A Wild Joe ezúttal peches volt a Rolex Volcano Race-en
A tavalyi, biztató eredményeket hozó évad után a tél a felkészülés jegyében telt a Wild Joe Sailing Team számára. A csapatvezető Józsa Márton műszaki fejlesztésekkel javította a hajó teljesítményét, ezzel egy időben Kelemen Tamás a legénység hatékonyságát igyekezte növelni új csapattagok bevonásával és tavaszi edzőtáborokkal.
A szezon első versenye a hajó számára az előzetes tervekkel ellentétben végül nem az Adriatic Race, hanem a Rolex Volcano Race lett május végén. Ez a verseny idén jól ötvözte a különféle formátumokat pályafutamokkal és közepes, illetve hosszú távú túrafutamokkal. 2012-ben kis létszámú, de annál magasabb színvonalú mezőny gyűlt össze, a főbb ellenfelek csapatát világklasszis vitorlázók alkották: a Jethou fedélzetén a négyszeres America’s Cup-nyertes Brad Butter-worth volt a taktikus, Bouwe Bekking többszörös Volvo Ocean Race-skipper pedig a Nilaya legénységét erősítette.
Az első felvonást, a pályaversenyt a Nápolytól északra található Gaeta előtti öbölben rendezték, ahol a mezőnyben inkább kis hajónak számító Wild Joe-nak kedvezett a gyenge/közepes szél és a sima, hullámmentes vízfelület. Az edzőtáborban gyakorolt csapatfelállás és manőverek sokat segítettek, de mind taktikailag, mind technikailag sok tanulsága volt a pályafutamnak. A Wild Joe negyedikként futott a célba, az előnyszámmal korrigált eredmény szerint ötödik lett. A jelenlegi konfigurációban sajnos jobb eredményre nem volt remény, mivel az abszolút befutás szerinti értékelésbeli ellenfelek jelentősen gyorsabbak, az előnyszám szerinti értékelésben pedig még nehezebb lett volna ennél jobb eredményt elérni.
A közepes távú túrafutam azonban – egy időre – meghozta a Wild Joe szerencséjét. A rövidnek tekinthető, 100 tengeri mérföldes távot (Gaeta–Ponza–Capri) inshore felállásban, azaz folyamatosan teljes legénységgel teljesítette a csapat. A nagyon gyenge és változékony szélben a rajteljárást kisebb halasztás után tudták csak elindítani, de ez nem zökkentette ki a csapatot. Józsa Márton remek rajttal indította a hajót az első bója felé, melyhez a partvonal mentén szélcsíkok között cirkálva kellett eligazodni. Második pályajelként Ponza szigetét kellett bal kéz felől kerülni, és az alkonyat bár meseszerű színeket adott a szigetcsoport vulkanikus sziklafalainak, sajnos a szelet tovább gyengítette. Míg az első három hajó percekkel a naplemente előtt változatlan takkon, gennakerrel tudta venni a szigetet, addig a Wild Joe kicsivel a naplementét követően már csak több vitorlacsere után tudott a jó irányba haladni. Utóbbi egyszerűen hangzik, de valójában a hajón egy-egy vitorla közel nyolcvan kiló, minden vitorlacsere többemberes munka, amely legalább tíz percen keresztül folyamatos, intenzív erőfeszítést jelent. A verseny időtartama alatt átlagosan 50 percenként cserélt vitorlát a legénység (14 vitorlacsere 11 óra 57 perc menetidő alatt).
Az alkonyati bosszúság hamar kellemes meglepetéssé változott, amikor a horizontra távolodó hajókat figyelve Kelemen Tamás taktikus és Bret Perry váltásparancsnok azt tapasztalták, hogy az ellenfeleknek gyenge szélben kell rossz irányba élesen cirkálniuk, míg a Wild Joe ejtett kreuzban pont a befutó felé tudott haladni. A szerencséből hamar taktikai fölényt kovácsolt a csapat, és az élen lévő, nagyobb és gyorsabb hajók előnye gyorsan csökkent. Az előre jelzett, és később pontosan érkező szélerősödést is beépítetve a stratégiába sikerült utolérni az élenjárókat – ehhez az is kellett, hogy a Wild Joe az idei szezonban már egy professzionális szél-előrejelző szolgáltatást használ.
Sajnos az egyik utolsó vitorlacsere rosszul sikerült, hosszú percekig tartott, mire a legénység úrrá lett a helyzeten, és újra el tudta indítani a hajót. Utólag elemezve könnyen lehet, hogy ha ez a vitorlacsere jól sikerül, akkor akár még az élen is végezhetett volna a hajó. Természetesen nincs értelme feltételes módban gondolkodni, de az tény, hogy a Wild Joe az első befutó után 20 perccel ért a célba, és több mint 15 percet veszített a rosszul sikerült vitorlacsere közben.
A hajnali befutó után, pár órás alvást követően a napot a hosszabb, 300 mérföldes szakaszra való felkészüléssel töltötte a legénység. Az első két futam sikereire építve nagy reményekkel indult neki a 18.00 órára halasztott rajtnak a csapat, az erős szél és a hideg eső ellen is felvértezve. Különös módon a rajtot megelőző fél órában – egy esőfelhő hatására – teljesen elállt a szél, és az egész napos viharos időjárás döghullámain hánykolódva kellett helyezkedni a rajtvonalon. Komoly kihívás volt a többméteres hullámzásban és gyenge szélben sebességben tartani a hajót, ezért különösen biztató volt a remek rajt és az azutáni jó pozíció. Később a fokozatosan erősödő szélben több vitorlacserével a Wild Joe sikeresen tudta tartani a nagyobb hajókkal a tempót. Az éjszaka tovább erősödő szélben talán sikerült is csökkenteni a távolságot az élen lévő hajókhoz képest, amikor beütött a krach. A téli fejlesztések egyik nagy vállalkozása a billenő keel hidraulikus rendszerének felújítása volt, és míg a mechanikus elemekre nem volt panasz, sajnos az elektronikus vezérlés meghibásodott. A vezérlési zárlat következtében megszűnt a keel irányíthatósága, ami egy pillanat alatt vetett korai véget a versenynek. A csapat lélekjelenlétének köszönhetően a 20-25 csomós szélben sikerült a hajót stabilizálni és – a versenyt feladva – motorral elindulni a legközelebbi kikötő felé. A verseny feladása miatt nagy volt a csalódás, de szerencsére sem a legénységben, sem a hajóban nem esett kár, pedig a helyzet meglehetősen éles volt. A versenyt a Wild Joe-n kívül még egy hajó kényszerült feladni, a hosszabb szakaszú túraversenyt végül a 112 lábas Nilaya, Filip Balcean szupermaxija nyerte 26 órás és 6 mp-es idővel Claus-Peter Offen 100 lábas Wallyja, az YK3 és a Jethou előtt, amely Sir Peter Ogden 60 lábas minimaxija. A Nilaya 18, illetve 41 percet vert a mögötte jövőkre, így nem volt kérdés, hogy a 60 lábas hajóé lett a korrigált idejű győzelem. A verseny után Ogden eksztatikus állapotban nyilatkozva jelentette ki, hogy a hajó téli felújítása (a Jethou a korábbinál jelentősen bátrabb vitorlatervet kapott) remekül sikerült, Butterworth pedig taktikusként nagyot lendített a nagyrészt amatőrökből álló legénységen.
A Wild Joe lapzártánk alatt idei szezonja második Rolex-versenyén vesz részt a St. Tropez-ben rendezett Giraglia Cupon.
Wild Joe-fejlesztések
A szokásos, év eleji szerelési rutinmunkákon túl a hajót fejlesztésekkel is igyekeztek gyorsítani. Az idei szezonra a Wild Joe dönthető tőkesúlyát mozgató hidraulika teljes egészében (mechanika, munkahengerek, elektronika stb.) felújításra került. A korábbi, hidraulikus achterstag helyett csörlővel feszíthető running backstaget kapott a hajó, az új csörlők beépítését is magában foglaló munkákat egyeztették az eredeti Raichel-Pugh tervezőpárossal. A backstagre való áttérésre azért volt szükség, hogy a hajó új, North 3Di square top nagyvitorlát kaphasson: ez a rendszer a Giraglián debütál majd. A Wild Joe várhatóan jóval gyorsabb lesz az új vitorlával, ráadásul az előnyszáma sem romlik jelentősen. Végül a harmadik komoly változás a hajó elejét érintette: az eredeti tervezőket arra is felkérték, hogy tervezzenek egy új orrsudárt a hajóra. A korábbinál 80 cm-rel hosszabb karbon darabot a Pauger műhely készítette, és szerelte fel a hajóra.
A csapat felállása a Rolex Volcano Race-en: Józsa Márton: skipper, kormányos; Kelemen Tamás: taktikus, kormányos; Bret Perry: kormányos; Ante Vanjanka: trimmer; Goszleth Marcell: trimmer; Hamrák Péter: keel; D’albini András: navigátor; Adorján Csaba: trimmer; Perjés Bálint: trimmer; Szörényi Ádám: trimmer; Németh Áron: bowman; Mesterházy-Nagy Ákos: bowman; Lukáts Csaba: midbow; Galgóczy Tamás: pitman; Sármay Bálint: pitman; Király Csaba: grinder.
Hetvenhét óra
Delivery – azaz egy (verseny)hajó lábon, vagyis vízen szállítása A-ból B-be, jelen esetben a horvátországi Primostenből az olasz csizma másik oldalára, Nápoly fölé, Gaeta kikötőjébe. A távolság cca. 670 tengeri mérföld. Egy ilyen lehetőséget nem hagy ki az ember, főleg, ha a Wild Joe-ról van szó. Ritkán – talán soha nem – adatik alkalom, hogy az ember kipróbálhassa, milyen is egy hatvanlábas minimaxin több napon át vitorlázni. Két éve, egy pályafutamon már voltam a hajón, de ez más, ez offshore-tapasztalat, vagy legalábbis kóstoló abból, hogy milyen is egy valódi versenyhajón az élet – igaz, ezúttal versenykörülmények nélkül.
Jelentem, ha egyetlen szóval kellene jeleznem a körülményeket, akkor a „spártai” lenne a legmegfelelőbb kifejezés. Azt persze mindhárom vendég – merthogy ennyien kaptunk meghívást a kalandra – jól tudta, hogy ezúttal nem minden kényelemmel ellátott charterhajóval teljesít majd hétszáz mérföldet, ám a hétköznapok valósága kijózanító erővel hatott valamennyiünkre…
A Wild Joe idén ünnepli tizedik születésnapját. Arra született, hogy a lehető leggyorsabban haladjon, e cél elérésének pedig egyik legfontosabb eszköze a súlycsökkentés. Minden dekagrammnak jelentősége van, mert egy ekkora szerkezetnél a lezserül kezelt dekák a végén száz kilókká növekednek. Ezért minden, a vitorlázást nem közvetlenül szolgáló eszközt vagy elhagynak, vagy a lehető legegyszerűbbre terveznek. A fekvőhelyek például a hajó oldalfalára szerelt könnyűfém keretek, amelyekbe pillekönnyű betét kerül. Első pillanatban kényelmesnek tűnnek, ám a harmadik éjszaka a pihenés már maga a kín. Minimális a hajókonyha felszereltsége, és a tisztálkodás, mint olyan, a tengervizes mosakodásra korlátozódik. Van ugyan hajóvécé, de valójában mindenki úgy oldja meg egészségügyi szükségleteit, ahogy éppen tudja (többnyire a hajó végén tudja…) Az étkezés lényegében szendvicsek elfogyasztására korlátozódik, amikor ezeknek vége, eszünk, ami éppen a kezünkbe akad. Némi nehézségek árán lehetőség van egyszerűbb ételek elkészítésére, ám arról ne is ábrándozzunk, hogy a végterméket kényelmesen ülve tudjuk elfogyasztani. E gondok a napok múlásával egyre hatalmasabbnak tűnnek. Azt mondják, hogy egy hét után viszont a dolgok „beállnak”, és az ember alkalmazkodik a körülményekhez. Mindenesetre néhány nap után a hajón lévő elkezdi komolyan tisztelni a nyílt tengeri vitorlásversenyek résztvevőit, nekik ugyanis ugyanilyen nehézségekkel kell megküzdeniük, olykor heteken-hónapokon keresztül. És korántsem olyan békés viszonyok között, mint nekünk az Adrián és a Földközi-tengeren…
Merthogy nekünk bizony igen nagy szerencsénk volt az úton. Primosten előtt blisztert húztunk, és az olasz csizma sarkáig egy takkon haladtunk a kellemes északnyugatiban. Ez viszont maga volt a csoda, a könnyű szellőben a hajó folyamatosan 9-11 csomós sebességgel siklott. Ennél persze Joe jóval többre lenne képes – akár 30 csomóra is –, ám delivery során az elsődleges cél a hajó kíméletes és sérülésmentes célba juttatása, így most nekünk ennyi jutott, és ez is nagyon rendben volt. A csizma talpánál aztán el-elfogyott a hajtóanyag, motoroztunk is. Messinánál a szorosban viszont erős volt a szél, ennek köszönhetően reffelve rohantunk át a körúti forgalmat idéző szakaszon. Utána szélcsend, majd Capri alatt ismét jó szél, amely még a várható viharfront előtt bevitt bennünket Gaetára.
Hetvenhét órát mentünk folyamatosan, ami tengeri körülmények között semmiség, ám a fapados viszonyok megtapasztalása egészen más megvilágításba helyezi az ember állóképességét, és azt, hogy mit vállal a vitorlázásból. Abban mindhárom vendég – Borbély Feri, Szamódy Zsolt és jómagam – egyetértett, hogy olyan hajón szeretnénk hosszú heteket eltölteni, amely a Wild Joe vitorlásélményét kínálja – némi kényelemmel kiegészítve.
Ui.: Gaetán láttunk ilyet is. Wally volt ráírva, a neve pedig Y3K volt – lásd feljebb…
Képgaléria:
