A tavaly őszi utunkról szóló beszámolót előző számunkban ott hagytuk abba, hogy eljutottunk a Gibraltári-szorosig, és befutottunk a spanyol Linea de la Conception kikötőjébe. Most a Teneriféig vezető útról számolunk be.

 

A Szikla, azaz Gibraltár, előtérben a lineai beach
Gibraltár, vagyis a „Szikla” tulajdonképpen egy hatalmas kőtömb, melyet egy keskeny, lapos földnyelv köt össze az Ibériai-félszigettel, ezen belül is Linea várossal. Mind Gibraltárnak, mind Lineának van saját kishajókikötője, de az árak és a beléptetési procedúra elmaradása egyértelműen Linea mellett szólnak. Így mi is az említett földnyelven keresztül jutottunk el Gibraltárba, ami többek között azért is nagy élmény, mert ritkán sétál keresztül az ember egy repülőtér kifutópályáján. Itt ugyanis az említett földnyelv az egyetlen sík terület, így ez ad otthont a repülőtérnek is, melynek kifutópályáját keresztbe szeli át a közút. Tekintettel arra, hogy Gibraltár csak pár járatot fogad naponta, a kifutópályán inkább az utóbbi forgalma dominál.
A félsziget keleti oldalát szinte függőleges sziklafal alkotja, míg a nyugati oldal lankásabb. Utóbbi tengerpartján épült ki a város, mely tulajdonképpen egyetlen hatalmas kikötő. Főutcája sétálóutca, melyben egymást érik a vámmentes státuszt kihasználni akaró különféle üzletek, melyek leginkább a reptéri duty free shopokhoz hasonlítanak. Mindemellett meg kell jegyeznem, hogy különösebben olcsó árakat sehol sem láttam. Igaz, nem is törődtünk nagyon az üzletekkel, mert szerettünk volna eljutni a félsziget egyéb látnivalóihoz. Ezek döntő többsége a hegyen található, így a legcélszerűbb egy helyi taxissal megalkudni, de választhatjuk a meredek drótkötélpályán libegő kabinokat is. Mi az előbbi mellett döntöttünk, cserébe egy szakszerű idegenvezetés mellett láthattuk a Herkules oszlopa-szobrot, a cseppkőbarlangot és a XVIII. század végén kiépült, erődített kazamatákat. Utóbbiban kiállítás emlékezik meg az egykori maroknyi brit csapatról, amely a rátámadó többszörös spanyol túlerő ellenében is megőrizte a sziklát a brit korona számára. A hegyen barangolva természetesen nem feledkezhettünk el Európa egyetlen szabadon élő majompopulációjáról sem, már csak azért sem, mert ezt ők maguk sem hagyták. Hihetetlen pimaszsággal ugráltak kocsiról kocsira, hogy aztán kissé félrehúzódva elfogyaszthassák a turistáktól kapott, vagy akár elorzott különféle rágcsálnivalókat. Szemtelenségük egyébként érthető, mivel itt azt tartja a fáma, hogy amíg a majmok itt élnek, addig Gibraltár angol kézen marad. Ebben szerintem az angolok sem hisznek igazán, mert ha hinnének, akkor ketreceket építettek volna a kazamaták és az ágyúállások helyett.
Visszatérvén Lineába, feltöltöttük készle-teinket, mivel egy viszonylag hosszabb, nyílt tengeri szakasz állt előttünk. Gibraltártól Madeiráig 600 tmf-t kellett megtennünk, így minimálisan négynapi folyamatos hajózással számoltunk. A négy napból végül öt lett, mivel az uralkodó nyugati, északnyugati szél helyett ezúttal déli szél kísérte utunkat, ami útirányunk szempontjából elég éles menetet jelentett. Sajnos bárkánknak nem ez volt az erőssége – hogy mi volt, az nem derült ki a három hét alatt –, így lassabban haladhattunk a tervezettnél. Egy ilyen hosszú menetről felesleges részletes beszámolót írni, mindamellett utunk ezen szakasza semmi esetre sem volt unalmas. A csapatot négy ügyeletre osztottam, az egyes ügyeletek nappal négy-, éjszaka háromóránként váltották egymást. A nappali szolgálatból kimaradó társak a konyha aznapi ördögeivé válhattak. Így mindenki kivehette részét a hajó irányításából, miközben elegendő idő jutott a pihenésre is. Hogy utólag mi maradt meg ezekből a napokból? A napfelkelték és a napnyugták mindenképpen. Ez részben Tibor barátunknak köszönhető, akinek telefonja menetrendszerűen jelezte az „aranyórák” kezdetét. De az aranyórák Tibor nélkül is bekövetkeztek, percenként változó, tarka díszletet varázsolva az égboltra. A legizgalmasabb előadásokat akkor láthattuk, amikor a nap felőli horizont felett különféle felhőrétegek úsztak. Írói vénám nem elegendő a napkelte legelső halvány derengésével kezdődő, a különféle sárga, narancs, rózsaszín, vörös és lila árnyalatok egymásba olvadásával lezajló színorgia leírására, melynek végén vörösen izzó korongként emelkedett ki az addigra már mélykékké változott tengerből a nap, hogy sugaraival végérvényesen lakatot tegyen a sötét éjszakára. Látványosságban a napnyugták semmivel sem maradtak el a napkeltétől, de mégis teljesen más élményt adtak. Legmeghatározóbb talán a hajót és a vitorlákat szinte bearanyozó, meleg, sárga fény, melyben szinte lubickolni lehetett, mint egy fürdőkádban, és amellyel kezdetét vette az esti előadás, a nap látványos búcsúja. De kár minden szóért, ezt nem lehet hűen leírni, ehhez ott kell lenni, ezt látni kell.
Mi ott voltunk, ezért nappal láthattuk a pajkos delfineket is, melyek egészen távolról észrevéve hajónkat, szinte kacsázó kőként pattogva a vízfelszínen siettek üdvözlésünkre, hogy aztán versenyt ússzanak a hajóorral.
A verseny persze egyoldalú volt, pár farokcsapással tíz métereket vertek ránk, majd eltűntek a mélyben, de csak ezért, hogy pár pillanat múlva újra felbukkanjanak a hajó mögött vagy esetleg a másik oldalán. Úsztak, ugráltak fáradhatatlanul akár félóráig is társául szegődve a hajónak, hogy végezetül mintegy vezényszóra eltűnjenek a végtelen óceán mélykék vizében. De szólhatunk a hosszú hullámhossznak köszönhetően szinte lankásnak tűnő, de mégis 3-4 méter magas hullámokról, melynek tetejéről mérföldekre szaladhatott pillantásunk, hogy aztán pár másodperc múlva ismét a csak a közeli hullámok oldalának kékjét, esetleg a frontokon megtörő kisebb, fehér habosodást láthassuk. Közben enyhén megdőlve haladt hajónk, halk csobogás hallatszott körülöttünk, ha sütött a nap, akkor napoztunk vagy éppen árnyékba húzódtunk, olvastunk vagy beszélgettünk, szunyókáltunk vagy éppen eszegettünk. A történések mára már összemosódtak, sorrendiségük másodlagos, de egyre határozottan emlékszem: senki sem vágyott máshová…
hajonaplo funchal 1Pedig a máshol is közeledett a Madeira szigetcsoport képében, és az ötödik nap reggelén egyszer csak halvány folt sötétlett a délkeleti horizonton, hogy aztán óráról órára nagyobbá válva egyre határozottabban sziget benyomását keltse. Ez volt Porto Santo, a Madeira szigetcsoport legészakibb tagja. Miközben közeledtünk hozzá, az időjárás lassan megváltozott, felhők gyülekeztek, és a szél is északira fordult, majd beerősödött. Nem nagyon tetszett nekem a dolog, így hamar úgy döntöttünk, hogy kikötünk Porto Santóban. Ez a Madeiránál lényegesen laposabb sziget hoszszú, homokos stranddal dicsekedhet, de ezen túlmenően nem sok látnivalója akad. A kikötő hullámtörője viszont jópofa, belső oldala tele van az itt megálló hajósok különféle rajzaival. Kacérkodtunk a gondolattal, hogy mi is alkotunk valami maradandót, de lelkesedésünket (és potenciális rajzunkat) elmosta az időközben kitörő heves zápor. Így Porto Santóról a kellemes vacsora mellett egy kellemetlen bőrig ázás emléke maradt meg leginkább.
Másnap ragyogó napsütésre és friss északi szélre ébredtünk. Hamar összekaptuk magunkat, és irány Madeira. Az előttünk álló 25 mérföldes távolság nem tűnt leküzdhetetlennek, és mivel a génuánk hátsó éle az előző napokban felfeslett, így csupán nagyvitorlával történő hátszelezés mellett döntöttem. Szépen haladtunk is, így a szolgálat hátrahagyása mellett levonultam a szalonba reggelizni. Még javában falatoztunk, amikor a hajó egymás után kétszer is hirtelen felluvolt. Mi a fene? A fedélzetre érve meghökkenve tapasztaltam, hogy a ragyogó napsütés helyett sűrű felhők gomolyognak körülöttünk, a szél közel 30 csomósra erősödött. Dacára a hátszélnek azonnal motorindítás és a nagy-vitorla teljes levétele mellett döntöttem. Míg azon morfondíroztam, hogy a génua hátsó sarkát esetleg mégis ki lehetne tekerni, újabb széllökések jöttek, majd pillanatok alatt heves zápor zúdult a nyakunkba. Illetve nem is a nyakunkba, inkább a hátunkba meg a tarkónkra. Felöltözni sem volt időm: a hirtelen felkapott viharkabát alatt egy póló, ezen túlmenően egy rövidnadrág és a reggelihez teljesen megfelelő papucs volt aktuális öltözékem. Így nehéz vén tengeri farkas benyomását kelteni! Pedig most valami ilyesmire lett volna szükség, mivel a szél pillantok alatt 55-60 csomósra erősödött, a látótávolság 50-100 méterre csökkent, a hullámok ellaposodtak, illetve a róluk letépett vízpermetet vízszintesen repítette a szél. Az esőcseppek, mint megannyi tűszúrás érték a hátamat, először meg voltam róla győződve, hogy jégesőt kaptunk. De nem, csupán az orkán ereje gyorsította fel szinte lövedék erejűre a máskor békésen hulló vízcseppeket. Folyamatosan koncentrálni kellett a hajó hátszélben tartásához, de így sem sikerült mindig: egyes széllökések teljesen keresztbe fordították a hajótestet, és többször fél percig is eltartott, mire újra fel tudtam venni a kívánt irányt. Viharhorgonyunk nem lévén, kikötőköteleink vontatásán gondolkoztam, de a motorüzem miatt ebben is rejlett némi kockázat, így letettem róla. Maradt a birkózás a kormánykerékkel még egy darabig, és a remény, hogy abbamarad a vihar, mire Madeira közelébe érünk. Így is történt. Egy erős óra múlva alábbhagyott az eső, és a zárt felhőzet kezdett felszakadozni. A szél is lecsökkent, bár 25-30 csomó alá nem adta. A hullámok viszont ezzel párhuzamosan kezdtek megnőni, hamarosan viszonylag meredek, még átbukó tarajú, 5-6 méteres vízhegyek vonultak körülöttünk. Az időközben felbukkanó nap sugarai átvilágították a hullámok koronáját, megdermedt üveghez hasonló, zöldes színüket különösen hullámvölgyből csodálhattuk meg teljes szépségükben. A csapat nagy része lelkesen fényképezett és filmezett. Na igen, ők a szalonban szárazak maradtak…

 

Madeirához érve, a főváros, Funchal felé vettük az irányt. Tartottam tőle, hogy nehéz lesz kikötőhelyet kapni, így már rádión bejelentettem érkezésünket. Ezt jól is tettem, mert így is csupán egy másik hajó oldalához kötve tudtak nekünk helyet szorítani. Funchal kishajókikötője elég kicsi, de már folyik a bővítése, a munka elkészülte után a befogadóképesség a duplájára nő. Mindamellett nincs kétségem afelől, hogy akkor is érdemes lesz időben bejelentkezni. Mert Funchalt, ezt a méregzöld hegyoldalra települt gyönyörű városkát látni kell.
Nekünk, sajnos, csak egyetlen egy napunk volt rá, így csak pár látnivalóra összpontosíthattunk. Mindenekelőtt a drótkötélpályás felvonóval felmentünk Montéba, ahol egy piros-fehér-zöld virágcsokor elhelyezésével leróttuk kegyeletünket az utolsó magyar király, IV. Károly sírja előtt. A Miasszonyunk-templom egyik oldalkápolnájában látható szarkofágot számos nemzetiszín szalag, illetve koszorú díszíti, látható, hogy nemcsak nekünk jutott eszünkbe az emlékezés. A magyar nemzeti színek mellett egyébként osztrák és cseh szalagokat is láthattunk, bár azok ezúttal egyértelmű kisebbségben voltak.

Teide a tengerről
Monte a hegyoldalban helyezkedik el, így leginkább tobogánokkal mennek innen lefelé a turisták. Hogy mi az a tobogán? Egy vesszőből font kétszemélyes szánkó, melyet két helyi „sofőr” kezel, kötéllel húzva, illetve hátulról tolva, de az indítást követően leginkább csak fékezve a szerkezetet. Mivel a lefelé haladó utcák viszonylag meredekek, az utóbbira az elsőbbségadási tábláknál ugyancsak szükség van, hogy aztán az adott kereszteződésen áthaladva vagy éppen bekanyarodva folytatódhasson a száguldás lefelé. Mindez persze pénzbe kerül, de az élmény egyedülálló.
Lévén Madeira, nem maradhatott el egy hagyományos borkészítő üzem meglátogatása sem. Most majdnem pincészetet írtam, de ez a szó itt egyáltalán nem lenne helyénvaló. A borokat ugyanis nem pincében, hanem éppen ellenkezőleg, a padlásokon érlelik, majd tárolják. A legismertebb madeira édes desszertbor, de vannak magas alkoholtartalmú, száraz fajták is. Az üzem bemutatását árusítással egybekötött borkóstolóval zárják, utóbbiban csapatunk dicséretes önmérsékletet tanúsított. De nem is lehetett másképp, mert a vacsorát követően fájó szívvel tovább kellett indulnunk végső úti célunk, Tenerife felé. Az odáig tartó 270 tmf-es útra két teljes napot szántam, de ezúttal a szelek a lehető legjobban teljesítettek: ideális háromnegyed szélben mindössze 40 óra kellett az átkeléshez. Tenerifén a bázisunk a fővárostól, Santa Cruztól kissé délebbre esett, így kikötés után az első dolgom volt egy kisbuszt bérelni. Ez viszonylag flottul ment, így hamarosan már Santa Cruz belvárosában sétálhattunk. A szigetet és a fővárost látva ellentétes érzések kavarogtak bennem: az izgalmas környezet és a pár régebbi épület szépségét elnyomták az egymás hegyére-hátára zsúfolt, magas kockaházak. Értem én, hogy az üzlet az üzlet, de ennyi jellegtelen, otromba épület felépítése mégis szentségtörésnek tűnt a szememben. Másnap volt még egy teljes napunk, így az előző délutáni kép árnyalásának szándékával buszunkkal egy szigeti körutazásra indultunk. Az árnyalás sikerült is, a sziget kevésbé beépített nyugati oldala határozottan barátságosabb benyomást keltett. Legnagyobb élményünk viszont a szigeten magasodó vulkán, a Teide meghódítása volt, már ameny-nyire meghódításnak lehet nevezni, ha valaki keresztülautózik a kétezer méter felett található, több négyzetkilométer területű kalderán. A keresztülautózást persze több megállással is megszakítottuk, hogy gyönyörködhessünk e holdbéli táj kőrengetegében. A Teide jelenleg is működő vulkán, és bár utolsó kitörése óta már lepergett egy évszázad, ez csak a mi hangyaléptékünkkel tűnik soknak, geológiai értelemben múló pillanat csupán. A hegy csúcsa 3718 méterre magasodik a lábánál hullámzó tenger fölé. Noha a csúcs közvetlen közelébe felvonóval is fel lehet jutni, a késő délutáni odaérkezésünk miatt erről le kellett mondanunk. Vigaszként maradt számunkra egy különleges „aranyóra”, ezúttal a felhők feletti kilátópontunkról csodálhattuk meg utunk utolsó naplementéjét. Méltó befejezése volt ez három hétig tartó, látványos vitorlás kalandunknak.

 

 

 

Szerzőnk a Sail-ing Kft. ügyvezetője

Európa-fok
hajonaplo mosque-gibraltar1Gibraltár legdélibb pontja az Európa-fok, ahol – láss csodát – egy hófehér mecset és égbe nyúló minarete vonja magára a tekintetet. E muszlim kegyhely viszonylag új, mindössze 15 éve épült, Fahd szaúdi uralkodó ajándékaként. Érdekes helyválasztás, rögtön el is gondolkoztam azon, hogy vajon épülhetne-e egy keresztény templom az Arab-félsziget bármely szimbolikus pontján. A választ a kedves olvasóra bízom.

 

Képgaléria: