Tömegben is lehet az ember magányos. Az elidegenedés korunk alapjelensége. Mégis meglepő lehet, ha azt állítjuk, hogy hasonló veszély fenyegeti a világ legnagyobb, legnépszerűbb sporteseményét, az olimpiai játékokat. Ami a sportot illeti, legfeljebb a labdarúgó-világbajnokságok iránti érdeklődés vetekedhet az olimpiákkal. A labdarúgó-vb-knek is megvannak a problémái, de egy sportágról és szilárd szabályozásról lévén szó, itt az olimpiát fenyegető veszélyek nem vagy alig jelentkeznek.
A veszély lényege, hogy az olimpia fokozatosan elszakad éltető elemétől, a sporttól, és a pénzvilág, az üzlet, illetve a politika, a hatalmi játszmák eszközévé, játékszerévé válik. Optimizmusra adhat okot a sport ereje, a sport iránti rendkívüli érdeklődés, de a trend aggasztó. A mostani helyzet az elmúlt negyedszázadban alakult ki. Az 1976-os montreali olimpia annyira veszteséges volt, hogy a város polgárai még hosszú ideig fizették az olimpiai adót az adósságok kiegyenlítésére. Az 1984-es olimpia megrendezésére csak Los Angeles pályázott. Ezzel szemben a legutóbbi olimpiák megrendezésének a jogáért ádáz küzdelem folyt, a pályázó országok száma jelentős, a delegációkat a legmagasabb közjogi méltóságok, ismert közéleti személyiségek, korábbi világklasszis sportolók alkotják. A játékok a globalizált világ egészének megkülönböztetett figyelmét élvezik. Az olimpia bő két hete óriási reklámpiacot jelent, s kiválóan alkalmas politikai üzenetek tolmácsolására.
Ez a folyamat sok pozitívumot is nyújtott a világ sportja számára. Az olimpia kapcsán a sportba áramló óriási összegek mind a nemzetközi sportélet, mind a különböző országok olimpiai mozgalma számára stabilitást, fejlesztési lehetőséget nyújtanak. Lényegében ezt ismerte fel a Nemzetközi Olimpiai Bizottság korábbi elnöke, a spanyol diplomata, Juan Antonio Samaranch, amikor azt a valóban történelmi döntést hozta, hogy hivatásos sportolók is részt vehessenek az ötkarikás játékokon. Ez 180 fokos fordulatot jelentett a leghíresebb előd, az amerikai Avery Brundage korszakához képest. ő még a múlt század hetvenes éveiben is mereven ragaszkodott az amatörizmus eszméjéhez, ami a nemzetközi élsportban már akkor is csak papíron létezett. Samaranch így morális háttérrel is rendelkezett, hiszen egy hamis helyzetet szüntetett meg, de igazi célja az volt, hogy anyagilag fellendítse az olimpiai mozgalmat, kiaknázza a benne rejlő piaci lehetőséget, és nem utolsósorban engedje legálisan pénzhez jutni azokat a sportolókat, akinek a teljesítményén alapul az üzlet.
Azért kellenek profik mert rájuk vevő a tévé
Némileg leegyszerűsítve a képet, három tényező kölcsönhatásáról szólhatunk. A középpontban a pénz, az üzlet, a piac áll. Az üzleti lehetőséget a hivatásos sportolók részvétele, a fantasztikus produkciók biztosítják, s a televízió aknázza ki. Juan Antonio Samaranch tökéletesen megértette, mit jelent a sport televíziós korszaka, és ennek rendelte alá elképzeléseit. Azért kellenek a profik, mert őrájuk vevő a tévé. Valóban, a tévé révén vált a világ legnagyobb sporteseményévé az olimpia, annak révén élvezik egyidejűleg öt világrészen a küzdelmeket. Már nem is dollármilliókat, hanem dollármilliárdokat kap ily módon a sportélet.
De mindennek ára van. A televízió uralma fenyegetést is jelent. Aki fizet, az akar diktálni. Már egy ideje megfigyelhető a sportági szabályváltozásoknál, lebonyolítási struktúráknál a képernyőképességnek való megfelelés igyekezete. Ez olykor hasznos, de ha meghatározóvá válik, és szembekerül a sportág szakmai logikájával, akkor romboló hatású. A pekingi úszódöntők példája szimbolikus. A szokásos esti időpont helyett, ami teljesen megfelel a szervezet bioritmusának – ilyenkor ér a csúcsra a teljesítmény – kora délelőtt rendezik meg az úszódöntőket, az olimpiák egyik nagy figyelemmel kísért eseménysorozatát. A magyarázat egyszerű. Így láthatják az USA-ban az esti főműsoridőben a döntőket. És ugyebár a hatalmas pénzek az amerikai tévétársaságtól érkeznek. Hiába tiltakoztak az úszók, az edzők, a sportág – a pénz diktál. Ennek a ténynek a jövőt illető üzenete félelmetes. A legrosszabb vízió, hogy az olimpia hihetetlen népszerűségét megteremtő televízió tönkreteszi szülöttjét.
Eredetileg az olimpiai játékokat fenyegető egyik reális veszély, a gigantizmus orvoslására találták ki a kvótarendszert. Ez a probléma is összetett. Új sportágak igyekeznek bekerülni az olimpiai programba, viszont a versenyzők és kísérők számának korlátozás nélküli növekedése ellehetetlenítené a játékok megrendezését. Fokozatosan növekszik a sportágak, a versenyszámok, a kiosztott érmek száma.
A kvótarendszer célja kordában tartani a növekedést. Nyilvánvaló, hogy az olimpia a legjobbak vetélkedése kell legyen. Ez azonban az öt karika, az öt világrész jegyében ötvöződik egy másik, le nem becsülhető szemponttal: legyen minél több földrész, minél több ország képviselve a különböző sportágakban. Ez a szép elv is torzul az üzlet révén. Mert azért ragaszkodni kell bizonyos színvonalhoz. Az üzlet azonban megkívánja az akár szerényebb képességű versenyzők részvételét is, mert egy-egy országban akkor lehet nagyobb nézettségre számítani, ha saját versenyző is rajthoz áll. Ebből már mind a nyári, mind a téli olimpiákon adódtak komikus helyzetek.
Nagyobb baj, hogy a kvótarendszer révén megjelenik egy olyan szempont is, hogy minél hamarabb jussanak el egy-egy sportágban a döntő küzdelmekig. Ezért úgy leszűkítik a részvételi lehetőséget, hogy éremesélyes versenyzők sem kapnak esélyt. Ezért is mondják többek között a küzdősportok – vívás, ökölvívás, cselgáncs, birkózás – versenyzői, hogy nehezebb az olimpiára eljutni, mint ott jól szerepelni.
Néhány magyar példa: nem jutott kvótához a kétszeres olimpiai, egyszeres világbajnok párbajtőröző Nagy Tímea, a többszörös Európa-bajnok cselgáncsozó Braun Ákos. De talán a világbajnoki ezüstérmes, háromszoros Európa-bajnok tornász, Berki Krisztián esete a legkirívóbb. A lólengés jelenlegi világszintű specialistája csak a vb-arany révén kvalifikálhatott volna! Lassan jogos egy árnyékcsapatról szólni, melynek potenciális érmei igencsak hiányozhatnak a végelszámolásnál.
Olimpic Sailing Center
Az 1972-es müncheni olimpia arab terrorakciója volt az újkori olimpiák legdrámaibb, sok áldozatot követelő története. A München utáni olimpiákon a politika törekvése, hogy a saját eszközévé tegye a játékokat, különböző bojkottokban nyilvánult meg. Ezeknek talán annyi „hasznuk” volt, hogy bebizonyosodott: semmi jelentőségük nincsen azon kívül, hogy tönkreteszik versenyzők, edzők sokéves munkáját.
Az olimpiát fenyegető veszélyek közül talán már az első helyre kívánkozik a doppingkérdés. A kétpólusú világ megszűntekor némi naivitással abban bíztunk, hogy ez a gond is megoldódik. Mint ahogy azonnal lekerült a napirendről az interszex probléma, a férfinak számító típusok megjelenése a női sportban. Kiderült azonban, hogy a pénz meghatározó szerepe éppenséggel a doppingolás eszkalálódásához vezetett. Az 1999-es, Lausanne-ban megrendezett első doppingellenes világkonferenciát követően megalakult a WADA (World Anti-Doping Agency), a doppingellenes világügynökség, és a XXI. század sportjában jellemzővé vált a doppingháború. Sajátos állóháború ez. Minél több pénz van egy sportágban, és minél doppingérzékenyebb, annál nagyobb feltehetőleg a doppingfertőzöttség.
Jacques Rogge, a NOB jelenlegi elnöke meghirdette a doppingellenőrzésben a zéró tolerancia elvét. Ez persze egy kicsit a tehetetlenséget is jelzi, és doppinghisztériának is minősíthető jelenségekhez vezet. Ilyen, amikor a doppingvétség fogalmának bevezetésével nemcsak a tiltott anyag bizonyított használata, hanem a vizsgálattal kapcsolatos bármilyen szabálytalanság – főként a mintaadás előli kitérés – miatt is eltiltják a sportolót. Ez elvileg helyes, de itt már jelentősen sérül az esélyegyenlőség elve. Például Magyarországon nem nehéz a nemzetközi ellenőröknek megtalálni a sportolókat, de ugyanez nem mondható el az ázsiai országokról. De legalább az olimpián törekszenek az esélyegyenlőségre. Ezért is szabály, hogy a falu megnyitásától a zárásig ellenőrizhetők a versenyzők. Aktuális fenyegetés, hogy a kémiai manipulációk, a teljesítményfokozó szerek alkalmazása kiegészül vagy felváltódik genetikai manipulációkkal. Az izomba juttatott, annak gyarapodását serkentő gén alkalmazása jelen tudásunk alapján egzakt módon nem bizonyítható. Talán ezért is vezetik be 2009. január 1-jétől a vádalku morálisan igencsak kifogásolható lehetoségét. Ha egy tiltott anyag használatán rajtakapott sportoló feltárja, hogy társai közül ki és milyen anyagot alkalmaz, büntetése korlátlanul enyhíthető.
Talán még túlzás erről szólni, de azért emlékezzünk csak az ókori olimpiák végére! Akkor is az volt a gond, hogy nem tudták az esélyegyenlőséget biztosítani, és a konfliktusok végül a játékok megszűnéséhez vezettek. Ma egyelőre a kétarcúság jellemző. A szponzorok rekordokat kívánnak, de doppingmentesen. A tiltott eljárásokra pedig éppen a szponzorok igénye csábít.
A magyar sport sajnálatos mennyiségi visszaesése, a sportágak élmezőnyének beszűkülése ellenére a magyar olimpiai küldöttség még jelentős minőséget reprezentál. Konvencionálisan a reális várakozások fele, jó esetben kétharmada teljesül. Így az utóbbi időben remélt és többnyire túlszárnyalt tizennyolc érem – hat-hat arany, ezüst és bronz – elérése nem látszik lehetetlennek. Célkitőzés a nem hivatalos pontversenyben a 200 részt vevő ország közül az első tizenötbe kerülni. Az olimpiai sikerek bizonyára stimulálhatják az olimpiát követő korszakot. De a netán szerényebb eredmények esetén sem szabad lemondani a sportélet minden területét, főleg az iskolai, ifjúsági sportot megújító stratégiáról. Sőt!
A szerző orvos, a Magyar Olimpiai Bizottság tagja
Az írás eredetileg a Népszabadság 2008. augusztus 5-i számában jelent meg.
Képgaléria:
