Minden pesszimista és megfontolt várakozás ellenére véget ért a 33. AC, és minden várakozással megegyezően győztek az amerikaiak.

DOG match rendszer
A végkimenetel tulajdonképpen már akkor mindenki számára nyilvánvalóvá válhatott, amikor a svájciak a DOG match rendszere – többtestű hajók, két nyert futam – mellett döntöttek: Akkori, 2008. márciusi cikkemben ezt írtam: „…Mint tudjuk, a DOG szerint a hajót a részt vevő országban, az Alinghi esetében Svájcban kell megépíteni. Az amerikaiak mögött ott áll az egész hadi- és repülőgépiparuk, meg például az űrkutató cégeik, beleértve a NASA-t. Ehhez képest mi áll a svájciak mögött? A Boeinget 20 Bertarelli sem tudja arra a pár hónapra Svájcba telepíteni.” Megjegyzem, sokan már akkor eldöntöttnek vélték a végeredményt, amikor Coutts az amerikaiakhoz igazolt. De azért még az utolsó pillanatok is tartogattak olyan eseményeket, amelyek csaknem végzetesek voltak a végkifejlet szempontjából.

Ellentétek
39 2Mire véget ért a verseny, már annyi ellenszenv halmozódott fel a két csapatban, hogy az utóbbi időkben egy légtérben sem lehetett őket látni, egészen a záró sajtótájékoztatóig. De a kötelező kézrázások még akkor is látványosan olyanok voltak, mintha a felek hideg döglött halakat markolásznának. A védők korábban megismert – mondjuk úgy: ízléstelen, esetleg gusztustalan – „elveikhez” és viselkedésükhöz az utolsó pillanatig ragaszkodtak. Sajnos vége Minden pesszimista és megfontolt várakozás ellenére véget ért a 33. AC, és minden várakozással megegyezően győztek az amerikaiak. King Wing, a csúcstechnológia diadala – de lesz-e folytatás? Fotók: Gilles Martin-Raget/BMW ORACLE Racing 10-15 old k.qxd 2009.06.05. 15:16 Page 10 2 0 1 0 / 2 Már eltelt pár nap, én pedig szép nyugodtan emésztgettem az AC-t, mint az óriáskígyó a gazellát, amikor szundikálás közben mintha azt álmodtam volna, hogy olvasgatom az interneten, méghozzá azt, hogy Fred Meyer, a svájci klub vicecommodoréja, aki egyébként benne volt a Versenyrendező Bizottságban (és konkrétan fent volt a rendezőmotoroson, mint a három svájci rendező egyike), azt nyilatkozta, hogy az utolsó futam nem is biztos, hogy érvényes volt. Rögtön felébredtem, hogy hol is vagyok, meg mi, merre, meddig, és különben is?… Elolvastam még egyszer, amit mintha álmomban olvastam volna, és láttam, hogy nem is álmodtam, hanem a valóságban vagyok. Nekiláttam utánanézni, és komolyan mondom, hogy nem hittem a szememnek. (Megjegyzés: az alábbiak olvasása közben folyamatosan ismételgessük, hogy a vitorlázás tradicionálisan úriemberek sportja.)

 

 

A svájci gárda ellenáll
Tudható, hogy a rendezőmotoroson fizikai atrocitásig menően rossz volt a hangulat, ami azzal kezdődött, hogy Fred Meyer nem engedte fel a motorosra (mármint fizikailag: út elállása, lökdösődés stb.) Tom Ehmant, az amerikaiak megfigyelőjét. A konfliktust Harold Bennett oldotta fel, és neki köszönhetően Ehman végül felkerült a hajóra. Meg fogjuk látni, hogy ez a későbbiekben még milyen jól jött Bennettnek. Most pedig vessünk egy pillantást a második futamra, amely csaknem nem történt meg: a csapatok hat és fél órát vártak, hogy a 7-9 csomós szél leülepedjen, a versenykezdés 16.30-as határideje pedig vészesen közelgett. Végül 16.14-kor Harold Bennett, a főrendező bevonta a halasztás lobogót, hogy elindítsa a rajteljárást. Ekkor azonban kitört a svájci gárda lázadása a rendezőhajón: a bizottság két tagja visszautasította, hogy a rajteljárásban együttműködjön a főrendezővel, avval a nyilvánvaló céllal, hogy megakadályozzák a futamot. A két lázadó aszszisztens a védő klubjának, az SNG-nek a tagja. Szerintük a viszonyok nem voltak alkalmasak a futam megrendezésére, mert túl nagyok voltak a hullámok. (Valóban, volt közöttük egyméteresnél nagyobb is.) Mi több, erőszakosan megpróbálták befolyásolni őt. Befolyásolni? Inkább utasítani Bennettet a starteljárás leállítására, méghozzá azon az alapon, hogy ők szavazattöbbségben vannak, mert a főrendező szava is csak egy szavazat.

Hullámok
Ami az egyméteresnél nagyobb hullámokat illeti, igazából ezt nem kell kommentálni, de ha mégis, idézzük Couttsot e tekintetben: „Nem lehet AC-versenyeket elhalasztani, amikor 3 mérföldre a pályától Optimist-verseny van.” Bennett tehát egyáltalán nem értett egyet velük. Abban sem, hogy a főrendező véleménye ugyanúgy egy szavazat, mint a többi rendezőé, és abban sem, hogy a körülmények nem alkalmasak a verseny megrendezésére. Igaz, ami igaz: a főrendező nincs elég jól definiálva a versenyszabályokban, de az is igaz, hogy a felelősség az övé, nem pedig kollektív. Szerencséjére, egyrészt a motorosvezető Pascal Monet, aki egyébként szintén a svájci klub tagja és mellesleg nemzetközi versenybíró is, nem volt hajlandó a lázadókkal tartani (elárulva ezzel klubját, de egyúttal üdítő kivételt képezve a többiek standard sportszerűtlensége alól), másrészt Tom Ehman, az amerikai megfigyelő is segített neki: mérték az időt, húzogatták a lobogókat, miközben a másik két svájci klubtárs passzívan elüldögélt. Így végül meg lehetett rendezni az utolsó futamot.

Szégyenteljes viselkedés
A teljes szituációt később érzékletesen összefoglalta Harold Bennett (aki mellesleg korábban már háromszor volt AC- és egyszer Louis Vuitton Kupa-főrendező): „Ilyen szégyenletes viselkedést még soha nem láttam rendezőmotoroson. Komolyan mondom, hogy ha lett volna még verseny, akkor parton hagyom ezeket a palikat.” Bár a Védő viselkedésénél ízléstelenebbet, gusztustalanabbat és sportszerűtlenebbet – lásd például az ellenfélről éveken keresztül közreadott gúnyrajzokat – nehéz elképzelni, mégis, a végén már szinte sajnáltam őket (jó, talán nem mindenkit, még a hajózó legénység közül sem): kétszeres AC-nyertes csapat, kiváló versenyzők, tervezők, szervezők – és milyen méltatlan szituációba kerültek! Jobb sorsot érdemeltek volna. Ennél jobban akkor sem kaphattak volna ki, ha egyáltalán meg sem próbálnak volna csalni. Finoman megjegyzem, hogy az ízléstelenkedésből a hajózó legénység egyes tagjai is kivették a részüket. Itt van például a híres Brad Butterworth- idézet: „…ha Ellison annyira szeretné megszerezni a kupát, csináltasson egy másolatot a Garrardnál (annál a londoni koronaékszerésznél, aki az eredeti kupát készítette), tegye a vitrinébe és nézegesse.” Így visszatekintve úgy tűnik, ha minden fair módon történik, nem kaptak volna ki ilyen látványosan. Valószínű ugyan, hogy Couttsék megnyerték volna a kihívók kupáját, és a döntőben megverték volna az Alinghit, de szinte biztos, hogy nem ennyire. Meg azért az amerikaiaknak a kihívók kupájából is tovább kellett volna kerülniük, ott pedig sok minden meg tud történni, és még az is lehetett volna, hogy az Alinghinek nem is Couttsék ellen kellett volna versenyezni. Szóval sok csalás és becstelenség, a végén a nagy semmiért. Ezzel véget is ért a 33. AC.

Peres ügyek
Pontosabban van itt még egy lezáratlan szál, mégpedig a perek ügye. A négy fél – a két klub és az őket képviselő csapatok – aláírt egy egyezményt, és megegyezett, hogy valamennyi peres ügyet megszüntetik. Ez lehetővé teszi, hogy megtörténhessék a különféle, az Amerika Kupához kötődő tulajdonok és jogok formális átadása. Bár az Alinghi már több mint 5 hete elvesztette a kupát, a Societe Nautique de Geneve, a svájci klub még mindig nem készítette el a szükséges átadás-átvételi dokumentumokat, és úgy tűnt, addig nem is fogja elkészíteni, amíg bármilyen per fenyegeti. Ez azt jelentette volna, hogy addig nem indulhat el a következő kihívás. Összesen 14 pert zárt le a bíróság, amelyből a svájciak egyetlenegyet, a kézi erő helyett a motorhasználat engedélyezéséért indítottat nyertek meg, és mint utólag kiderült, ez is az amerikaiaknak kedvezett: így ugyanis nagyságrendekkel könnyebbé vált a szárny kezelése. A verseny idején még három ügy feküdt a bíróság előtt: kettő – egy-egy mindkét féltől – a CIC-vel (Constructed In Country – hazai gyártás), a harmadik pedig a védő mint az Amerika Kupa letéteményese alkalmatlanságával kapcsolatban. A megállapodás értelmében mindenki ejti a másikkal szembeni pereit, fedezi a perekkel kapcsolatos költségeit, és végre elkezdődhet a formális felkészülés a következő AC-ra. A megegyezésben nem esik szó Bennett jelentéséről – azaz a svájciak lázadásáról –, amelyet az ISAF még fontolgat. Maga Bennett lezártnak tekinti az ügyet. Mindenesetre nem várható, hogy bármilyen nemzetközi szövetségi határozat is szülessék, mivel a szóban forgó egyének nem ISAF-minősítésű hivatalnokok. De a saját magukra és a klubjukra hozott szégyen és gyalázat sokáig rajtuk marad majd, és ez sokkal súlyosabb, mint bármely más, az ISAF, vagy valamely más szervezet által hozott formális büntetés.

 

 

Még homályos a jövő
Az amerikaiak és Coutts kijelentették, hogy meg vannak elégedve az egyezménnyel. Ami a svájciakat illeti, ők nem nyilatkoztak, és egyelőre még azt sem lehet tudni, hogy a következő AC-n részt vesznek-e. Úgy tűnik, hogy a következő verseny ismét sok résztvevős lesz, még esetleg a Védő hajót is több közül választják ki egy versenyen (mint a régi szép időkben). A hajókat erőteljes korlátok közé szorítják, mint az utóbbi időben mindig, hogy a vitorlázótudás érvényesülhessen. Jelenleg a Challenger of Record a Vincenzo Onorato féle Mascalzone Latino, amely a Club Nautico di Romát képviseli.

Jöjjenek a leggyorsabbak!
Búcsúzóul már csak annyi fűznék hozzá: őszintén sajnálom, hogy visszatérnek a II. világháború után „klasszikussá” vált formához. Ekkor változott meg az Amerika Kupa jellege a 12R jachtok bevezetésével. Ezek, és minden azóta versenyző hajó, melyek tervezőinek és építőinek kreativitását, fantáziáját és tudását, valamint tulajdonosaik anyagi lehetőségeit „költségkímélés” címén szigorú korlátok közé szorították, már közel sem felelnek meg az alapítók álmainak: egyáltalán nem ezek voltak a világ legfejlettebb és leggyorsabb vitorlásai. Az én szememben az igazi Amerika Kupa olyan, mint a mostani, a 33. volt, és ezt megelőzően a II. világháború előtt rendezett J jacht, és még korábban a schooner kihívások voltak: két ország legjobb csapatainak és leggyorsabb hajóinak versengése, amelyre a tervezők és az építők csaknem teljesen szabad kezet kapván valóban a világ mindenkori leggyorsabb vitorlásait tervezték és építették. A vitorlázótudásnak – amint az szerintem normális – része volt a versengő országok hajótervezőinek és építőinek együttes tudása is. Ezek voltak ám az igazi, klasszikus Amerika Kupák! Itt aztán tényleg koruk leggyorsabb vitorlásai és legjobb csapatai versenyeztek. Nagy ajándék a sorstól, hogy ezúttal – valószínűleg életünkben egyszer – most mi is egy valódi klasszikus versenyt láthattunk…

 

 

Lázadás parancsra?
Az amerikaiak úgy gondolják, hogy a lázadó svájci rendezők utasítást kaptak az Alinghiről, akadályozzák meg az utolsó futam elindítását. Ezt eddig nem bizonyították, de kérdem én: miért tűnt úgy a futam rajtjánál, hogy az Alinghi nem pozicionálja magát? Talán mert azt hitték, hogy nem lesz futam? Olyannyira nem készültek rajtolásra, hogy, mint tudjuk, tiltott időben bent maradtak a rajtterületen – emiatt a zsűri óvta is őket –, majd onnan kikeveredve késve léptek be, elvesztve ezzel minden esélyüket arra, hogy kiszorítsák a baloldalra az amerikaiakat. Sőt: az amerikaiak elrohantak előttük, és amikor mindkét hajó megfordult, már mögöttük is voltak. Ezzel klasszikusan fogalmazva game overbe játszották magukat – már, ami a rajtot illeti. A korrekt megfogalmazás szerint lehet, hogy a lázadásra felszólító utasítás nem az Alinghiről jött, de ha mégis onnan jött volna, az jól magyarázná az Alinghi dilettánsnak tűnő és érthetetlen rajt előtti hezitálását az utolsó futam rajtja során.

Egyezség
AC-t lezáró megállapodás főbb pontjai a következők:
– a megsérült kupa átadása (A híres trófea korábban megsérült.);
– az ACPI cég (America’s Cup roperties Inc.) tulajdonjogainak átadása az amerikaiaknak.
(Ez a cég birtokolja valamennyi jogot az Amerika Kupával kapcsolatban, beleértve például az America’s Cup szavakat, a kupa sziluettjét és a http://www.americascup.com weboldalt);
– valamennyi, a versenyek rendezéséhez szükséges berendezés átadása, amelyet a 31. AC után a kihívók az Alinghinek átadtak
(legalább egy konténernyi berendezésről van szó);
– valamennyi peres ügy kölcsönös ejtése, és a perköltségek saját körön belüli viselése.

 

 

Mi a fontosabb?
AC véget ért, és mindenki, akit a sorozat sorsa érdekel, az utolsó futam befutója óta egyre kíváncsibban várja, mit hoz a jövő? A felmerülő törésvonalakat kissé leegyszerűsítve a következőképpen jellemezhetnénk: igazi tradíció vagy szabadon értelmezett klasszikus verseny, határtalan fejlesztési költségek, vagy határtalan médiabevételek, néhány milliárdos harca vagy sok ország nemzeti ügye – sok-sok kérdés, de a lényeg ugyanaz: hány résztvevős legyen a következő, 34. AC? A válasz nem egyszerű. Mint az életben oly sok területen, itt is túl sok szempontot kellene figyelembe venni a döntésnél. A tisztánlátás kedvéért azért nem árt leszögezni, a 33. Kupa nagyságrendekkel közelebb volt ahhoz, amit jó másfél évszázada az alapítók kitaláltak, mint az elmúlt évtizedek sokszereplős, a kihívót külön sorozatban kiválasztó versenyei. Derüljön ki, melyik a világ leggyorsabb hajója: ennyi és nem más az eredeti AC-szellemiség. Ehhez képest – hiába mondják most sokan, hogy a mostani verseny után majd visszatérünk a „klasszikus” formához – a limitált tervezői és fejlesztői munkát lehetővé tevő sokszereplős AC egy jelentősen más forma, mely lehetővé teszi, hogy több ország és több csapat is megmérethesse magát az elitversenyen. Kevés dolgot tudhatunk biztosan, de legyünk optimisták. A vidám forgatókönyv alapján a vitorlázás úgy általánosságban mindkét verzióval csak nyerhet. Ha maradna a titánok harcát adó kétszereplős, győzzön a gyorsabb verzió (amire jelenleg a jelek szerint kevés az esély), akkor az innováción és a technikai fejlődésen keresztül: például a mostani AC szerepét a többtestű hajók és a merev szárnyak fejlődése tekintetében csak a történelem igazolja majd, de alábecsülni nem lenne tanácsos azt, ami történt. Ha pedig visszatér a televíziós műfajnak és a modern médiának (meg persze a több verseny, több reklámidő elvnek) jobban fekvő sokcsapatos küzdelem, akkor a nemzeti vagy egyéb csapatok katalizátor szerepét kell figyelembe vennünk. Az AC az AC, az elit pedig elit: gondoljunk csak bele, mit jelenthet egy-egy országban figyelemben, a sportág iránti lelkesedésben és marketingben az, ha egy ország csapatot állít ki a kihívók versenyére… A vitorlázás sorsát tekintők tehát minden szempontból nyerhetnek – a szakmai érdeklődőknek meg marad az az öröm, hogy az életünkben láthattuk azt, ami a 33. Kupán történt, és ami minden bizonnyal vitorlástörténelmi jelentőségű lesz a jövőben…

(Dénes Balázs)

 

Képgaléria: