Rotorék – azaz Szabó Géza és felesége, Éva – a magazin előző számában a Tuamotu-szigeteken hajóztak. Útjukat a Társaság-szigetek felé folytatták, amelyekből a legismertebbek Tahiti, Moorea és Bora Bora szigetei.

Szöveg és kép: Szabó Géza

A varázslatos Tahiti

Régebben Francia Polinéziáról először mindig Tahiti jutott eszünkbe. Tahiti, ahol az európai felfedezők a paradicsomot vélték megtalálni, a sziget, ahol csak fel kellett nyúlni a fára a gyümölcsért, ahol a napok dobolással, tánccal és szerelmes játékokkal teltek. Ahol mindenki boldog és gondtalan… Persze azóta már eltelt pár száz év, de mégis ezekkel a gondolatokkal közeledtünk az első Társaság-sziget felé, Tahitihez.
Tahiti fiatal atoll, a vulkanikus hegy még nem süllyedt el teljesen. A korallzátony nem éri el a vízfelszínt, jelenlétét csak a hatalmas törőhullámok jelzik. A zátonyon keresztül több átjáró vezet a védett vizekre. A hajók közlekedését a Papeete-i kikötőkapitány vezérli, akitől azonosítás után megkértük az engedélyt a kikötőbe való behajózáshoz a csatornán keresztül. Mivel a Marquises-szigeteken elvesztettük a magunk által épített csónakot, most a tartalék gumicsónakunkat használjuk, amely még a hajóval jött és rajta a hajónk korábbi neve díszelgett: Queen II. Mosolyogtunk, amikor ránéztünk, mert elképzeltük a rádiós bejelentkezést egy ”Queen II” nevű hajóval. A kikötő-parancsnokságon meg távcsővel keresnék, hogy hol van a behajózást kérő hatalmas óceánjáró.
A horgonyzóhely a bejárattól délre, a repülőtéren túl helyezkedik el. Az egyetlen kifutópálya végeinél sem szabad csak úgy áthaladni, ehhez külön engedély kell a légi irányítástól.
Útközben vitorlásokat, gyors motorcsónakokat, vízisíelőket és sznorkelezőket láttunk, nem is beszélve a versengve száguldó polinéz csónakokról. A part mentén hotelek és strandok sorakoztak. A tahiti stílusban cölöpökre épült házak vonzzák leginkább a szemet.

Engedély kell a légi irányítástól is

Miután áthajóztunk a belső vízi utakon, a Maeva-beachen egy marina előtt 50-60 hajó közé dobtunk horgonyt. A lagúnában olyan tiszta a víz, hogy a horgonyláncunk mellett köröző pöttyös sas ráját is szépen láttuk. A horgonyzóhelyen nem volt könnyű helyet találni, mély (15-20 méter) a víz, és a hosszú láncon csüngő hajókat a szeszélyes áramlások és szelek össze-vissza forgatják. Többen össze is koccantak. Sokan nem bírják ezt a stresszt és inkább beállnak a marinába.
Tahitire külön be kellett jelentkeznünk, pedig már Marquises-en korábban megtettük ezt Francia Polinéziára. Szerencsére a franciák ezeket a dolgokat egyszerűen intézik, csak egy papírt kellett kitöltenünk és vámmentességet is kaptunk az üzemanyagra. Mindez körülbelül 10 percig tartott.

„A hosszú láncon csüngő hajókat a szeszélyes áramlások és szelek össze-vissza forgatják. Többen össze is koccantak”.

Az első utunk Tahiti fővárosába, Papeete-be vezetett. Kizökkenve eddigi magányunkból, az óceánátkelés, Marquises és a Tuamotu után, belecsöppentük egy rohanó, turistákkal teli világba. Amikor kiléptünk az utcára, négy sávon hömpölygött az összefüggő kocsisor. A horgonyzóhelytől busszal vagy autóstoppal is könnyű bejutni a városba. Ugyanakkor a reggeli vagy délutáni csúcs mindennapos a nagyvárosban és környékén.

Polinéz oltárlépek a helyi Notre-Dame-ban

A város maga nem igazán látványos építészetileg, de színes és forgalmas, tele üzletekkel, kirakodóvásárokkal, utcai árusokkal és a kikötővel. Mi ellátogattunk a Notre Dame-nak nevezett kis katolikus templomba, amelynek érdekessége, hogy festményei polinéz arcokat ábrázolnak. Megnéztük a városházát és elsétáltunk a Gyöngy Múzeumba, ahol még jobban kiokosodtunk a gyöngyhalászatról és farmokról. A virágok csodálatosak a szigeten – a Tiare virág Tahiti szimbólumává vált. Ezeket dugdossák a helyiek a fülük mögé.
A legtöbb vitorlázó csak rövid időre áll meg a szigeten, bevásárolnak, körül sem néznek, csak mennek tovább. Ennek az az oka, hogy Tahitin csupán a tengerpartot népesítették be a lakosok, a házak a part mentén épültek, így a szálloda területeket figyelembe nem véve, nem mondhatnánk, hogy rengeteg strand van a szigeten. Ráadásul a part sok helyen fekete a vulkanikus kőzet miatt. A sziget belseje szinte lakatlan, maximum egy-két kóbor ház található a hegyekben, ahol rengeteg a csapadék, szinte mindennap esik.

„Tahitin csupán a tengerpartot népesítették be a lakosok, a házak a part mentén épültek”

Irány fel a hegyekbe!

Kétnapos kirándulásra indultunk a sziget belsejébe a hegyek közé hajós barátainkkal. Nem kellett messzire mennünk, hogy elhagyjuk a forgalmas utakat, zsúfolt településeket. A sziget lakói nagyon barátságosak, könnyen lehet autóstoppal utazni. Még úgy is elviszik a stopposokat, ha nem arra akad dolguk, amerre a stoppos megy, így jutottunk el a sziget északi részére, Papenoo-hoz, ahonnan gyalog indultunk neki a túrának, hogy keresztülvágjuk a szigetet és visszaérkezzünk a déli részére. Az első napon majdnem végig szakadó esőben, víz lepte utakon gyalogoltunk a hegyekben. A látvány mindent megért! A hegyekből zubogó vízesések, a buja növényzet és a természet csendje együtt biztatott minket, hogy haladjunk tovább. Az út felvezetett a hegyekbe, majd le egy völgybe, majd ez ismétlődött számtalanszor, az egész út során. Estére egy kis hotelben szálltunk meg a hegyek között, ahol mindenkinek jól esett a meleg fürdő és utána a száraz ruha felvétele.

„A hegyekből zubogó vízesések, a buja növényzet és a természet csendje
együtt biztatott minket, hogy haladjunk tovább”

Készletbeszerzés a helyi piacon

A második nap reggel úgy tűnt, felszakadozott a felhőzet. Először egy archeológiai területhez kirándultunk, amely a XVI. században lakott volt, de mára már nem sok maradt belőle csak kövek. Érdekes, hogy régen a helyi lakosok a hegyekben laktak és nem a tengerparton, de ehhez tudnunk kell, hogy a polinézek hajdan nem halászok, hanem földművesek voltak, a hegyekben pedig közel volt az édesvíz.
Naplemente előtt értünk ki a sziget déli részén haladó útra, de busz nem jött. Utólag megtudtuk, hogy hétvégén nem jár. Egy rendes helybeli felvett minket és elvitt a jachtkikötőig, pedig nem is arra akadt dolga. Alig tudtunk leszállni a pick-up-ról úgy sajgott a lábunk, amit a vizes cipőink feltörtek. De tele voltunk élményekkel és meg tudjuk erősíteni azt a mondást, hogy Papeete önmagában nem Tahiti.
Vasárnaponként Papeete piaca megtelik emberekkel. A piac nagyon sokszínű és rengeteg mindent lehet kapni, szuvenírtől az alapvető élelmiszerekig. Mi is feltöltöttük a Rotor apadó készleteit, és mindig megtaláltuk azt az árust, aki egy kicsit olcsóbban adta a portékáját, mint a másik.

Eltűnt a kikötőkapitány

Ezután a kijelentkezést kezdtük intézni, de a kikötőkapitányság zárva volt. Helyette a kemping gázpalackjainkat próbáltuk a gáztelepen feltöltetni – sikertelenül. ”Túl rozsdásak!” – volt az elutasítás. A gázpalackok töltése mindig nehézkes az országonként változó szabványok és szabályozások miatt. Végül a Brico Store-ban sikerült a rozsdás palackokat újszerű, töltöttre cserélni.
Másnap a kikötőkapitány még mindig sehol nem volt, pedig nekünk kellett a papír, hogy Francia Polinéziából a Cook-szigetekre tudjunk menni. Az érdekes az volt, hogy innen már bejelentkezés nélkül látogathattuk az összes francia polinéz szigetet (Moorea-t és Bora Bora-t is).
Egy hajóstól kaptunk egy fülest, hogy háromra jön a kapitány, ezért már előtte ott vártunk a kapitányságon, de ő ismét nem jelent meg. Kiderült, hogy már a bevándorlási hivatal asszisztense is felhívta a kapitányság főnökét, hogy a kapitány két napja nem nyitott ki és a hajósok itt állnak sorban minden nap a kijelentkezésre várva.
Éjszaka egy front vonult át felettünk, 25-30 csomós szeleket hozva és nem kis rémületet okozva a horgonyzóhelyen, ahol több hajónak is újra kellett horgonyoznia az éj leple alatt, természetesen felkeltve szomszédjaikat. Mi az 50 kilós horgonyunkkal nem zavartattuk magunkat, csak attól tarthattunk, hogy valaki esetleg nekünk jön, de szerencsére az előttünk álló katamarán bóján volt.

„Éjszaka egy front vonult át felettünk, 25-30 csomós szeleket hozva
és nem kis rémületet okozva a horgonyzóhelyen”

Egy kis motor-gond…

Másnap sikerült végre kijelentkezni. Mikor egy utolsó ellenőrzést tartottunk és beindítottuk a motort, furcsa kifújó hang ütötte meg a fülünket. Valahol kifújt a motor, valami nem volt rendben! Kibányásztuk az injektort, de a naplementében sajnos már nem sokat lehetett látni. A sötétben úgy tűnt mintha a hengerfej lyukadt volna ki. Másnap hajnalban keltünk. Az injektor lyukát bedugaszoltuk egy szőlőzsír kupakjával, hogy ne hulljon a dugattyúhoz be a kosz, majd szép óvatosan kitisztogattuk az injektor üregét. Hála az égnek, a hengerfej sértetlen volt. Szemügyre vettük az injektort. A porlasztócsúcsot tartó speciális anya két milliméter mélyen elrepedt, ezért szelelt a motor. Nyakunkba vettük a várost, és végül a DieselEc szervizállomáson kötöttünk ki. Ígéretesnek tűnt, a polcokon csupa dízeladagolók várakoztak. Új anyájuk nem volt ugyan, de délutánra találtak egy használtat. Hamarosan ismét vígan pöfögött a Volvo motorunk.

„Kibányásztuk az injektort, de a naplementében sajnos már nem sokat lehetett látni. A sötétben úgy tűnt mintha a hengerfej lyukadt volna ki”

Moorea – Cook öböl

Korán reggel a pöttyös sasrája elhozta megmutatni nekünk a párját. Csodálatosan repültek a víz alatt kettesben, és amióta itt vagyunk Tahitin, a mi horgonyunkat különösen kedvelik. Meg is hirdettük, hogy a hajónk körül érdemes sznorkelezni, már csak pénzt kellene szedni a környező hajósoktól, akik ide járnak a horgonyunkhoz ráját nézni.
A motor szépen működött, sikerült útnak indulni Moorea felé, amely mindössze 17 mérföldre van Tahititől. Kellett is a motor, mert semmi szél nem volt, csak hullámok. Ez a néhány órás motorozás legalább arra jó volt, hogy az akkumulátorok feltöltődjenek, a hullámok pedig arra, hogy nézzük a szörfözőket miközben a horgonyzóhely melletti kisebb csatornán elhagytuk a szigetet.
Moorea északi oldalán bálnák fogadtak, sajnos csak egy pillanatra láttuk őket a távolban, majd a szigetet védő korallgyűrű nyílásán áthaladva a Cook-öbölbe érkeztünk.

A vanília és a kávé földjén

Tahitin több száz hajó horgonyozott körülöttünk, arra számítottunk, hogy itt is lesz néhány – ehhez képest ezúttal egyedül álltunk. Az öböl tökéletesen védett az óceán hullámaitól, olyan, mint egy nagy tó. Érdekes, hogy a zöldes-barnás víz színe is feledteti velünk azt, hogy még a tengeren vagyunk, mert a hegyekből a folyók ide hozzák az agyagos hordalékot. De a fürdőzést feledteti a hajóról elénk táruló csodálatos látvány a hatalmas hegyekkel körbevett nyugodt öbölben.
A kirándulásunk során több gyümölcsös kert mellett haladtunk el a hegyekben. A sziget fő terménye a vanília és a kávé. Egy kilátóból a Cook és Opunohu öblét láttuk, illetve a korallgyűrűt, amely a szigetet körbeveszi. Azonban a vészjósló felhők mindig itt gyülekeznek a hegyek felett, és nem is olyan ritkán kiadják az önmagukba zárt csapadékot. Pont a kilátó után olyan felhőszakadás kezdődött, amely egész estig nem állt el és mire visszaértünk a hajóra jó vizesek lettünk, de ezt már megszoktuk Tahitin.

„Az öböl tökéletesen védett az óceán hullámaitól, olyan, mint egy nagy tó”

Moorea – Opunohu öböl

Egy érdekesség, amely megkönnyíti a navigációt a Társaság-szigeteken. Az apály és dagály időpontja nem függ a hold mozgásától. Minden nap reggel és este 6-kor van apály és délben dagály. Miért? Van rá több elmélet, de igazából egyik könyvünk sem volt túl okos a kérdés megválaszolásában. Emiatt nem kell mindig számolgatni, hogy le vagy felmegy a víz.
Megunva a barnás vizet, átálltunk a Cook-öböltől fél órára levő, szomszédos Opunohu-öblébe. Az öböl szája mellé horgonyoztunk sok más vitorlás közé. A bejárat a korallgyűrűn széles. A víz ezen a horgonyzóhelyen csak 4 méter és türkiz, kiváló hely a fürdőzéshez és mellette egy üdülőhely van. A tengervíz felett, a cölöpökön álló kis házakhoz mindenkinek saját stég dukál. Innen kirándultunk el a tüskés rájákhoz, amely körülbelül egyórányi csónakázásra volt egy lagúnában. Itt egy méteres sekélyes vízben tüskés rájákkal lehetett együtt úszkálni, sznorkelezni. A tüskés rájákkal óvatosan kell bánni, mert a farkuk végén levõ tüskével súlyos sebet okozhatnak, de itt a lagúnában már teljesen megszelidültek – állítólag. Kissé haboztunk, mielőtt a vízbe léptünk volna. De fantasztikus volt, csak álltunk a vízben, amikor feltűnt a 15-20 méteres rájából álló raj, és egyenesen felénk, majd nekünk úsztak. Mozdulni sem mertünk. A ráják finoman végigsimították bőrünk, keresték, hova dugtuk a halat, amit másoktól megszoktak kapni, majd továbblebegtek.

Tűzön járás és emberáldozat

Továbbindultunk a nyugatra fekvő Raiatea szigete felé. Csodálatos napsütésben kellemes vitorlázás volt egész nap. Útközben a hajósoktól megismert a vitorlákat óvó kidörzsölés-gátlót készítettünk a szálingokra. Másnap reggel futottunk be Raiatea szigetének Opoa nevű öblébe. A parton már messziről láttuk a nagy készülődést. Rajtunk és egy német vitorláson kívül, akiket mi csábítottunk erre a helyre, nem volt senki a környéken, amin igencsak csodálkoztunk. Ugyanis Opoa öblében a parton áll Marae Taputapuatea, amely Francia Polinézia egyik legjelentősebb történelmi helyszíne. Más ugyan nem látható itt, mint vulkanikus kövekkel kirakott szögletes alap, de egykor itt született meg Oro, a termékenység és háború istene, és valamikor itt, a szentélyen üléseztek Polinézia legmagasabb rangú törzsfőnökei és emberáldozatokat mutattak be. Fontos helyi szertartás volt a tűzön járás is, amely az ember és isten közötti spirituális kapcsolatot teremtette meg. A tűz szintén az ősi navigátorok iránymutatója volt. Azt mondják Raiatea volt az a hely, ahonnan megindult a polinézek vándorlása, csillagászati navigációjuk alapján kelet felé meghódítva Marquises-t majd később a Hawaii-szigeteket… Pár napot rászántunk arra, hogy alaposabban megismerjük az egykori felfedezőutak kiindulópontját – és nem várt meglepetésben lett részünk.
(Folytatás a Vitorlázás Magazin következő számában.)

Egykor itt született meg Oro, a termékenység és háború istene, és valamikor itt, a szentélyen üléseztek Polinézia legmagasabb rangú törzsfőnökei