rövidesen balról fog minket kerülni, de nagyon zavaróan mind a piros, mind a zöld pozíciós fényét továbbra is pontosan mögöttünk láttam. Mivel a rádióhívásra nem válaszolt, előbb elkezdtem ejteni, és miután ez sem hozott kielégítő eredményt, így a már percek óta alapjáraton melegedő motort sebességbe rakva merőlegesen kifordultam az útirányunkból. Elképedve néztem, hogy a mögöttünk jövő hajó ugyanígy kifordul, és megáll: egymás közelében, párhuzamosan haladtunk kétcsomós sebességgel. Teljesen megdöbbentett a helyzet, nem értettem, hogy mi történik, és kicsit a hajót magát is furcsának találtam. Hosszú percek után a hold sietett a segítségemre, másodpercekre előbújva a felhőtakaró alól: egy teljes vitorlázattal haladó háromárbocos szkúnerrel bonyolódtunk táncba, amely azért lepett meg, mert két fehér árbocfényt viselt, mint a nagy géphajók, AIS jeladója nem volt, viszont a takarásában haladt egy „kisebb” teherhajó, aminek a sugárzott adatait figyeltük – ekképpen sodródhattunk hát ebbe a fura helyzetbe.
Másnap déltájban tökéletes szélcsendben haladtunk visszafelé, a család minden tagja felfrissítette magát a tengerben, két idősebb fiunk pedig körülúszta a hajót, és azt a férfihoz illő feladatot kapták, hogy ellenőrizzék le búvárszemüveggel, vajon helyén van-e még a tőkesúly. Később érkezett egy kicsi, de határozott fuvallat délnyugatról, amibe bele tudtunk kapaszkodni, este pedig már teljes sebességgel rohantunk Görögország felé. A következő nap reggelére a hullámok elég szépen felépültek, már csak egyedül a kisebbik fockkal haladtunk, mikor egyszerre csak elvágták a szelet. A döghullámzásban csapkodó vitorla alatt nem túl messze tőlünk egy helikopterhordozó hadihajót pillantottunk meg. Meglepett a látvány a hajó sajátos kinézete miatt is, de leginkább azért, hogy ilyen sokáig nem vettük észre – persze a hadihajók érthető módon nem sugározzák szanaszét adataikat. Sok nézelődésre nem adott lehetőséget az időjárás, mert a szél ismét feltámadt, azonos erővel, de 180 fokot fordulva, ezúton szemből. A tenger forrt, hajónk eddig sosem tapasztalt bukdácsolásba kezdett, aminek hatására családunk több tagján a tengeribetegség tünetei jelentkeztek a négy hónapos út során először. Néhány órával korábban még lassítani készültem, de az új viszonyok olyan küzdelmes előrejutást tettek csak lehetővé, hogy reggel még csak Korfu és Paxos körvonalai látszottak, és már sötét este volt, mikor lehorgonyoztunk egy hosszú, homokos kinyúlás takarásában. Másnap felmotoroztunk a Korfu város déli oldalán lévő kikötőbe, ahol a fedélzetre vettük Édesanyámat, hogy a legénység sorait erősítse az út hátralévő részében.

 

 

Irány az Adria
Az erős északnyugati szelek miatt úgy határoztunk, hogy kis kitérőt téve ellátogatunk Albániába. Indulás előtti nap felvettem a kapcsolatot egy, az interneten sok vitorlázó által ajánlott ügynökkel, így másnap délben érkezésünkkor a partfalnál várt egy kitűnő angolságú úr, aki 20 perc alatt elintézte a bejelentkezéshez szükséges összes papírmunkát. Butrint romvárosának megtekintését követően kedvező árú, friss élelmiszerekkel töltöttük fel a hajót, és a szezonvég miatt üres strandon élveztük ki a tenger által kínált egyszerű örömöket. Két nappal később – amint a szél lecsendesült – átvitorláztunk a Korfutól északnyugatra fekvő Othoni szigetére, mely Calypso barlangjáról, továbbá kristálytiszta vizeiről híres, a helyszín az utazásunk utolsó búvárkodásaihoz szolgáltatott kiváló terepet. Erősen közeledett a hajó tulajdonosaival, Vankó Bencével és Bősze Szilvivel előre megbeszélt találkozó napja. Így szeptember 18-án sötétedés után utoljára húztuk fel a horgonyt, hogy az év utolsó útjára elinduljunk Montenegró felé. Változó szelek kísértek a Kotori-öböl bejáratáig, ahonnan szemerkélő esőben motoroztunk a névadó településhez vezető 20 mérföld hosszú hegyektől övezett fjordban. Amint megpillantottuk a parton integető barátainkat, egy kiadós zápor szakadt a nyakunkba, ami jól eláztatott mindannyiunkat, ezután már fenntartások nélkül kóstolgattuk a rendelkezésre álló borokat. Így ért véget hát kétéves utazásunk, és így kezdődnek Szilvi és Bence kalandjai: 8000 mérfölddel és 5 hónappal a hajó New Jersey-i megvételét követően birtokba vehették Houndot, hogy északi irányba továbbindulva téli tárolási helyszínt keressenek neki.

Gyerekekkel vitorlázni

Virgóék útjának egyik legizgalmasabb kérdése a gyerekek élete a hajón. Négy kisemberrel nekivágni a tengernek, bátor tett. Sokan elképzelni sem tudják, hogy miként bírhatják a hetekig tartó összezártságot, a helyhiányt. Virgóék teljes családdal vitorláztak, azaz a fedélzeten ott volt a legilletékesebb, az édesanya is. Cecília így látta a helyzetet.

 

 

Nagycsaládként működni vezetői, szervezési, logisztikai, együttműködési és empatikus készségeket igénylő és leginkább fejlesztő létforma, amely jó fizikai erőnlétet követel s egyben biztosít is. Ez tehát vitorlázókra szabott öltöny.
Ricsi apaként teljes bizalmat nyert, ezért nem volt nehéz négy gyermekünkkel, különösebb aggodalmak nélkül, a kapitánysága alatt hajóra szállni. A szedett-vedett, mindent felforgató legénység körülbelül egy hét alatt teljesen megszokta a tengeri élet szűkös, kimért, mégis végtelen és szabad kereteit.
Anyaként jogtalan bármiféle elismerést bezsebelni az útért, hiszen sokkal egyszerűbb és könnyedebb vízen anyának lenni, mint szárazföldön. Először is kiiktatódott az „ezt vedd meg, azt vedd meg”, az áramellátás korlátozottsága pedig megkönnyítette a „ne ülj a tévé elé” harcot – nem beszélve arról, hogy válogatott volt a kínálat.
Minden család összhangját megalapozza, ha a szülők által elfogadott értékek elérnek a gyerekekhez, ez pedig nem könnyű a társadalom gyors és nyüzsgő rendszerében. Igazán áldott állapot volt hát kilépni a rohanásból, meglógni a rengeteg hatás alól. A gyerekek falták a jobbnál jobb könyveket, egymás után készült a sok kézműves mindenféle, többnyire az éppen elhagyott országok íze szerint színezve. Nem volt kérdés, hogy beosztjuk és elosztjuk a finom falatokat, volt idő odafigyelni egymás szavára. Mindez szárazföldön is működik, a varázs csak az intenzitásban volt. No meg persze a tengerben, ami szélcsendben teknősökkel szórakoztatott, elég szélben pedig delfinekkel, medúzákkal, repülőhalakkal és óriás halvacsorákkal látott el.
Nem kell gyereknek lenni, hogy ezeket ujjongással fogadjuk. Viharos éjszaka felmerül persze a kétely, „nem félsz?”, mire megnyugtatóan szerel le a hároméves fiam, hogy a kérdés alaptalan, hisz a szörnyek nem tudnak úszni. Esetleg túl hosszú bezártság lehet nekik egy 19 napos átkelés; a kérdés választ kap, mikor a 19. napon valami elfoglaltság sokkal fontosabbnak bizonyul annál, hogy kidugják a fejüket, megnézni a felderengő partot. Jobbára nem volt kérdés, hogy apának azonnal és kifogás nélkül engedelmeskedni kell – ez könnyen felfogható érdekük volt. Ez a feltétlen tisztelet kicsit borulni látszott, amikor szélcsendben vesztegeltünk. A természet erői nem félelmet keltettek bennük, hanem egészséges fegyelmezettséget váltottak ki belőlük. Maradnak még gyenge pontok, például mi lesz, ha megbetegszenek – de mi a tengernek és a tiszta levegőnek, a friss gyümölcsöknek és élményeknek tudjuk be, hogy a minden rosszra felkészített gyógyszeres dobozok bontatlanul érkeztek vissza Magyarországra (némi kötszer és fertőtlenítő fogyott csak belőlük). Persze a gyerekek beeshetnek a vízbe és elsüllyedhet a hajó, ahogyan a szárazföldön is leselkednek rájuk veszélyek; de mihez érdemes kezdeni a Gondviselésben való hit nélkül?
Általában a gyerekek nehezen viselik az utazásokat, sokszor egy pár órás autóút is nagyon kimerítő, és alig kipihenhető a tömegközlekedésben való küzdelem. Vitorlással az út során sosem tapasztaltuk a helyváltoztatás zavartságot keltő tüneteit. Volt idő befogadni és megélni, aztán elengedni minden helyszínt és újonnan szerzett barátot vagy útitársat. Úgy tűnt, minden kikötés bizonyítékul szolgált nekik arról, hogy a világot körülöttünk csodálatos és izgalmas felfedezni, ugyanakkor minden pedagógiai kísérletet felülmúlva hús-vér tapasztalattá tette a gyerekekben azt, hogy mit jelentenek a saját gyöke-reink, mit jelent az, hogy mi magyarok vagyunk.
Felnőttként a lényegre emlékeztetni kell magunkat, a gyerekeknek mindez lényükből fakad. Ezért nincs egyszerűbb, mint gyerekekkel vitorlázni. ők az alkalmazkodás nagymesterei, akik a békén kívül semmi mást nem kérnek számon a szüleik-től. Tudják, hogy ajándék az élet, és úgy válnak eggyé a játszóház színes alkalmatosságaival, mint a határtalan csillagos éggel vagy az óceán megunhatatlan hullámaival.

 

 

Képgaléria: