Törökországról elsősorban nem a hajózás jut az ember eszébe, és ha egyáltalán eszébe jut, akkor is hajlamos egy kézlegyintéssel elintézni: elmaradott ázsiai ország, sehol egy sziget, a látnivalók szárazföldről is elérhetők, minek ott hajózni? Aki az előző mondatból magára ismert, az sürgősen revidiálja álláspontját, mert a török tengerpart bámulatos, az ország fejlődése kész csoda, az itteni hajózás pedig legalább annyi, ha nem több élményt tartogat, mint a Földközi-tenger egyéb felkapott területei.

 

Törökország 7200 km-es partvonalából az ország délkeleti csücske a szabadidős hajózás központja, a legtöbb chartercég Bodrumban, Marmarisban és Göcekben kínálja hajóit. Ennek oka valószínűleg az itteni rendkívül tagolt partvonalban, a rengeteg part menti látnivalóban és a kedvező klímában rejlik, de ha az itt tapasztalt fejlődést az egész országra kivetítem, akkor nincs messze az idő, amikor majd Égei- és Márvány-tengeri charterkínálattal is találkozhatunk. De ne szaladjunk ennyire előre, egyelőre érjük be és ismerkedjünk meg a jelen nyújtotta lehetőségekkel.
Magunk részéről az ismerkedést Marmarisban kezdtük, mely központi fekvésének és a dalamani nemzetközi repülőtér közelségének köszönhetően az elmúlt húsz év alatt egy álmos halászfaluból modern idegenforgalmi centrummá fejlődött. A rengeteg szálloda és apartmanház egy kicsit rá is nyomja bélyegét a városra, az, hogy a központnak mégis sikerült valamit megőriznie korábbi, régies hangulatából, elsősorban a XVI. század elején épült erődnek és a környezetében lévő, szépen felújított görög házaknak köszönhető. A turisták többsége azonban nem régi házaiért, hanem hosszú tengerpartjáért és nyüzsgő éjszakai életéért keresi fel Marmarist. Ez utóbbiba nemcsak az éttermek és szórakozóhelyek sora, hanem az elmaradhatatlan alkudozások színhelye, a bazár is beletartozik. A színes forgatag iránt mi sem maradtunk közömbösek, noha mi nem bazárja, hanem 750 férőhelyes, modern marinája miatt kerestük fel a várost, mivel itt vehettük át bérelt vitorlásunkat. Az osztrák tulajdonú chartercég nagyon korrektül felszerelt hajót adott, a helyi munkatárs segíteni akarásában odáig ment, hogy még ki is akart állni helyettünk a marinából. Lehet, hogy a nyaralásunkat is felvállalta volna, de ez nem derülhetett ki, mivel – aggódó tekintetétől kísérve – egyedül is megbirkóztunk az elindulással.
Első mérföldjeinket változó irányú és erősségű szél kísérte, előfordult, hogy a mellettünk 500 méterre haladó vitorlás ellentétes szélben vitorlázott, mint mi. Két héttel a Kékszalag után nem volt számomra ismeretlen az élmény, de a tengeren mégis egyenletesebb szelet várna az ember. Először a Marmaris előtt húzódó sziget zavarásának tudtam be a dolgot, de a későbbiek során kiderült, hogy itt a szél bármikor képes elcsendesedni vagy felerősödni, a semmiből előzúdulni, forogni, és ha kell, megfordulni. A partvonalat szinte végig meredek hegyoldalak alkotják, s ezek tudják helyenként ennyire megbolondítani a szelet.

 

 

Török fogta görög
Nyáron egyébként a térségben meltemi dominál. Ez az Égei-tengeren északi irányból fúj, de a Földközi-tengerre érve bekanyarodik a sarkon, és nyugati jellegű lesz, illetve szinte mindenhol párhuzamosan fúj a parttal. Hacsak nincs valami nagyobb fronthatás, akkor a meltemi kicsit az adriai misztrálra hasonlít: éjjel és délelőtt békésen szunyókál valahol, dél körül ébred, de délután az adriai rokonát messze felülmúlva igyekszik bepótolni az előző félnapi mulasztását. Aminek persze előnye is van, mivel rögtön sokkal elviselhetőbbé válik a hőmérséklet, és a friss szélben jókat lehet vitorlázni. Főleg persze a Bodrum felől Marmarisba vagy Göcekbe haladóknak, mert az ellentétes irányba igyekvők, mint mi, igencsak megküzdhetnek a folyamatosan izmosodó hullámokkal. Első napi küzdelmünket egy Bozukkale nevű tágas öbölben fejeztük be, ahol az Ali Baba vendéglőjének mooringgal ellátott, de rendkívül kacsaringós fastégéhez kötöttünk ki. A hely neve „tönkrement vár”-nak fordítható, és valóban egy régi erődítmény maradványai meredeznek az Ali Baba intézménye feletti dombtetőn. Ha itt valami régi, akkor legalább ókori eredetű, legfeljebb a középkorban is használták valamire. Ennek a védett öbölnek Rodosz közelsége adott jelentőséget: a szárazföldről érkező áruk berakodó-helyéül szolgált, sőt erős északi szél esetén a rodoszi hajók itt találhattak menedéket.
Bozukkaléból továbbhaladva megkerültük a Bozburun-félsziget délnyugati végét és máris a Simi-szigettel találtuk szembe magunkat, amely a történelem szeszélye folytán görög felségjelzéssel ékelődött be az őt körülvevő török partok közé. A bájos névadó város meglátogatása kézenfekvő lett volna, de tekintettel a két ország sokszor feszült kapcsolatára, itt csak a hivatalos ki- és bejelentkezési procedúra a járható út. Erről az időrabló tevékenységről lemondtunk, inkább a Simivel szemben lévő Yesilova-öbölben kerestünk egy fürdőző-helyet, ami az egyre magasabbról tűző nap sugaraival szemben enyhülést ígért. Ezt a Kizil-sziget északi oldalán véltük megtalálni, és nem is csalódtunk: a 3-4 méteres, kristálytiszta, türkizszínű vízben kellemesen teltek a legmelegebb déli órák. Komfortérzetünket fokozta, hogy időnként megjelent egy-egy csónak, és a benne ülő árus gyümölcsöt, illetve jégkrémet kínált. Nálunk főleg az utóbbinak volt sikere. Délután a menetrendszerűen megérkező szélben vitorláztunk egy kicsit, majd ellátogattunk a guletépítés egyik központjába, Bozburunba.

 

 

 

A müezzin nem viccel…
Bozborun kisebb szigetek mögött, egy rendkívül védett öbölben fekszik. Fő nevezetessége a hajóépítő és -javító üzem, így kikötője csak nyáron használható, mivel télen a teljes kikötő megtelik karbantartásra vagy javításra váró guletekkel. Nyár lévén bebocsátást nyertünk, és hamarosan a kikötött hajónktól pár lépésnyire lévő étteremben ismerkedhettünk a török konyha specialitásaival. Ezek közül főleg a különféle zöldséges vagy tengeri herkentyűs, hideg előételek izgalmasak, emiatt a későbbiek során többször is azon kaptuk magunkat, hogy az intenzív ismerkedést követően a főételre már nem maradt energiánk.
Itt egyébként még este is meleg van, 30 fok körüli hőmérsékletet mutat általában a hőmérő higanyszála. Emiatt nagy divat a fedélzeten alvás, majd minden hajó fedélzetén láttunk békésen szunyókálókat. Magam is az esti szellő által légkondicionált cockpitot részesítettem előnyben, hogy aztán hajnalban a kérlelhetetlen müezzin kántálása miatt méltatlankodva mászhassak le a kabinomba. Mert a müezzin nem viccel. Naponta ötször jellegzetes, éneklő hangon, az elvárható török helyett arabul szólítja imára a hívőket, és az első ima bizony már napkeltekor esedékes. Mindamellett sem hajnalban, sem máskor nem láttam sokakat a mecsetek felé haladni, úgy látszik, az elvileg 99 százalékban muzulmán lakosság nagy része nem gyakorolja nap mint nap vallását.
Másnap a Datca-félsziget déli oldala mellett hajóztunk, ahol a sziklás part egyhangúságát számos homokos strand töri meg. Első megállóhelyünk a vidám nevű Kurucabükü-öböl volt, ahová – dacára osztrák lobogójú hajónknak – bemerészkedtünk egy fürdés erejéig. Itt kell megjegyeznem, hogy a török földrajzi nevek egyébként nagyon izgalmasak. Nekem a kedvencem a Kapidagi yarimadasi, ami nem egy elhízott japán tengerészkapitány, hanem egy öblökkel gazdagon megtűzdelt félsziget elnevezése. De ki-ki böngéssze kedve szerint a térképet, biztosan talál még további csemegéket.
A félsziget névadó városa jól védett kikötőt kínál, bár mooringok híján csak a saját horgonyunkra támaszkodhatunk. Ez egyébként elég általános errefelé, a városi partfalaknál szinte mindenhol horgonyt kell dobni. Datcában pompás lehetőség nyílik a készletek feltöltésére és csecsebecsék vásárlására, nem beszélve a tengerparti homokra kitelepült éttermek gazdag választékának élvezeti értékeiről. Az éttermekkel kapcsolatban még meg kell jegyeznem, hogy árszínvonaluk messze alatta marad a horvát tengerparton megszokottnak, hatan általában 60-80 eurót költöttünk összesen egy-egy vacsorára, igaz a társaság italfogyasztása vízre vagy üdítőre korlátozódott. Az éttermek tehát nagyon kedvező árfekvésűek, viszont cserébe minden hajnalban megszólal a müezzin…

 

 

Knidos, a romváros
A félsziget nyugati végén, az Égei- és a Földközi-tenger találkozásánal található az ókori Knidos romvárosa, amely stratégiai elhelyezkedésének köszönhetően fénykorában, azaz az i. e. IV–I. században korának egyik legjelentősebb városa volt. Erről tanúskodnak a 7 km hosszúságot is meghaladó városfalak, a két színház és számos épület maradványai. A város a part és a mellette fekvő sziget mesterséges összekötésével létrejött két öböl köré épült, így két nagy méretű és biztonságos kikötőt is kínált. Az utóbbiak közül az idők folyamán a nyugati feliszapolódott, de a keleti mind a mai napig várja az idelátogatókat. A bejáratnál vigyázni kell az ókori hullámtörő víz alatti maradványaira, de egyébként könnyű a behajózás. Az öbölben lehet szabadon horgonyozni, illetve ki lehet kötni az immáron legújabb korban épült étterem hosszú famólójánál is. Mivel mi szeretjük az ellentéteket (meg a kényelmet), így az utóbbit választottuk. A romváros már feltárt része és a múzeum némi belépődíjért látogatható, de ennél izgalmasabb felfedeznivalókat kínál a még fel nem tárt terület, ahol szabadon kószálva lépten-nyomon belebotolhatunk egy-egy antik kőfaragványba vagy kancsótöredékbe. Hogy ezek gyűjtögethetők-e, azt nem tudom, mi mindenesetre a békesség kedvéért mindent otthagytunk az eredeti helyén.
Knidostól már egyenesen Bodrumba vitt utunk, ehhez szinte pontosan északi irányba kellett fordulnunk. Érdemesnek tűnt reggel elindulni, hogy ne kelljen nagyot küzdeni a meltemi ellen. De a meltemi aznapra szabadságot vett ki, mert délután sem jelentkezett. Ez nem is volt baj, mert így hamar felértünk Bodrumba, mely kifogástalan marinával várt minket. A kikötő bejáratánál komoly forgalom volt, guletek és egyéb nagy méretű hajók jöttek-mentek, sokakat külön motoros kísért. Itt a marinába előzetesen be kell jelentkezni, ennek elmulasztása némi morgást von maga után. Hogy ezt honnan tudjuk, azt nem árulom el, mindenesetre a bejelentkezést követően hamar elénk jött egy motorcsónak, vezetője megmutatta kikötőhelyünket, és végigasszisztálta a teljes manővert. Később láttuk, hogy más hajók szél alatti oldalát akár meg is támasztották, illetve a hajóorrnál feladták a fedélzetre a mooringkötelet, sőt a fedélzetre lépve akár le is kötötték azt. Full service volt, az biztos, bár nekem kissé idegen.

 

 

Bodrum arcai
Bodrum az ókorban Halikarnasszosz néven versenyzett, és elsősorban Mausolus kariai királynak köszönhetően szerzett nevet: a király egykoron épült síremlékét az ókori világ hét csodája egyikeként tartották számon. A sír közel másfél ezer évig dacolt az elmúlással, míg egy – a török partvidéken nem ritka – földrengés meg nem rongálta. A földrengésnél is nagyobb pusztítást végeztek később a johanniták, akik főként innen szerezték be az építőanyagot a várost ma uraló Szent Péter erőd építéséhez. Ma már csak a mauzóleum alapjai láthatók, de ezekből is következtethettünk az egykori méretekre.
Mi az elhordott kövekre is kíváncsiak voltunk, így az öböl megkerülésével elzarándokoltunk a johanniták erődjéhez, amely szinte sértetlenül vészelte át a történelem viharait. Ez jórészt annak köszönhető, hogy a johanniták Rodosz elvesztése után kardcsapás nélkül engedték át az oszmánoknak, így a három évvel később Mohácson diadalmaskodó II. Szulejmán újabb strigulát húzhatott képzeletbeli kardjára. Az erőd ma múzeum, a környéken elsüllyedt és megtalált hajók és rakományaik bemutatására szolgál. Találkozhatunk itt késő bronzkori hajóroncsokkal éppúgy, mint az itt fiatalnak számító, mindössze a XI. században elsüllyedt bizánci szállítóhajó maradványaival. A hajófelszerelésen kívül említésre méltóak még a kiállított amforák és üvegtárgyak is.
Este Bodrum másik arcát mutatja. Csillogó éttermeivel, kávézóival, világmárkákat árusító, méregdrága boltjaival és hangos szórakozóhelyeivel kápráztatja el látogatóit. A látogatók összetétele vegyes, nagyon sok európai nációval, sőt amerikai turistával is találkoztunk. Magyar szó azonban sehol sem hallatszott, látszik, hogy honfitársaink még nem fedezték fel maguknak a mediterráneum e szegletét. Ezen érdemes lenne változtatni, mert véleményem szerint ár-érték arány tekintetében pillanatnyilag Törökország nyújtja a Földközi-tenger mentén a legjobb szolgáltatásokat. S hogy mi mindent nyújt még, arra a következő lapszámban, a Marmaris és Antalya közötti part bemutatásakor térek ki.

Szerzőnk a Sail-ing Kft. ügyvezetője
www.sail-ing.hu

Gulet: tradíció és luxus
A török vizek elképzelhetetlenek guletek nélkül, menet közben lépten-nyomon beléjük botolhatunk. A klasszikus gulet kétárbocos, fából készült vitorlás, melynek hátsó árboca általában magasabb, és gaffvitorlákat, valamint 2 vagy 3 orrvitorlát visel. Manapság azonban itt guletnek hívnak szinte minden fából készült vitorlást, függetlenül az árbocok számától, illetve a vitorlázat kialakításától. A klasszikus hajóforma mit sem vesztett időtlen szépségéből és kecsességéből, de a hangsúly mára már eltolódott a kényelem felé. A modern guletek szinte szállodai szobával felérő, nagy légterű kabinokat kínálnak, saját fürdőhelyiséggel, vagy akár klímával. Jellegzetes a fedélzet kialakítása is: nap elleni védőponyvával árnyékolt, széles fekvőfelületek szolgálják az utasok kényelmét. A legtöbb gulet idegenforgalmi célokat szolgál, személyzettel együtt bérelhetők egy- vagy többnapos kirándulásra, de akár hosszabb hajózásra is. Mindamellett magáncélra is építenek guleteket: jelenleg tervezés alatt van egy 140 méter hosszú, négyárbocos hajó az egyik arab sejk számára.

 

Képgaléria: