Családi transzatlanti vitorláskaland nagycsaládosoktól, akik szeretik a tengert

 

 

Négy kisgyermekünkkel 2012 őszén elindultunk öreg katamaránunkkal Franciaországból Jamaicába ott élő rokonainkat meglátogatni. Az utazás első szakaszának végén szilvesztert követően megérkeztünk az Atlanti-óceán átszelése előtti utolsó állomásra, a Zöld-foki-szigetek legjelentősebb kikötőjébe, Mindelóba, mely a kicsi Sao Vincente-szigeten található. Vitorlázószemmel mérve az öböl az óceán hullámaitól tökéletesen védett, körben hegyek övezik, illetve az 5 mérföldre elterülő Santo Antao szigetének 1700 méter magas vonulata óvja a bejáratot északnyugat felől. A passzát azonban úgy préseli át magát Sao Vicente hegyei fölött, hogy az öböl és a kikötő vize fortyog a fütyülő orkánban. Két és fél hónapnyi utazás állt mögöttünk, Észak-Spanyolország óta több mint 2000 mérföldet haladtunk déli irányba, jégesőből és hidegből a tél közepére olyan időjárási körülmények közé kerültünk, ahol az ember igyekszik mindig az úttest árnyékos oldalán sétálni. A félszáz kisebb-nagyobb horgonyzó hajó között befúrtuk katamaránunkat a part közelébe. A 7 személlyel terhelt dingi elég nehezen tudta partra szállítani kis csapatunkat széllel szemben, és mindenki teljesen elázott a felcsapó hullámoktól. Másnap úgy határoztunk, hogy inkább beállunk a marinába, megkönnyítendő a partraszállást, illetve az óceánátkelés további előkészületeinek elvégzését. Ez igen jó döntésnek bizonyult, mert kiváló társaságba csöppentünk az óceán eme távoli pontján. A kétszeres szomszédság okán nagyon összebarátkoztunk a mellettünk álló osztrák hajó tulajdonosaival. Doris és Wolf két földkerülés után kis karibi kitérővel Kanadába tartott éppen. Gyorsan kiderült, hogy a számunkra szimpatikus vitorlázók mind Trinidad és Tobago északi szigetének egy rejtett öblébe tartanak, melyet a Karib-tenger keleti részének utolsó autentikus szegleteként emlegettek. Mivel előzetesen már elhatároztuk, hogy rövid megállók helyett inkább egy-egy, a gyerekek számára kényelmes helyen töltünk el hosszabb időt, nem kérettük sokáig magunkat: Guadeloupe és Antigua meglátogatását – határozatlan időre – elhalasztottuk.
Sikerült mindenhol olcsón vásárolnunk eddig: gázolajat Marokkóban vettünk, élelmiszert Las Palmasban, itt vízkészletünket kellett feltölteni, ami ez esetben nem volt szerencsés választás. A Zöld-foki-szigetek nevét Szenegál legközelebbi pontjáról, a Cape Verde félszigetről kapta, ennek ellenére a környezet itt nagyon sivatagos, mert ritkán esik eső. Az ivóvizet a tengerből nyerik, rengeteg energia felhasználásával, ezért az ennek megfelelően nagyon drága. A kikötőben minden csap kizárólag mágneskártyával működik, ha előzőleg „töltöttünk rá néhány litert”. A gyerekek szinte otthon érezték magukat a marinához közeli játszótéren, ahol sok kisgyermekes családot ismertünk meg. Útitervünk nagy sikert váltott ki a helyiek körében, mert a jamaicai zenének sok kedvelője van a szigeteken. A Kanárin felvett Marci barátunktól elbúcsúztunk, helyét a kihajózás előtti napon a helyi hátizsákos-zenész hippik egyik fiatal tagja, Mayan foglalta el, aki Brazília felé tartott éppen. Az indulás napján – mindenféle kapkodást mellőzve – a mólón összegyűlt ismerősök jókívánságai között futottunk ki a kikötőből, a szintén Tobagóra tartó lengyel testvérpárnak köszönésképpen odakiáltott „See you on the other side!” azonban félreérthetőnek bizonyult a lefagyott arckifejezések bizonysága szerint. Wolfékkal együtt vitorláztunk ki a szigetek közötti csatornából, a megállapodás szerinti esti rádiózáskor már csak egy árnyék volt hajójuk a nyugati horizonton. Sajnos a rövidhullámú rádiónkkal később nem volt sok sikerünk, ezért az átkelés további részében nagyon hiányzott társaságuk, biztonságot nyújtó közelségük. Hajónk orra előtt 2100 mérföldnyi óceán terült el, egy olyan világ, amit az emberiség még sohasem hódított meg, vagy vett birtokba – legjobb esetben is csak megtűrt vendégek lehetünk ebben a környezetben.
virgo08Utunk második napjától kezdve a műcsali-ból és damilból álló egyszerű felszerelésünkkel sikerrel horgásztunk, ételeink szerves részévé vált a hal. A gyerekek folyamatosan a ruhacsipeszeket lesték, melyek funkcióváltást követően kapásjelzővé léptek elő. Napi rajzaikban a hajók mellett megjelentek az elképzelt és igazi halak, melyek kedvenc eledelükké is váltak egyben. A garzonnyi helyre összezsúfolódott hét ember együttéléséhez elengedhetetlen volt bizonyos szabályok lefektetése. Első és legfontosabb feladatunk a rutinok kialakítása volt, melyek a napnyugták és napkelték körforgásától eltekintve időtlen életünkbe meghatározott tartalmakat csempésztek. Az állandó szél és erős napsütés miatt mindenki számára kötelező fejkendőviselést írtunk elő, miután felismertük, hogy a többeknél is jelentkező fejfájás a napszúrás egyik korai tünete. A fokozott folyadékbevitel elősegítésére bevezettük a rendkívül népszerűvé vált délutáni levesek fogyasztását. Az édesvízkészletünk korlátozott volt, így negyedrészben tengervíz került a fazékba az első alkalom után, mikor rádöbbentünk, hogy sótalanított mindelói tengervízhez keverjük a zacskós tengeri sót… A napi fürdés egyfajta rituális szerepet öltött: két kiskádat töltöttünk meg vízzel a kisebbek számára, a hölgyeknek vödrös zuhanyzás jutott, a férfiak az óceán hullámait élvezték, mikor lassított tempóban kötelekkel húzatták magukat a hajó után. Az egyik kabint nappal berendeztük játszószobának; a gyerekek sokat rajzoltak, zenét hallgattak, és korosztályuknak megfelelő fejlesztést kaptak anyjuktól: a legidősebb megtanult olvasni, a legkisebb pedig járni.
Az egyik este teljesen elállt a szél, a nap tükörsima óceánra ébredt. Csodálatos állapot volt békében lebegni a nagy víz közepén, de fél nap elteltével azonban kezdtek bennünk kételyek gyülekezni – a keleti égbolt felhőihez hasonlatosan. A megerősödő passzát elfújta bizonytalanságunkat: jó sebességgel, és – a szélgenerátornak hála – éjszaka felkapcsolt műszerekkel tudtunk célunk felé haladni. Több mint két hét alatt nem láttunk hajót, még repülőgép sem hasította fel az ég kékjét, mindössze néhány sodródó PET-palack és egy műanyag hajkefe emlékeztettek arra a civilizációra, melynek részei vagyunk. Ekkor egy ideje már senkinek nem volt fontos a megérkezés, annyira jó volt ez az időn és társadalmon kívüli állapot… Az átkelés 19. napjának hajnalán Tobago szigetének sziluettje bontakozott ki a nyugati horizonton, a partok előtt 4 csomós sebességgel elrohanó Észak-Egyenlítői-áramlatban való hajózás újszerű kihívásnak bizonyult az óceán monotonitása után. Charlotteville esőerdővel szegélyezett, gyönyörű öblében dobtunk horgonyt, körben a fák közül kinyúló pici homokos strandok, színes halászcsónakok, és egy bájos kis falu – semmi nem hiányzott a boldogságunkhoz. Mindenfelé óceánokat megjárt, komoly vitorlások – többségükben acél-, alumínium- és ferro-cement – hajók horgonyoztak körülöttünk, a chartervilág ide még nem ért el. Felmerülő pénzügyi nehézségek miatt az itt-tartózkodásunk idején teljesen a természetre voltunk utalva: az erdőben mangót, a tengerparton kókuszt szedtünk, az áramlat pedig egyenesen az öböl szájához szállította az óceán halait.
Talán a természet szépsége és gazdagsága lehet az oka, hogy az itt élő emberek hihetetlenül barátságosak. Két csodálatos hetet töltöttünk el köreikben, nagyszerű embereket és mesébe illő sorsokat ismertünk meg, és valóban, e helyben volt valami varázslatos. Az egyik éjszaka egy ferro-cement kutter asztalánál egy iráni és egy izraeli vitorlázó játszott barátságos backgammon mérkőzést. A teheráni születésű kapitány Brazíliából érkezett, ahol hajóját „Sari Mares” néven vette. Kaptunk tőle kölcsön egy gáztartályt, amin az „Oonagogos” felirat állt. Két nappal később egy alumíniumsloop érkezett Franciaországból, aminek „Oonagogos” volt a neve. Teljesen elképedtünk, mikor kiderült, hogy a két hajónak azonos tulajdonosa volt a múltban, így kerülhetett hozzánk a gáztartály egy még meg nem érkezett hajóról. Talán túlzás is megemlíteni, hogy „Sari Mares” abban a városban épült, ahol a kapitány barátnője született – és ugyanazon évben. Indulásunk napján, mikor utoljára szálltunk partra búcsút venni, nagyon megindított, hogy mind az egyszerű emberek, mind a vitorlázók kisebb-nagyobb ajándékokkal láttak el minket. Nehéz szívvel bontottunk ismét vitorlát, immár Jamaica felé. Bár már a Karib-tengeren hajóztunk, még 1024 mérföld választott el célunktól. Az északkeleti élénk szélben nappal északias irányt kormányoztunk, hogy éjszaka ejthessünk a nyugodt alvás végett. Gond nélkül megtehettük ezt, mivel még a csalinkázás ellenére is átlag napi 160 mérföldet haladtunk jó irányba, köszönhetően a frissen letakarított hajófenéknek, és készleteink fogyása miatt a kevésbé terhelt hajónak. A horgászatban ismét szerencsénk volt, és két alkalommal akkora hal akadt a horogra (Mahi-mahi), amit nem is tudtunk átemelni a hajó oldalán. Legutolsó éjszaka leszakadt a bliszter felhúzókötelének csigája, de emiatt már kicsit sem bánkódtunk – tökéletes volt az időzítés. A 8. napon megérkeztünk Jamaicába, Port Morant zátonyoktól övezett öblébe szakadó záporban botorkáltunk be. Február 20-a már itteni családunk karjai között talált, 30 év után először ünnepeltük apámmal közösen az egybeeső születésnapjainkat. Öt hónapos utazásunk során nem sikerült teljesen körüljárnunk egy érintett helyszínt sem, de egyáltalán nem idegenkedünk a gondolattól, hogy a belátható jövőben visszatérjünk a megismert tájakra. A tél elteltével – ahogyan a balatoni vitorlázószezon is kezdődik – ideje lesz hazatérnünk. Szűken vett családunk minden tagjának egybehangzó véleménye, hogy bontsunk újra vitorlát! Várnak tehát az új kalandok, a legelső a sorban egy, az Észak-Atlanti-óceán nyugat–keleti irányú átszeléséhez megfelelő hajó megtalálása. Nyitottak vagyunk mindenféle együttműködésre, és egyben örömmel fogadunk bárminemű segítséget. Végül hadd ragadjuk meg az alkalmat, hogy köszönetet mondjunk mindazoknak, akik támogattak, imáikba foglaltak, gondolatban velünk voltak kalandos utunk során.

 

 

 

Képgaléria: