Hivatalosan persze Társaság-szigeteket kellene írni, de tartok tőle, hogy az olvasók egy része tanácstalanul méregetné e címet, és egy közeli földrajzatlasz hiányában esetleg tovább is lapozna. Ezt viszont rosszul tenné, így maradjunk a mindenki számára egyértelműen e csodálatos, csendes-óceáni szigetvilágot felidéző elnevezésnél, a Tahitinél.
Tahiti a Társaság-szigetek legnagyobb tagja, itt található a szigetvilág központja is: Papeete. A város nemzetközi repülőtérrel is dicsekedhet, így mi is ide érkezünk meg közel 28 órás repülőút után. De a repülésnek ezzel még nincs vége, mivel a gazdasági-társadalmi központ nem jelent egyúttal szabadidős hajózási központot is. Tahiti körül ugyanis csak részben alakult ki a szigetet az óceáni hullámzástól védő korallzátony, így itt rendkívül kevés védett kikötő-horgonyzóhely található. A hajózók paradicsoma sokkal inkább az innen kb. 200 km-re, nyugatra lévő Raiatea, Bora Bora szigetcsoport, ahova az Air Tahiti egyik belföldi járatával juthatunk el.
Raiateán már várnak a Sunsail munkatársai. Mivel harmincan vagyunk, külön busszal visznek a pár kilométerre eső bázisra. Itt hűtött narancslével, ananásszal, grapefruittal és banánnal fogadnak, s mindenki nyakába kerül egy gyönyörű virágfüzér is. A kedves fogadtatást hamarosan családi zene- és tánckar koronázza meg: helyi népviseletbe öltözött legények dobon ütögetik a talpalávalót, s fiatal lányok rázzák a ráznivalót. A színpompás, félórás műsor zeneileg kicsit talán egyhangúnak mondható, de életöröme magával ragadó.
A kis táncműsor után kezdődik a hajók átvétele. Szerencsére négy egyforma katamaránt béreltünk, így a hajók bemutatása gyorsan lezajlik. A társaság egy része élelembeszerző körútra indul, mások nem bírnak türelmetlenségükkel, s a kikötői partfal mellett a csalfán csábító vízbe vetik magukat, majd napok múltán is szedegetik a tengeri sünök tüskéit…
Másnap még nem is pitymallik, de már talpon van a fél társaság. Hiába, a 12 órás időeltolódásra nem könnyű átállni. Viszont így legalább hamar kifuthatunk, s kezdetét veheti kéthetes utazásunk.
Első úti célunk a közeli Tahaa-sziget, mely Raiateával közös korallgyűrűn belül helyezkedik el, már amennyiben gyűrűnek nevezhetünk egy nyolcast. A két központi szigetet mindössze 5 tmf választja el, de ez a vízterület is tele van zátonyokkal. Szerencsére minden tökéletesen kibójázott, így könnyű eligazodni.
A központi szigetek körüli hajózóutat laterális bóják jelölik, piros a szigetek felőli, míg zöld az atoll felőli oldalon. Ezen túl számos kardinális bóját is találunk, tiszta tanulópálya az egész. A bójákra egyébként, amíg a nap magasan jár, nincsen nagy szükség, a víz színe egyértelműen tájékoztat a mélységről. A lagúnán belül 20-30 méteres mélység a jellemző (sötétkék), ami hirtelen csökken le a korallzátonyoknál tapasztalható 1-2 méteres mélységre (türkiz, akvamarin, berill – már csak a szépsége okán is a féldrágakövek színével jellemezhető legjobban). Az atollt alkotó korallzátony szinte teljesen körülfogja a szigeteket, Raiatea körül négy, míg Tahaa körül mindössze két kis átjáró alkalmas minden időben a hajózásra. A korallzátony helyenként annyira megnőtt, hogy kisebb szigeteket alkotva kibukkan a vízből. A helyiek által motunak nevezett szigetecskéket a korall zúzalékából keletkezett finom homok borítja, rajta különféle trópusi fafajták, de elsősorban kókuszpálmák nőnek. A pálmák árnyékában néhol kis házikók láthatók, ez figyelmeztet arra, hogy szinte valamennyi motu magántulajdonban van. Ez nem okoz azonban különösebb gondot, az idegenek motu körüli úszkálását és a finom homokon való heverészését a helyiek békés beletörődéssel viselik. A hajósok egyébként nem merő gonoszságból viselkednek ily birtokháborító módon: a központi szigetek öbleiben a víz gyorsan mélyül, így horgonyzásra alkalmas hely szinte csak a motuk környékén található.
Tahaa leginkább vaníliaültetvényeiről ismert, itt terem Francia Polinézia vaníliatermésének közel 80 százaléka. Az itteni vanília világviszonylatban is a legjobbnak számít, ami annál is érdekesebb, mivel nem őshonos. Európai telepesek hozták ide Mexikóból, miután felismerték, hogy a növény megporzása mesterségesen – értsd kézzel – is elvégezhető. Ez elég munkaigényes feladat, s tekintettel arra, hogy a vanília mindössze egy-két napot virágzik, ehhez résen kell lenni. A megporzás után kb. 8 hónappal lehet leszüretelni a zöld színű vaníliarudakat, és még közel egy hónapos utókezelés (napon történő szárítás, éjszakára bebugyolálás, kézi masszírozás! stb.) szükséges ahhoz, hogy a termés jellegzetes illata és zamata kialakuljon. E tortúra ismeretében nem csoda, hogy a vanília a világ egyik legdrágább fűszere, mint erről az egyik vaníliafarm meglátogatása után személyesen is meggyőződhettünk.
Tahaa még egy meglepetést tartogat, de ehhez ki kell látogatni a sziget nyugati oldalán lévő motukhoz. Az egymástól 60-80 méter távolságban lévő két szigetecske között, mintegy másfél méteres vízben döntően agykorallokból álló korallerdő található. A koralltömbök között keskeny ösvények vezetnek, melyek néhol elágaznak, kiszélesednek, összeszűkülnek, vagy éppen zsákutcának bizonyulnak. S mindenütt megszámlálhatatlan mennyiségű és fajtájú színpompás halacska lebeg, úszkál, kergetőzik nem zavartatva magát a szájtáti betolakodóktól, vagyis tőlünk. Az élményt még teljesebbé teszi a két szigetecske között a kb. 2-3 csomós áramlás, amely lendületesen sodor végig e bámulatos víz alatti meseországon. Így úszás helyett csak a korallok kikerülésére kell koncentrálni, ami általában sikerül is.
Utunk következő állomása, Bora Bora Tahaától mintegy 20 tmf-re nyugatra van. Tekintettel arra, hogy ezen a területen is a keleti passzátszél az úr, az átkelés a kellemes hátszelezés jegyében telik.
Bora Borához közeledve elsőként a központi sziget égbe szökő sziklafalai tűnnek fel. Ezeket több oldalról is megbámulhatjuk, mivel a lagúnának egyetlen bejárata van, s ez éppen a sziget túlsó oldalára esik. De senki sem sajnálja a kerülőt, a korallzátonyon megtörő óceáni hullámzás fel-felcsapódó vízfüggönye mögött büszkén kiemelkedő, méregzöld sziget látványa torokszorító élmény.
A sziget fővárosa, Vaitape, már kevésbé szorongatja a torkot, mindössze pár, viszonylag jellegtelen épületből áll. Nem is vesztegetünk rá sok időt, irány a sziget belseje. Helyi idegenvezetőnk a dzsungel összes növényéről lelkesen bizonygatja, hogy ehető vagy legalábbis kiválóan alkalmas valamire. A banánt, mangót,
grapefruitot magunk is felismerjük, a többiről meg inkább elhisszük az elmondottakat. Kalauzunk tudása egyébként szerteágazó, így megtudjuk, hogy a szigetlakók életét máig élő rítusok határozzák meg. Például az újszülöttek köldökzsinórjának egy darabkáját manapság is eltemetik a földbe, kézzelfogható bizonyítékát adva az új élet és a föld mitikus kapcsolatának. Ebből következik az is, hogy a szigeten csak a helyiek rendelkezhetnek földtulajdonnal, így számunkra a birtokszerzéshez csak egy helyi családba való beházasodáson keresztül vezethet az út. Erre hirtelenjében nem nyílik lehetőség, így inkább a hegygerincről kitárulkozó panorámában gyönyörködünk…
Bora Bora elsősorban türkizkék lagúnájáról és az erre települt, cölöpalapozású szállodáiról ismert. (A szállodák is csak bérelik a területet a polinéz tulajdonostól.) Ott jártunkkor éppen véget ért az esős évszak, így a szállodák alacsony kihasználtsággal üzemeltek. Rebesgették, hogy ennek nemcsak az esős évszak az oka, az elsősorban idegenforgalomból élő Polinézia nagyon megsínyli a gazdasági válságot, a turizmus az elmúlt két évben számottevően csökkent. A kevesebb turista viszont jót tesz a környezetnek, mindenhol kristálytiszta vízben és hulladékoktól mentes környezetben fürödhetünk és napozhatunk. A világot járva lassacskán ezt is megbecsüli az ember.
Az egyik motu mellett kialakított természetes akváriumban a fürdés mellett cápák és ráják etetésére is lehetőség nyílik. Mivel bizonytalan, hogy a látogatónak ebben a folyamatban az etető vagy az étel szerepkör jut, ezt inkább kihagyjuk és a korallzátonyok közötti békésebb szemlélődést választjuk.
Bora Boráról visszafelé megtapasztaljuk, hogy mennyire kellemes az óceáni hullámzással szemben kreuzolni egy viszonylag rövid katamaránnal. Röviden és velősen: semennyire. A hullámzásról viszont hamarosan eltereli a figyelmet a Bora Borán szedett kókuszdiók hámozása: a kevésbé felkészült sápadtarcúak számára ez szinte a teljes utat betöltő programot kínál. Az eredmény nem lehet kétséges: a két sziget közötti távolság egyre csökken, viszont a kókusz is megmarad.
Raiateán újra a bázison kötünk ki, ugyanis szükség van vízfelvételre és hűtőjavításra. Ez utóbbira én szolgáltatom az okot: előző nap késsel igyekeztem ugyanis a vastag jégrétegtől megszabadítani a hűtőpanelt. Biztosan hangosan csináltam, mert a keringtetőrendszerből elszökő gáz halk, de hosszú pisszegéssel intett csendre. Míg a bázis munkatársai rezzenéstelen arccal javítják a hűtőt, mi egy autós kiránduláson fedezzük fel a sziget látnivalóit.
Raiatea a szigetcsoport második legnagyobb szigete és egyben a polinéz világ kultikus és vallási központja. Jelentőségét meghatározta, hogy szinte pontosan a polinéz háromszögnek (csúcsai Új-Zéland, Hawaii és a Húsvét-szigetek) mértani középpontjában helyezkedik el. Itt található az egyik legjobb állapotban megmaradt marae, ami egykoron vallási ceremóniák színhelyéül szolgált. A marae nem más, mint egy vulkáni kövekkel lefedett téglalap alakú terület, egyik oldalán függőlegesen kiemelkedő, kb. másfél méter magas és széles fallal. A sötétbarna, majdnem fekete kövek komor méltóságot árasztanak, mely éles kontrasztban áll a körülöttük álló lévő növényzet vad zöldjével, s a közeli tenger hullámzó kékségével. Az egykor itt tartott ceremóniákkal kapcsolatban csak találgatások vannak, egyesek szerint a lekövezett terület a kiválasztottak gyülekezőhelyéül szolgált, míg mások szerint az áldozati ajándékok számára készített területről van szó. Hogy a két elmélet ötvöződhet, azt világosan mutatják a maraék közelében megtalált emberi csontok…
Számunkra a vallási ceremóniáknál is érdekesebb annak tudata, hogy ezekre egykor az egész polinéz szigetvilágból érkeztek a résztvevők. Gondoljuk csak el, micsoda navigációs tudás kellett ahhoz, hogy törékeny katamaránjaikon kétezer mérföldes távolságot leküzdjenek, és a végtelen óceánon megtaláljanak egy mindössze pár mérföld átmérőjű szigetet! Kíváncsi vagyok, hogy hány mai hajós vállalkozna erre a feladatra GPS, szextáns és iránytű nélkül.
Raiateán van a szigetvilág egyetlen hajózható folyója, az egykori vulkán kalderájából lustán kicsordogáló Faaroa. A hajózás persze csak gumicsónakkal vagy kajakkal képzelhető el, még így is figyelni kell a kisebb homokpadokra. Az élményt viszont kár lenne kihagyni: a folyó két partját áthatolhatatlan őserdő övezi, a zöld legkülönfélébb árnyalatit orchideák, tiarék, hibiszkuszok és egyéb egzotikus virágok üde színfoltjai teszik változatossá.
Ezen a szigeten látogattunk el egy kagylófarmra is, ahol a világhírű fekete gyöngyöt tenyésztik. A gyöngy egy osztrigafajta terméke, színét elsősorban a kagyló belsejének színe (ez kékes vagy zöldes ezüsttől a sötétszürkéig változhat) határozza meg. A tenyésztés üzemi körülmények között zajlik. Az előnevelt kagylókba jól képzett specialisták beültetnek egy 6-12 mm átmérőjű, természetes anyagú golyócskát, valamint egy másik kagylóból kimetszett hámszövetdarabkát. A beültetéshez a kagylót óvatosan, kismértékben fel kell feszíteni, s a kiékelt résen keresztül kell megtalálni a kagyló ivarszervét, melybe a beültetés megtörténik. A beültetést követően két év kell ahhoz, hogy a kagylóban a golyócska körül pár tized mm-es gyöngyréteg kiválasztódjon és létrejöjjön az értékes gyöngy. Már ha létrejön. A kagylók egy része már a beavatkozástól elpusztul, más részük kilöki magából a beültetett magot, illetve a kiválasztódó gyöngyréteg szabálytalan formája miatt csak csökkentett értékű lesz a termék. A kész gyöngyöt a beültetéshez hasonló eljárással operálják ki a kagylóból, s amennyiben a kagyló egészséges, akkor a kivett gyöngynél picit nagyobb golyócskát ültetnek újra bele. Egy kagyló legfeljebb három gyöngyöt képes egymás után kifejleszteni.
Az egész folyamat hatékonyságára jellemző, hogy a tenyészett kagylók közül átlagosan minden ötödik tud valamiféle gyöngyöt kiválasztani, mely gyöngyöknek legfeljebb a 10 százaléka lesz kereskedelmi forgalomba is hozható minőségű termék. Nem könnyű tehát a gyöngytenyésztők élete, de a kagylókkal még kevésbé cserélnék… Utunk utolsó állomása Huahine szigete. Huahine tulajdonképpen két szigetből áll, de a köztük lévő szoros legkeskenyebb részén mindössze ötven méter, s az itt lévő közúti hídnak köszönhetően száraz lábbal vagy kerékkel kelhet át egyikről a másikra az ember. Ugyanennek a hídnak köszönhetően a szoros nem hajózható teljes egészében, inkább csak két széles öbölként funkcionál. Mindemellett Huahine ez egyetlen sziget, amelynek szinte csak a nyugati oldala hajózható, a keleti oldalon lévő korallzátony majdnem a központi szigetig benyúlik. Ennek ellenére kár volna kihagyni, mert kevésbé felkapott volta miatt itt őrződött meg leginkább a szigetek ősi bája és a természet vad bujasága. A hegyek itt kevésbé magasak és meredekek, így pompás gyalogtúrákat tehetünk az őserdőben, már ahol a sűrű növényzet engedi. Megfontoltabbak vagy lustábbak robogót vagy kocsit is bérelhetnek és egy kellemes nap alatt mindkét szigetet bejárhatják. A tudást szomjúhozván mi egy idegenvezetővel ellátott dzsipet választunk, így a sziget természeti szépségei mellett a polinéz hitvilággal is megismerkedhetünk. Majd minden kőhöz és hegyvonulathoz fűződik valami mítosz vagy legenda, s bár nehéz volt az egyes sziklákban levágott fejeket, kakasokat, hím- és nyílvesszőket felismerni, annyit bízvást megállapíthatunk, hogy az ősi hitvilág az ókori egyiptomi és görög hitvilággal számos rokon vonást mutat.
Huahinén váratlanul lehetőségünk nyílik bepillantani egy helyi lakodalomba is. Kalandunk egyszerű éttermi vacsorának indul, de pont a kiszemelt étteremben ünneplik az ifjú párt. A helyiek barátságosságára és nyitottságára jellemző, hogy kíváncsi tekintetünket látva azonnal beinvitálnak bennünket, így körükben költhetjük el szerénynek nem mondható, a tenger finomságait felvonultató vacsoránkat. A lakodalom miatt az egész étterem gazdagon fel van díszítve virágokkal és a vacsorát zene és tánc is követi. Így a bázison való kedves fogadtatás után ismét helyi táncokban (és táncosokban) gyönyörködhetünk. Virágok, zene, tánc, életöröm, talán ezek jelképezik legjobban Tahiti és a környező szigetek népét, méltó keretet is adva varázslatos, élményekben rendkívül gazdag utunknak.
Képgaléria:
