A világtörténelem egyik legköltségesebb és legeredménytelenebb vállalkozásai között tarthatják nyilván az Osztrák-Magyar Monarchia Viribus Unitis osztályához tartozó Szent István építését és egyetlen bevetését. A csatahajó egy parányi motorcsónak áldozatává vált.

A történelemről szólva könnyű elfelejteni, hogy mindaz, ami ma a múlt eseményeként egyértelműnek tűnik, az egykoron még a jövő eseménye volt – vélekedett az amatőr történészként is jegyzett egykori brit miniszterelnök, Winston Churchill. Gondolatmenetének igazságtartalmát jól példázza az egyetlen magyar csatahajó, a Szent István 1918-as pusztulása. A monarchia csilliárdokért épített, és ha nem is sebezhetetlennek, de legalábbis nagyon is korszerűnek tartott büszkeségét egy egyszerű és filléres lélekvesztő pusztította el első és egyetlen harci bevetésén.
Drámai és gyors pusztulása ellenére le kell szögeznünk: a három testvérhajójával megegyező tervek szerint épített Szent István a kor műszaki színvonalának tökéletesen megfelelő, modern egység volt. Vesztét nem tervezési vagy gyártási hiányosságok okozták. Pont annyira volt sebezhető, mint a kor bármely másik csatahajója. Legfeljebb sorsa volt szerencsétlenebb, mint a legtöbb kortársáé.

A Monarchia hajófejlesztése

A nagyhatalmak sorában gazdaságilag és katonailag mindinkább lemaradó Osztrák-Magyar Monarchia sosem volt tengeri nagyhatalom – még akkor sem, ha el is könyvelhetett néhány katonai sikert az Adrián. (Jelesül például a fényes lissai diadalt 1886-ban.) Ráadásul a 19. század végén úgy tűnt: a kor biztonságpolitikai rendszerében nincs is feltétlenül szüksége jelentős hadiflottára, hiszen az egyetlen potenciális ellenfél a térségben csak az az Olaszország lehetett, amely hivatalosan szövetséges viszonyban volt mind a Monarchiával, mind Németországgal. Ennek ellenére éppen az olasz flotta tervezett (majd végre is hajtott) fejlesztése késztette saját tengeri haderejének korszerűsítésére Bécset és Budapestet. A századforduló után gyorsan éleződő politikai helyzetben ugyanis stratégiai hibának tűnt volna elsiklani a technológia gyors fejlődése fölött. Az 1906-ban vízre bocsátott brit Dreadnought csatahajó ugyanis olyan minőségi váltást hozott, amellyel egy csapásra nyugdíjba küldött minden korábbi konstrukciót – így a k. u. k haditengerészetének minden egységét is.

Az első korszerű csatahajó
A Dreadnought tulajdonképpen semmi érdemi újdonságot nem hozott, csupán koncentrálta a kor csúcstechnológiáit. A hajtáshoz használt korszerű gőzturbinás rendszere nagyobb hatótávolságot eredményezett, ugyanakkor némi súlycsökkentést is lehetővé tett. Ezt azonban a páncélzat vastagságának növelésével ki is használták. A legtöbb akkori csatahajóval ellentétben csupán néhány, szám szerint 10 ágyút szereltek rá, de mindegyiket nagy lövésszögeket biztosító forgó tornyokban. Mindebben azonban semmi érdemi újdonság sem volt, hiszen ezeket a megoldásokat már alkalmazták más hajók esetében is – csak nem egyszerre. A nagy kaliberű, hatalmas ágyúknak köszönhetően a Dreadnought szinte sebezhetetlennek tűnt a kor szakértői szemében, hiszen egyszerűen messzebbről szilánkokra tudta lőni ellenfeleit, mint ahonnan azok képesek lettek volna eltalálni. Így a hajó vízrebocsátása után minden tengeri hatalom észvesztve kezdte fejleszteni hatalmas ágyúkkal felszerelt új csatahajóit, hiszen a régiek nem sokkal értek többet az új osztály képviselőivel szemben, mint a kádban úszó sárga gumikacsák.

Kellett egy magyar csatahajó

A monarchia politikai köreiben hosszas parlamenti és azon kívüli viták és alkufolyamatok eredményeképpen 1910-ben született meg a döntés egy négy egységből álló új csatahajóosztály építéséről. A dualista birodalom magyar fele azonban csak azzal a feltétellel támogatta a rendkívül költséges fejlesztést, hogy a négy hajó egyikét döntő részben hazai üzemek készíthetik el és magyar nevet viselhet. Így kezdődhetett meg az osztály első egységéről Viribus Unitis-nek keresztelt új osztály „magyar” tagja, a Szent István építése.
A terveket az akkor már igencsak idős, félig vak és siket Siegfried Popper készítette, aki az előző sikeres sorhajókat, a Radetzky-osztály egységeit is megálmodta. Mivel a Viribus Unitis-sorozat tervezése az olasz vetélytársak gyártásának megkezdése után zárult le, a monarchia hadmérnökei abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy pontosan ismerték ellenfeleiket és azok képességeit. Így nem meglepő, hogy a k. u. k. új csatahajói nem csak nagyobbak és gyorsabbak voltak, mint az Adria szemközti partján készült társaik, hanem nagyobb ágyúkat is kaptak, mint azok. Ráadásul az olaszok által alkalmazott, nagyobb stabilitást lehetővé tevő, de sokkal kisebb lövésszöggel operáló fedélzet-közepi lövegtorony elrendezésével ellentétben a Viribus Unitis osztály két-két első és hátsó tornya nagyobb tűzerőt biztosított.
A világháború közeledtével mindinkább fokozott ütemű fejlesztés lényegében a monarchia teljes hajóépítési kapacitását lekötötte. A négyéves építés után a világháború előestéjén, 1912-ben, Fiumében vízre bocsátott Szent István volt az utolsó az osztály tagjai közül, ezért ezen néhány olyan apróságot is volt mód és alkalom javítani, amelyekre a három másik hajó esetében fény derült. igaz, részint költségmegtakarítási okokból a többitől eltérően nem négy, csupán két hajócsavart kapott – de ennek sorsa szempontjából semmi jelentősége sem volt.

Tétlenségre kárhoztatva

A Szent István 1915-ben állt hadrendbe, de egészen 1918 júniusáig, tehát a világháború utolsó hónapjaiig semmiféle érdemi harci bevetésen nem vett részt. A Monarchia hadvezetése ugyanis féltve őrizte a csatahajóit, mivel úgy vélték, hogy azok megléte olyan stratégiai fenyegetést jelent, amely többet ér, mint bármekkora veszteség, amelyet okozhatnának a jelentős túlerőben lévő Antant-flottának. A Viribus Unitis-osztály egységeinek kétség kívül szerepe volt abban, hogy az angol, francia és olasz erőket is tömörítő ellenséges haditengerészet nem próbálkozott támadással a hosszú és sebezhető dalmáciai partvidék ellen, megelégedett azzal, hogy elzárta az otrantói szorosnál az Adria kijáratát. Az osztrák-magyar hadvezetés számára elfogadható volt az a helyzet, hogy biztonságban tudhatták az egyre rosszabb katonai helyzetben lévő birodalmat a tenger felől, így megelégedtek azzal, hogy a flotta szinte beltengerként uralta az Adriát.
Az egyre romló hadi helyzet és a hadsereg egyre gyorsuló bomlása miatt azonban az admiralitás végül hozzájárult ahhoz, hogy bevessék a teljes flottát egy végső és kétségbeesett támadásban, amelynek látszólagos célja az lett volna, hogy áttörjék a tengeri zárat. Valójában azonban inkább lélektani jelentősége lett volna egy tengeri győzelemnek akkor, amikor a szárazföldön már minden veszni látszott.

Végzetes balszerencse

A flotta 1918 június 9-én éjjel futott ki egy biztonságosnak szánt, szabályos alakzatban, amelyben a csatahajókat a Radetzky-osztály cirkálói és számos kisebb egység biztosított. A soha nem látott erejű felvonulásba véletlenül botlott bele egy parányi, mindössze két torpedóvetővel felszerelt olasz motorcsónak, a MAS 21-es. A tettéért később háborús hőssé és szinte szupersztárrá avanzsált Rizzo kapitány azt tette, amit tehetett: kilőtte mindkét torpedóját a legközelebbi és legnagyobb hajóra, majd sarkon fordult, és hanyatt-homlok menekült.
A Szent István fedélzetén a hajnali órákban észlelték a feléjük tartó torpedókat, de már túl későn ahhoz, hogy elkerülhessék őket. Mindkettő célba talált. Eleinte úgy tűnt, a kár nem jelentéktelen ugyan, de nem is végzetes. De hamarosan kiderült, hogy a lékponyvákkal nem lehet megakadályozni a vízbetörést. Ráadásul az egyik találat éppen egy szénraktár közelében érte a hajót, a fűtőanyag felszívta a vizet, amit amúgy sem voltak képesek a szivattyúkkal érdemben ellensúlyozni. Bár a Szent István még órákig üzem- és manőverező képes maradt, és elindult a hazai partok felé, hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy önerőből nem képes folytatni az útját. Ekkorra természetesen a tervezett támadás helyett már a veszteségek elkerülésével végrehajtott óvatos visszavonulás foglalkoztatta a flottát. A Teggetthoffról megpróbálták vontatókötélre venni a Szent Istvánt, de a kábel elszakadt. Közben már a gépek is leálltak, és a mindinkább megdőlő hajó pusztulása immár elkerülhetetlennek látszott. A hajó elhagyásra vonatkozó parancsot azonban csak az utolsó pillanatban adták ki. Sokan utólag ezzel magyarázták, hogy az 1087 főnyi legénységéből 85-en odavesztek az egyébként teljesen vértelen harci bevetésen.

Viták és tanulságok

A hajó pusztulásának okairól később évekig vitatkoztak a szakemberek és a mérnökök. Egyszerűen érthetetlennek tűnt ugyanis, hogy miként süllyeszthetett el egy szappanos doboz méretű, mindössze két torpedóval felszerelt motorcsónak egy kisebb ország teljes költségvetésének árán kifejlesztett és megépített gigászi és korszerű csatahajót. Sokan még árulást is emlegettek, mondván, hogy a Szent István nem csak sebezhető volt, de az olasz MAS-nak ismernie kellett a flotta útirányát és át kellett jutnia a Szent Istvánt védelmező kisebb egységek kordonján is. Bár a kérdés vitairodalma több kötetnyire rúgott, akkoriban a szakértők még nem ismerték fel azt, amit aztán a második világháború után már mindenki megértett: a hatalmas csatahajók csupán egymás számára lehettek ellenfelek, de kiszolgáltatott áldozatai voltak a torpedóvetők mellett a tengeralattjáróknak és a repülőgépeknek is.

A Szent István pont annyira volt sebezhető, mint a kor bármely másik csatahajója. Legfeljebb sorsa volt szerencsétlenebb, mint a legtöbb kortársáé.

Inkább lélektani jelentősége lett volna egy tengeri győzelemnek akkor, amikor a szárazföldön már minden veszni látszott.

Érthetetlennek tűnt, miként süllyeszthetett el egy szappanos doboz méretű, mindössze két torpedóval felszerelt motorcsónak egy kisebb ország költségvetésének árán megépített gigászi csatahajót

A k. u. k. hadiflottájának büszkesége, a Viribus Unitis osztályhoz tartozó SMS Szent István a kor legkorszerűbb csatahajói közé számított. Vesztét nem tervezési vagy gyártási hiányosságok okozták, hanem páratlan balszerencse

 

Élet a fedélzeten: a világháború utolsó hónapjaiig a flotta legértékesebb egységei nem vettek részt érdemi harci cselekményben. A hadvezetés többre értékelte a meglétük által fenntartott stratégiai fenyegetést, mint bármekkora veszteséget, amelyet az ellenfélnek okozhattak volna. Az érvelés végül is érthető: az Antant könnyedén pótolhatta volna egy esetleges összecsapásban elvesztett hajóit, a Monarchia viszont erre nem lett volna képes

A Szent István oldala közelről: jól látszanak a torpedók felfogására szolgáló hálók. Sokan nem értették, miért nem használták ezeket 1918 június 9-én. Az ok egyszerű: a hálókat csak álló helyzetben lehetett kinyitni

A MAS21-es: az olasz flotta gyors és jól manőverező torpedóvető motorcsónakjai rendkívül használhatónak bizonyultak az Adrián. Rizzo kapitány egysége azonban a véletlennek köszönhette sikerét: tüzelt és menekült

A Viribus Unitis osztályt tervező Siegfried Popper a nyugdíjból tért vissza, hogy elvállalja a feladatot. Német kollégái figyelmeztették, hogy vízvonal alatt túl vékony lehet a páncélzat, így a tragédia után sokan okolták az agg mérnököt – csakhogy a Szent István páncélzata semmivel sem volt gyengébb, mint az angol hadihajóké, nem lógott ki a sorból

Az SMS Radetzky: a Viribus Unitis osztály vízre bocsátásig ez volt a Monarchia zászlóshajója. Testvérhajóival együtt már építése közben is elavultnak számított, de cirkálóként továbbra is jelentős erőt képviselt

Szöveg: Simon István

Képgaléria: