Néhány hete e-mail érkezett szerkesztőségünkbe, amelyben egy bizonyos Virgo Richard nevű úr azt kérdezte, hogy érdekelne-e bennünket családja tengeri vitorlásvállalkozásának története. Mint elmondta, négy kisgyermekkel arra készülnek, hogy átszeljék az Atlanti-óceánt. Volt bennünk némi szkepszis a levél olvasása után, de természetesen igent mondtunk. A világ vitorlásújságaiban se szeri, se száma az ehhez hasonló történeteknek, amelyek közös motívuma, hogy a szereplők szeretnék családi keretek között bejárni a világot. Akad magyar minta is: annak idején Gál József családjával kelt útra, hogy ők is átélhessék a föld körbehajózásának élményét. Amikor aztán megérkeztek a képek, végképp levett a lábunkról a négy kisgyerek látványa, és rögtön világossá vált, hogy miért is Jamaica az úti cél. Elsőként a Zöld-foki szigetekig tartó beszámolójukat adjuk közre. (A szerk.)

 

 

Két évvel ezelőtt Budapesthez közeli házunkban éltük megszokott életünket. Egy hónappal lányunk, Abigél születését követően, szilveszter éjszakáján egy üveg bor mellett elhatároztuk, hogy meglátogatjuk jamaicai rokonainkat, és az újév őszén elindulunk egy vitorlás hajóval Európából. Három fiunk közül az ötéves Sámuellel és a hároméves Özsébbel még sokat vitorláztunk a Balatonon, a kis Fülöp azonban már kevesebb vizet látott; a munkák és egyéb teendők úgy megsokasodtak a nagycsalád életében, hogy a vitorlázásból már a hajókarbantartásra is alig maradt idő.
A gyerekek még sosem találkoztak Nagyapjukkal, és az igazság az, hogy Apjukat is egyre ritkábban látták a sűrűsödő elfoglaltságok miatt. A házunkat rég kinőttük, és különböző egészségügyi problémák is gyökeres életmódváltozást sürgettek. A Balaton-felvidékre való leköltözésünkhöz kezdőlökést adhatott volna egy lehetőség, mely végül nem vált valóra. Ezt követte az emlékezetes szilvesztereste, mikor felrémlett egy régi látomás. Mindaz, akit a vitorlázás komolyan megérint, egy nagy utazásról álmodik, de a meghatározó egzisztenciális félelmek, és a végletes, biztonságra való törekvés miatt kevesen indulnak végül útnak. Gyermekeink még nem jártak iskolába, rádöbbentünk, hogy talán ez életünk utolsó időpontja, mikor a nagy utazás teljesülhet, és szétszórt családunk ezzel egyesülhet.
A magunkra szabott határidő igen rövid volt: 9 hónap alatt le kellett zárnunk a futó munkáinkat, befejezni házunk felújítását és eladni azt, találni egy megfelelő hajót az útra és felkészíteni, továbbá nekünk magunknak is felkészülni. Áprilisban még úgy tűnt, hogy teljes gázzal halad életünk az ellenkező irányba, mikor két munkafázis között pihenésképpen az internetet böngészve szembejött a számunkra tökéletes hajó. Másfél éve gazdára várt Dél-Angliában egy háromgyermekes család jobb időket látott Prout Quest 31 típusú katamaránja, melyet nagyon kecsegtető villámáron kínáltak. A pedigrés vitorlás 1978-ban épült Angliában, kétszer átszelte már az Atlanti-óceánt, újszerű Yanmar dízelmotor és borzalmas esztétikai állapot jellemezte.
Megvettük a hajót, mely az utazás megvalósulásához közvetlenül vezető legelső lépésnek bizonyult. A kiemelkedően magas angol kikötői díjak miatt egy barátokból álló csapattal Észak-Franciaországba vittük a hajót, ahol parton várt felújítására. Az utazás rengeteg kompromisszumot igénylő előkészületei őszig húzódtak, hűvös, szemerkélő esőben érkezett meg a család St. Valery sur Somme-ba október elején, majd a kapitányt hátrahagyva Provance-ban várakozott a hajó elkészülésére. Az egyre romló időjárási körülmények hatására azonban értelmetlenné vált tovább húzni az időt, így egy megfelelő időjárási ablakot kihasználva a spanyolországi La Coruna mellett vettük teljes létszámmal birtokba a hajót, mely egyben otthonunkként is szolgált a következő 4 hónapban.
Az első néhány hajón töltött nap során bebizonyosodott, hogy a télbe hajló időjárás elég kényelmetlen a gyerekekkel (október végén jártunk), így megfogalmazódott az igény, hogy a regimentnyi felszerelés hosszas rendezgetése és a további javítgatások helyett minél előbb délre induljunk. Két ciklon között a 45 mérföldre lévő Camarinas védett öblébe vitorláztunk, a 3 méteres holthullámzás azonban erős tengeribetegséget okozott a család több tagjánál, a két legkisebb gyermekünk azonban igen jól szórakozott már a legelső perctől. Egy pici kikötőben várakoztunk egy hetet az időjárás javulására, néhány hozzánk hasonlóan késői vándor kiváló társaságában, a gyerekekkel sokat kirándultunk, és egyben további javításokat is elvégeztünk a hajón.
A Finister-fok megkerülése után a következő megálló Bayona volt, ahol két éjszakát töltöttünk horgonyon, az eső mérséklődését várva; majd Cies szigetéhez motoroztunk körülnézni. A gyönyörű hely teljesen lenyűgözött, rajtunk kívül egy lelket sem láttunk. Már a paprikás krumpli rotyogott a bográcsban, amikor megérkezett egy parkőr, aki alaposan elvette a kedvünket, mikor hosszasan sorolta a tiltott tevékenységeket. Csalódottságunkban kora hajnali indulást határoztunk el, mivel másnap estétől kezdődően egy hétig viharos szeleket jósoltak, és az adott feltételek mellett nem volt maradásunk. A Portugália középső partvidékén fekvő Nazarét céloztuk meg, ahol az utazás során megismert barátainkkal találkozót beszéltünk meg.
Az előrejelzés által jelzett időjárás a 150 mérföldes szakasz második napjának hajnalán ért utol, 5 méteres hullámokkal és 30 csomó feletti szelekkel, ami a kapitánynak egész napos elfoglaltságot biztosított, míg a család többi tagja a Dzsungel könyvének felolvasásában mélyedt el. Ez volt az első eset, hogy a gyerekek figyelmét képek nélküli könyv hosszabb ideig képes volt lekötni, azóta folyamatosan követelik az újabb és újabb olvasmányokat, a jelenlegi favorit a Fecskék és fruskák. Az est leszállta előtt szerencsésen megérkeztünk, és másnap örömmel vettük tudomásul, hogy sikerült egérutat nyernünk a közeledő tél elől: atlétatrikóban sétálgattunk a pulóveres helyiek között. Portugáliában tapasztaltuk először, hogy a formalitásokat komolyan veszik, mindemellett nagyon kedves embereknek bizonyultak, és egy hajdan dicsőséges nemzethez méltóan gazdag kulturális hagyományokat ápolnak. A kellemes idő, a gyönyörű környezet, és a gyerekek által nagyra értékelt gazdag gyümölcskínálat jó lehetőséget nyújtott az elindulás óta még nyitva maradt feladataink lezárására.
virgo5Három hét elteltével, december elején indultunk tovább, vasárnap este vettek újra hátukra az óceán hosszú hullámai: a gyerekek aludtak, a felnőttek a csillagokat lesve kutatták sorsukat. Először fordult elő az utazás során, hogy gyenge szélben vitorláztunk, nagyszerűen éreztük magunkat! A következő ciklont
Cascais mellett horgonyon vártuk meg, a viharos éjszaka utáni hajnalon jó volt látni kis otthonunkat, amint békésen cammog a még mindig veszettül kardozó egytestűek között. Elindulás előtt a kikötőben a Dragon-versenysorozaton részt vevő Hanni legénységével csodálkoztunk egymásra.
Kedvező szelek éledeztek, így hosszasan dédelgetett vágyunknak megfelelően messze délnek vettük az irányt, Afrikáig meg sem álltunk. A Gibraltári-szoros 2×2 sávos szeparációs zónáját éjszaka kereszteztük, ettől eltekintve olyan kellemesen haladtunk, hogy egyre délebbre és délebbre tolódott a célkikötő: Rabat, Casablanca, Safi, végül Essaouria. A 8 vízen töltött nap során legszebb emlékünk egy hullócsillagos éjszaka, mikor a fluoreszkáló planktonoktól nyüzsgő vízben világító delfinek úszkáltak körülöttünk.
Első afrikai élményeink lenyűgöztek: nyüzsgő halászközösség, óriási fahajók, melyeket folyamatosan javítanak, építenek, portugálok idején épült erőd, magas falakkal határolt óváros (medina), mindenfelé ízléses bőr lábbelik és ételek, szőttesek és egyéb kézműves remekek. A halászkikötőben azonban elég nehezen tudtunk alkalmazkodni a gyerekekkel a mindent elborító halmaradványok okozta koszhoz, továbbá a háromméteres vízszintingadozáshoz, mivel a partfalhoz rögzített teherautó-abroncsokon kellett lemásznunk a hajónkhoz apály idején. Ezért érkezésünk másnapjának délutánján vitorlát bontottunk ismét Agadír felé, mely csalódást okozott az európai igényekre szabott luxusüdülőhely mivoltával, de gyerekeink jó barátra leltek egy másik hajón vendégeskedő helyi kisfiú személyében, és mindannyian élveztük a szikrázó napsütést.
A Kanári-szigetek legészakibb tagja, Graciosa lett a következő állomás, a csendes, 200 mérföldes utazás végén nagyon megragadó sziget várt. A főszezonban zsúfolt öblöt egy vitorlással kellett megosztanunk, a varázslatos, holdbéli táj, a sátras hippiközösség, és az aszfaltút nélküli pici falu marasztalt, hogy töltsük itt a karácsonyt. Végül úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk az óceánátkelés előtti nagy bevásárlást mielőbb elintézni Las Palmasban, így az éjszakát követően vitorlát bontottunk Gran Canaria szigete felé. Rendhagyó karácsonyunkon pálmafák között élveztük a 25 fokos jó időt, itt élő ismerőseinknek köszönhetően a gyerekek mákos rétest és Túró Rudit majszolva bontogatták az ajándékba kapott úszódeszkáikat. Marci barátunk elhatározta, hogy a Zöld-foki szigetekig tartó 800 mérföldes útra velünk tart, az induláshoz Arguineguint, a sziget legdélebbi pontján lévő kicsi várost szemeltük ki. Bepakoltunk a hajóra – többek között – 20 kiló almát és krumplit, 16 kiló narancsot, 10 kiló körtét és hagymát, 3 kiló szőlőt, és 10 darab avokádót.
virgo19Az elindulás utáni szélcsendet fél nap után a vártnál élesebb, 20 csomós keleti váltotta fel, ami a kontinens felől fújt ugyan, így nem szított túl nagy hullámokat, mindemellett közérzetünket erősen megviselte a félszeles menet. Az előrejelzés enyhülő és északiasodó szelet jelzett, így kissé nyugati irányba eltértünk a célunktól, de elromlott közérzetünket ez sem tudta helyrehozni. A mindig éhes Fülöp kivételével a legénység szinte csak gyümölcsöket fogyasztott, a víz sem fogyott, így oda kellett figyelnünk, hogy mindenki erőltessen magába rendszeresen egy-egy pohár folyadékot. Megjelentek a környezetünkben a repülőhalak, amelyekből minden reggel a fedélzeten is találtunk többet, ahhoz azonban túl kicsik voltak, hogy értékelhető mennyiségű ételt adjanak a 7 fős legénység számára.
A hatodik nap éjszakáján az autopilotunk felmondta a szolgálatot, de nappal sikerült újra üzembe állítanunk. További nyugtalanságra adott okot, hogy egyre sűrűbben kellett a fenékvizet kiszivattyúzni a jobb oldali testből, de az idő legalább javulni kezdett. A nyolcadik nap hajnalán pár órát vesztegeltünk Sao Antao és Sao Vincente szigetek előtt, és napfelkeltét követően horgonyt dobtunk a szigetek közötti csatornából nyíló védett öbölben. Megérkeztünk Mindelóba, mely az Atlanti-óceán átszelése előtti utolsó kikötőnk volt…

 

 

Képgaléria: