Tizenhárom Kékszalag-győzelem. Unalmas mondás, hogy az gombócból is sok, pedig sok. De már csak tizenháromszor megkerülni a Balatont sem piskóta, nemhogy ennyiszer legyőzni mindenkit. Portrénkban megpróbáljuk megfejteni, mi lehet Litkey Farkas titka.

Szöveg: Ruják István; Fotó: Török Brigi, Szász András

Kikötőkben hallani, leginkább irigy, ellendrukker, de vitorlázni, versenyezni bizonyosan kevésbé tudóktól (gondoljanak bármit is a hozzáértésükről), hogy „mindig Litkey megy a leggyorsabb hajóval!” Valójában nem, és olykor igen, de ó, ha ez ilyen egyszerű lenne!

Előre lelövöm a slusszpoént: szerintem két alapvető oka van annak, hogy Litkey Farkas szinte legyőzhetetlen a Kékszalagon. Egyrészt évtizedek alatt úgy alakította az életét, olyan csapatot és vállalkozást épített fel, amelynek központi eleme és feladata a Kékszalag-győzelem. Ezt az előnyt nem lehet egy, de két-három év alatt sem behozni.

Másrészt a kékszalagozás előtti versenyzői, olimpiai kishajós, elsősorban finnes múltjából tudjuk – pláne azok, akik annak idején is versenyeztünk ellene –, hogy Farki a legjobb és legtehetségesebb magyar vitorlásversenyzők egyike. Legalább is a sokunk által aktívan belátható időszakot, vagyis az elmúlt negyven-ötven évet tekintve. Egy ilyen listát számba véve nem kell a kezem összes ujját felhasználnom, talán az egyiket sem, hogy az ő neve következzen. A kékszalagos magyar ellenfelei viszont – bár minden tiszteletem nekik – nincsenek ezen a listán.

Tehetséghez kapcsolódó tudatosság, kitartó építkezés és tervezés – nagyon nehezen überelehető kombináció!

Pár évvel fiatalabb nálam, de kölyökkora óta ismerem, mert egy helyen, a Reinhardt-féle Velencei-tavi Vízi Sportiskolában nőttünk fel és tanultunk vitorlázni. Nem éppen ma, de edzettem vele, versenyeztem ellene, még az is megesett réges-régen, hogy le tudtam győzni. Hát az már fekete-fehér film…

Vitorlásdinasztia tagja. Egyszerűsítve úgy is mondhatnám, minden Litkey virtorlásmutáns, mert az biztos, hogy könnyebben odatalálnak egy bójához, mint mi szerencsétlen átlagosak. Nagybátyját, Litkey Jánost, akit az ötvenes években Dolesch Iván vitt a síelésből a vitorlázásba, nem ismertem. A szintén tehetséges versenyző Miklóst sem, de Balázst már igen, amint édesapját, Bencét is. Mindketten a mágus kategóriában tolták. Balázs gyerekei, Farkas unokatestvérei Árpi és Csaba is nyerő típusok, ha hajóba ülnek, testvéréről Botondról nem is szólva.

Van egy képességük, amelyet sokuk ki is bontakoztatott, de bizonyára benne rejlik azokban a Litkeyekben, így Farkasban is, akik azt nem használják: művészek. Olykor a zene is előtérbe került a családban (Botond nagyszerűen gitározik), de elsősorban a festészet és rajzolás az ő világuk.

Munka, munka, munka

Ahogy a másoktól szerkezetében és színességében is eltérő, gazdagabb magyar nyelven gondolkodás ad sokak szerint rengeteg pozitívumot és jobb asszociációs képességet az ötletes helyzetmegoldáshoz, úgy a vitorlásversenyzésben is előnyt jelenthetnek bizonyos különleges képességek.

És ez még mind kevés lenne, ha Litkey Farkas nem tett volna még hozzá valamit, ami viszont nem volt igazán jellemző a művészetet aktívabban gyakorló rokonaira. Évtizedek óta tudatosan és szisztematikusan dolgozik a csapata, hajói és vállalkozásai fejlesztésén, úgy, hogy a fókuszban rendre a Kékszalag van.

Az 1996-os Atlantai Olimpia vitorlásversenyei után úgy érezte, hogy az olimpiai versenyzésben az adott körülmények között nem juthat előrébb, új utat kellett keresnie. Próbálkozhatott volna a profi versenyzés felé nyitni, bekerülni egy külföldi tengeri csapatba, vagy efféle utat keresni. De ez nem vonzotta, mert elsősorban saját jövőt akart, ahol nem beosztott, hanem ő maga dönthet minden fontos lépésről.

Akkoriban indult a Libera-korszak a Balatonon. Brencsán Ábelék megtették az első lépéseket a saját építésű Garudával, példát mutatva a csapatszervezésre és működtetésre. Lehóczky Gábor szervezésében magyar vitorlázók utaztak a Garda-tóra kipróbálni egy igazi, modern Liberát. Antal Gábor vagyis Pata hazahozott egy Libera C hajót. Rendbe tette, de nem engedték elindulni a Kékszalagon. Brencsánék egy Libera B-t vettek, az Azzardissimót. Litkey Farkast is a gyors tavi vitorlázás kezdte foglalkoztatni. Mecénásokat kereset, és Magyarországra hozta a Pleasure Libera A hajót, amellyel 2001-ben megszerezte első Kékszalag győzelmét.

Ezután zsinórban nyert kilencet – az első kilenc évben, amikor már évente rendezett verseny lett a Kékszalag. Általában akadtak kihívói. Soponyai Géza saját építésű hajóival, Király Zsolt a Rafficával, Rauschenberger Miklós a Principessával, és persze sokan mások. Litkey ellenük meghozta Olaszországból a Lisát és évről évre fejlesztette is. Páros évekre pedig Liberákat, a Gardazzurrát, majd pedig bérelte a Clan des Teamet.

A katamarán-korszak

Időközben elkezdődött a Kékszalag szigorítások ötéves lebontása, és 2010-ben jöttek a katamaránok. Farkas reagált, és beszereztek egy öreg, ám legendás kéttestűt, az 1988-ban épült Stars and Stripes edzőhajót, amellyel egykor Dennis Conner csapata készült fel az America’s Cupra. Az öreg hajó egyik testét újra meg kellett építeni, de a Kékszalagra kész lett a Katamadár. Litkey csaknem elverte a katamarános sztárokat, Roman és Andreas Hagarát, Mitch Booth-t és Roland Gäblert. Tihanynál a befutó előtt már vezetett a gyengeszeles versenyben, és csak a katamarános tapasztalatlanságon bukott el. A sötétben egy fordulóban teljesen megálltak.

2012-ben már indult a Fifty-Fifty, és a Katamadárral esélytelen volt, majd a második helyen a cél előtt eltört az árbóca is. Két év múlva megpróbálták átépítéssel feljavítani a hajót. Nem sikerült, és 2014-ben esélytelenek voltak. Egy technikai hiba is bejött és Kenesénél kiálltak.

Ugyanakkor a páratlan években, amikor még mindig csak egytestűek mehettek, továbbra is győzött a Lisával, bármilyen módon gyűrték is be a korlátozó szabályok közé a Liberákat az ellenfelek. Három katamarános próbálkozás után az a nézet kezdett elterjedni, hogy Litkey Farkas győzelmi sorozatának vége az egytestűek dicsőségének múlásával együtt. Csakhogy ő nem adta fel, nem engedte veszni, amit évek alatt felépített, a csapatot, a vállalkozást.

Szerencse is kell

2015-ben a Genfi-tóról elhozták a legfiatalabb Décision 35-öst, az Artemist. A hazaúton pechesen eltörte egy kamion a parkolóban az árbócukat, így jelentős edzésidőt vesztettek a Kékszalagig. Akkor még nem nyertek, de egy évvel később helyreállt a „Kékszalag rend”. Legyőzték a Fifty-Fiftyt, idén pedig még erősebb konkurenciával néztek szembe. Hét-nyolc sebességben esélyes hajó sorakozott a rajtnál. Köztük a 2015-ös svájci győztes, a katamaránvilágbajnok és Kékszalag-győztes kormányossal megerősített Black Jack mellett a kétszeres győztes és Kékszalag-rekorder Opel Fifty-Fifty, a gyorsnak ígérkező új Pauger kétárbócos az Evergreen, három Extreme 40-es immár gyakorlott csapatokkal, egy Kékszalag győzelemre kis szélben bizonyítottan képes Ventilo 28-as Váradi Szabó Jánossal, a leggyakorlottabb magyar katamaránossal a kormánynál, és persze a Kenese–Keszthely-rekorder GC32-es az RSM. De nem tudták megelőzni a Festipayt.

Litkey Farkas győzött a Kékszalagon immár katamaránt kormányozva 2016-ban és 2017-ben is. Persze szerencséje is volt, mert mindenki szerint erősebb szélben a Fifty-Fifty gyorsabb, és sokszor volt a szél annál gyengébb, mint amire a Kékszalag-rekorder kétárbócos csapata vár.

Igen. A vitorlásversenyzéshez kell szerencse is. Csakhogy a menőknek gyakrabban van szerencséjük! Mert a felkészültségükkel, a tehetségükkel, a változásokra adott, a többieket megelőző jó reakciójukkal jóval nagyobb felületet adnak a szerencsének, mint az ellenfeleik…

Megvannak a szögei

Minap motorosból közelről figyelhettem a Volvo High Tech Regattán, az első, kizárólag az extragyors hajóknak rendezett meghívásos balatoni versenyen a csapatokat. Két pályafutamon és egy Alsóőrs–Balatonfenyves távolsági sprinten. Utóbbin már jórészt
a Fifty-Fifty szele fújt a szél erejét tekintve. A Litkey csapat a Festipay-jel mégis győzött ott is és a két pályafutamon is.

Nem azért mert ők lennének mindig a leggyorsabbak. Litkey, na meg a csapata is, sokkal kevesebbet hibázik, mint a többiek. Szépen, nyugodtan taktikázik, vezeti a hajót. Ahogy Keló, a Fifty-Fifty taktikusa mondta: „Megvannak a szögei.” Magyarul már tudja, mikor milyen szélszögön kell vinnie a Décision 35-öst, hogy folyamatosan jó sebességet csaljon elő belőle. És ha ezt tudja, akkor magabiztos, és szép nyugodtan megy. Nincs pánik, ha nem vezet.

A célban kell nyerni…

A többiek hozzá képest kapkodnak. Egyik-másik csapat villan egy parádésat, előre ugrik, aztán jön egy ugyanakkora hiba. Vagy csak munkába kezd a tizenhét éve erősödő zabszem, ha Litkey Farkas elkezd közelíteni. Az eredmény ugyanaz: hiba, és fordul a kocka.

De hát mire is izgulna vagy kapkodna? Felépített egy rendszert, egy csapatot, hozzá kapcsolt vállalkozásokkal. Minden gyeplő a kezében, ahogy tervezte. Ha akad szponzor, az remek, ha jön egy mecénás, az még jobb. De a hajó, a csapat már a sajátja, ő dönt, azt az utat választja, amelyiken szívesen megy. Már nem kell semmit bizonyítania senkinek. Ha többet nem nyer – dehogynem fog – akkor sem utolérhető.

Izgulnivalójuk a többieknek van. Igencsak felfutott a Kékszalag-győzelem értéke! Mert nagyon nehéz megnyerni. Nemcsak a kihívás nagy, de ettől a Litkey-gyerektől lassan két évtizede elég nehéz odaférni ahhoz a fene vonzó kék textilhez…

A vitorlázás és a művészet

A vitorlásversenyzésben a taktikázás, a gyors döntések meghozatala nagy háttértudást, rengeteg rutint igényel. De ha a döntéshozatal, a szükséges információk aktuális súlyozása rideg számításokkal megoldható lenne, akkor matematikusok vitorláznának az élen. Ám a vitorlásversenyzői gondolkodás, miközben rengeteg pontosságot is igényel, mégis – szerintem – közelebb áll a művészethez. Sokféle módon lehet a milliónyi apró jel és impulzus alapján jó döntést hozni, de versenyzés közben a hatékony gondolkodási folyamat, a szükséges sebesség, az információk közötti gyors, helyes súlyozás és szubjektív választás miatt jobban hasonlíthat a zenéléshez vagy éppen a festészethez, mint a matematikához.

Emlékszem, egyszer régen Litkey Balázs mutatta füredi lakásában édesapja egy festményét, amely emlékeim szerint színes foltokból és szabályos formákból állt. Lelkesen magyarázta, hogy mit látni a képen. Esküszöm, semmit sem láttam, ami neki nyilvánvaló volt.

Nem azt mondom, hogy az a jó vitorlázó, aki érti a festészetet. De az információkat a vízről, a tájról, az ellenfelekről gyors rápillantással gyűjtjük. Más érzékszervek is dolgoznak természetesen, de azokon a képeken, amit az agyunk „kis rekeszidővel” fotóz, a lényeget kell látni és észrevenni. Biztos vagyok benne, hogy Litkey Farkas a vízen gyors rápillantással szerzett képekből az átlagosnál sokkal pontosabban szűri ki a lényeget.

Az aktuális jó döntéshez pedig szükség van a korábban készített képekre, amelyek megerősítik vagy elvetik az éppen látott villanásban rejlő lényeges infókat, pontosabban megmondják a folytatást, azt is, hogy hasonló helyzetekben máskor mi történt. Leegyszerűsítve ezt hívhatjuk rutinnak. Az egész pedig jól összerakva zene és festészet!