November 10-én a szitáló eső és a kellemetlen, nyúlós idő sem tudta a Vendée Globe-szurkolókat eltántorítani attól, hogy a Les Sables d’Olonne-i kikötőben és annak környékén a helyszínen kísérjék figyelemmel a 2012–13-as Vendée Globe rajtát. Nem kevesebb mint 300 ezer ember volt kíváncsi arra, ahogy a 20 vitorlázó hős – ez a kifejezés a nonstop, szóló földkerülő verseny esetében aligha túlzás – nekivágjon a legalább három hónapos útnak
A rajt
A 20-ból sajnos hamar 19 lett, Bertrand De Broc (Votre Nom Autour du Monde) a rajt előtt egy szűk fél órával eltaktikázott egy fordulót, és hajója orrvitorla nélkül tehetetlenül vergődve megállt. Kísérőmotorosa jött segíteni, de vele jött egy nagyobb hullám is, ami a motorost a hajóhoz csapta – az eredmény egy kisebb lyuk lett a hajó oldalán, és ennek következtében egy fél nappal halasztott rajt.
A rajt utáni 300 mérföldes szakasz egytakkos lóversenynek ígérkezett, ennek következtében a mezőny menői, a PRB, a Groupe Bel, a MACIF és a Banque Populaire, plusz a lengyel Gutkowski úgy voltak korai rajtosok a 14 csomós szélben, ahogy azt kell egy földkerülő versenyen. Szépen vissza is hívták őket, hogy rajtoljanak ugyan már el még egyszer, szabályosan.
2008-ban a rajt utáni első 24 órában a viharos szél és az 50 csomó feletti pöffök megtizedelték a mezőnyt. Most a körülmények jobbak voltak, de sajnos idén is akadt, akinek nagyon korán véget értek az álmai. Marc Guillemot a Safrannal már a rajt napjának délutánján, szombaton jelezte rádión, hogy elütött valamit, majd két nagy csattanást hallott, és aztán a hajója erősen megdőlt. Visszafordult, és amikor visszaért a kikötőbe, kiderült, hogy elvesztette a tőkesúlyát. A keelt nem lehetett pótolni, ergo a Safran számára véget ért a verseny. Hasonlóan hamar, alig két nap után kényszerült kiállni Kito De Pavant és a Groupe Bel. Pavant lement a kabinba aludni, de a jelek szerint pechesen rosszkor: hajójával nekidrengolt egy halászhajónak, aminek nem volt bekapcsolva az
AIS-e. Pavant ennek ellenére nem a halászokat, önmagát hibáztatta az ütközésért. Árboca megmaradt, de odalett az orrsudara és a hajóján egy jókora lyuk tátongott. A portugál Cascais kikötőjébe vitorlázott, és könnyeivel küszködve jelentette be, hogy véget ért számára a verseny – ha ehhez hozzávesszük, hogy 2008-ban az első napi viharban tört ki az árboca, akkor megértjük, miért mondta elkeseredésében, hogy „úgy tűnik, a Vendée Globe nem nekem való”.
Az élen a rajt után az ifjú Gabart, Riou, Jean Le Cam, Dick és Le Cléac’h haladt. Riou tartott leginkább nyugat felé, de aztán ő is visszaigazított. A mezőny Portugália partjainak magasságában némileg lelassult, csak Gabart tudta növelni az előnyét – nem szabad korai jóslatokba bocsátkozni, de az látszik, hogy gyors a hajója, mint ahogy az is (igaz, ez egyértelmű volt), hogy a régebbi hajókkal versenyzőknek egyelőre nincs esélyük az új hajókat hajtókkal szemben.
A parthoz viszonylag közeli vizeket sajnos még egy hajónak nem sikerült megúsznia ütközés nélkül: Louis Burton a Bureau Vallével Lisszabontól 400 tmf-re szintén elütött egy halászhajót. Bár 18 csomóval haladt az ütközésnél, mivel a halászhajót oldalról kapta el, sérülései kisebbek voltak, mint a Groupe Belnek. A folytatásra ugyanakkor csak egyetlen esélye maradt: visszaér Sables d’Olonne-ba, és a pótrajtra nyitva álló ablakperiódus alatt elindul. Sajnos ez nem sikerült neki, mert nem volt elég szele a visszaúthoz, és csak jobbcsapáson tudott rendesen haladni, úgyhogy november 17-ére világos lett, nem tud majd időben a mezőny után eredni, és feladta a versenyt.
A nézők számára egy másik szomorú eseményre került sor az első héten. Csütörtökön az egyetlen női versenyző, a brit Sam Davies 40 csomós szélben, 3-4 méteres hullámok között elvesztette az árbocát. Ezzel a mezőny nem csak egyneművé vált, hanem elvesztett egy olyan vitorlázót, akinek a beszámolói kifejezetten érdekesek, viccesek és szívmelengetőek szoktak lenni – bár a rigg elvesztése utáni videoüzenetre inkább a szívszorító kifejezés illik. Hihetetlen, hogy két teljes év munkája miként válik semmivé egy pillanat alatt, de hát az óceán és a VG sosem jóindulatáról volt híres: ezen a versenyen nem elég a tudás és a felkészülés, kell egy jó adag szerencse is ahhoz, hogy valaki körbe tudjon érni.
A verseny hatodik napján vette át a vezetést Gabarttól a „Sakál” becenévvel bíró Le Cléac’h, aki lapzártánkig nem is adta ki a kezéből az első helyet; igaz, üldözői nem sokkal vannak lemaradva mögötte. Az első héten Sansónak a nagyvitorla-halfejjel támadtak gondjai, de a problémát orvosolni tudta a Kanári-szigetek közeli, nyugodtabb vizeken, az Energa lengyel szkippere pedig szinte az első napoktól kezdve elektronikai bajokról számolt be, média-számítógépe, a keeldöntő hidraulika vezérlése, az automata kormánya és a radarja is rendetlenkedett. Ezek egy részét tudta orvosolni, de aztán az autopilot sajnos kifogott rajta, mivel pedig anélkül lehetetlen vállalkozás lenne végigmenni a „pályán”, így ő is feladta a versenyt. Szintén nem tudott két teljes hetet eltölteni a VG-n Jereme Beyou sem. A Matre CoQ keelmozgató hidraulikája adta meg magát, javíthatatlan módon. Beyou rögzíteni tudta a tőkesúlyt középen, de a versenyt fel kellett adnia, és ezzel a veszteségeknek még korántsem volt vége.
A 2004-es verseny győztese és a legutóbbi VG harmadik helyezettje, az egyik nagy esélyes, Vincent Riou sem tartozik a szerencsések táborába. A nyílt óceáni vitorlázók egyik legnagyobb félelme, hogy egy vízben lebegő tárgyat, vagy esetleg egy nagy tengeri emlőst elütnek menet közben, Riou pedig kétszer is bekapta a legyet – pontosabban először egy fatuskót, amely még nem okozott nagy kárt, csak felcsapta a kormánylapátját. Aztán november 24-én egy elszabadult tengeri bóját talált el. A PRB teste megsérült, de az javítható volt. Nagyobb bajnak bizonyult azonban a hajótesten kívüli riggmerevítő karbon-csőből induló vantniburkolat sérülése: a parti támogató csapat a fényképek és Riou beszámolója alapján úgy döntött, hogy a folyatatás a sérült árbocmerevítő rendszerrel nem lenne biztonságos, ezért Riou is feladta a versenyt, és Brazíliába indult, hogy ott javítsa ki a hajót, mielőtt hazamegy.
A mezőny versenyben maradt 13 tagja november 30-ra átlépte az Egyenlítőt. Mike Golding például pontosan huszonkettedszer tette ezt meg – nem nagy ügy, nyilatkozta erről az angol, aki egyébként kifejezetten pechesen tudott csak átvergődni a Dold-rumon. Az élen lapzártánkkor a Le Cléac’h, Jean Pierre Dick, Francos Gabart trió állt, 20 mérfölden belül, egymás között cserélgetve a vezető helyet. 100 tmf hátránnyal lemaradva haladt utánuk Thomson a Hugo Boss-szal és Bernard Stamm a Cheminées Poujoulat-val. Le Cam és Dominique Wavre van még behozható hátrányban, a többiek némileg jobban lemaradva követik őket. A mezőny egyetlen fix keeles hajójával Alessandro di Benedetto a Team Plastique-on úgy fest, a maga külön versenyét fogja megvívni, hátránya már közel 2000 tmf, kedve viszont töretlenül jó – a fedélzeten salátának való csírákat termeszt, gyűjti az esővizet, és majszolgatja 130 napra elegendő élelmiszere porcióit.
Csak remélni tudjuk, hogy többen már nem fognak pusztán a balszerencse miatt kiesni a mezőnyből – az idei VG, ha minden jól megy, még tartogat izgalmakat, mert a mezőny első öt-hét hajója még tud egymásnak meglepetéseket okozni A java és a Déli-óceán mindenesetre még csak most következik. A sebességre mostantól érdemes lesz figyelni: a hajók az Üvöltő Negyvenesek vidékén elkezdtek azokban a bőszeles körülményekben haladni, amikre tervezték őket. November 30-a és december 1-je között Gabart, Thomson, Le Cléac’h és Dick is megdöntötte a 24 órás szóló távolsági rekordot. Dick először 498,8 mérföldre, majd két óra múlva 502,53 tmf-re javította a csúcsot – ez bizony 20,9 csomós átlagsebességet jelent 24 órán keresztül.
Barkácskülöndíjas Thomson
A versenyen a siker, mint minden szóló regattán, részben azon múlik, hogy meg tudják-e oldani a versenyzők a felmerülő műszaki problémákat. Az eddig eltelt időben volt, akinek árbocra kellett másznia, volt, aki az elektronikát szerelte, de az első szakaszon Thomson hajtotta végre a legnagyobb műszaki bravúrt. A Hugo Bosson többek közt két rezgőgenerátor adja az áramot:, a hajótest hátsó részén elhelyezkedő áramfejlesztők a hajó mozgása és a hullámok segítségével termelnek áramot, anélkül hogy a hajót lassítanák. Amikor Thomson november 26-án bekapcsolta az egyik generátort, az kimozdult a helyéről, és három darabba törte az egyik kormánykitámasztó rudat. Mivel ebből az alkatrészből nem volt a hajón pótlás, Thomson előkapta a flexet, a karbonjavító-készletet és a „használati utasításokat”, majd önmagát végig filmezve, 18 csomós sebességnél barkácsolt egy kicsit. Miután ezzel megvolt, sikeresen megjavította a generátort is – ennek hiányában ugyanis gyakorlatilag kommunikációs űrben kellett volna versenyeznie, mert nem tudta volna sem a rádióját, sem a számítógépeit folyamatosan bekapcsolva tartani.
Gutkowski búcsúja
Nyilván mindenki másképpen éli meg, ha fel kell adnia azt a versenyt, amire évekig készült, a lengyel vitorlázó rádiós üzenetében azonban minden benne van, amit egy ilyen nehéz döntésről és pillanatról tudni érdemes:
Bátornak lenni nem csak azt jelenti, hogy küzdesz, hanem azt is, tudd, mikor kell feladni. Mindent megtettem, hogy megoldjam az elektronikai problémáim, és tudom, hogy a barátaim és a csapatom is a legjobbat hozták ki magukból. Végtelenül hálás vagyok a támogatásukért, de így nem lehet tovább menni. Autopilot nélkül nem tudok versenyezni, ha pedig nem tudok versenyezni, akkor fel kell hogy adjam. Nehéz döntés ez, életem legnehezebbje, de ilyen a Vendée Globe, ez az óceán hatalma, és az ellen nem lehet küzdeni.
Képgaléria:
