Korábbi élménybeszámolónk Cataniában végződött, így talán illendő, hogy egy másik pedig itt kezdődjön. Hajónk a korábban már megénekelt 44 lábas katamarán, az útitársak viszont kicserélődtek: tavaly ősszel kalandra éhes, friss legénységgel vágunk hát neki az Afrika felé vezető útnak.
A gyors bepakolásnak hála már kora délután kifuthatunk a kikötőből. Egyelőre nem megyünk messzire, első úti célunk Szirakuza, az ókori görögök legendás gyarmatvárosa.
Arkhimédész ténykedésének színhelye. Pár órás vitorlázást követően meg is érkezünk, igaz, kikötőhelyet már csak sötétben találunk.
A kishajókikötő a klasszikus városmagot magában foglaló félsziget tövénél, közvetlenül a városfalak alatt fekszik. Kellemes meglepetéskent nemcsak biztonságos kikötőhellyel, hanem fürdőhelységgel is szolgál, ami sajnálatos módon egyáltalán nem szokványos Szicíliában. Igyekszünk is kihasználni a kínálkozó lehetőséget, így a város felfedezése másnapra marad.
Másnap kiderül, hogy a tegnap félszigetnek vélt óváros valójában sziget, s mindig is az volt. Manapság viszont csak egy keskeny csatorna választja el a szárazföldtől, és a csatorna felett átnyúló három híd is a „félsziget-érzést” erősíti. Szirakuza műemlékekben rendkívül gazdag város, sajnos egyes látnivalói egymástól elég messze helyezkednek el. Emiatt beérjük egy óvárosi (UNESCO-világörökség) sétával, és a helyi piac megtekintésével. Ez utóbbi illusztris figurái bármelyik Fellini-filmben megállnák helyüket, pergő olasz beszédük és élénk gesztikulálásuk még karakteresebbé teszik az élményt.
Úgy látszik, a jelenre fogékonyabbak vagyunk, mint a múltra: az elevenen lüktető város jobban magával ragad minket, mint a régmúlt dicsőségét felidéző kövek… El is szalad az idő, csak a délután közepén indulunk tovább.
Innen Máltáig 80 mérföldes út áll előttünk, úgy tervezzük, hogy másnap délre fogunk megérkezni. De mint tudjuk, ember tervez, Isten meg majd intézkedik… S ezúttal kifejezetten jól: Szicília DK-i csücskének elhagyása után friss északnyugati szél repít minket, mellyel 8-9 csomó közötti sebességgel faljuk a mérföldeket. Emiatt a kelleténél hamarabb, már a hajnali órákban feltűnik Málta, pontosabban fővárosa, La Valletta, ahova csak délelőtt futhatunk be. Máltán viszonylag szigorúan veszik a hajóforgalom adminisztrálását, és a limitált kikötői helyeknek köszönhetően előzetes helyfoglalás szükséges. Ennek hiányában megtagadhatják a behajózási engedélyt, ami több mint kellemetlen, lévén a legközelebbi szárazföld távolsága mintegy 60 mérföld. (Mi még Cataniában lefoglaltuk a helyünket, melyet délelőtt foglalhatunk el.) Máltához közeledve a rádión már 10 mérföldre a partoktól be kell jelentkezni, majd a kikötő előtt 1 tmf-re újra jelentkezni kell. Ettől egyébként komoly hajósnak érzi magát az ember, hiszen a nagy teher- és személyszállító hajókra ugyanezek az előírások vonatkoznak. A kikötő forgalma egyébként jelentős, még ezen hajnali órákban is szinte folyamatosan érkeznek és indulnak a hajók, amint ez a szinte folyamatos rádióforgalmazásból is kitűnik. Mindkétszer közel negyed órát várok, mire szabad lesz a 12-es csatorna, amin a kikötői kapitányság hívható. Második bejelentkezésünk után szerencsére megkapjuk az engedélyt a behajózásra. A főváros több kishajókikötővel is rendelkezik, mi a Grand Harbour Marinában foglaltuk le előzetesen a helyünket. Ez a marina a házigazdája a minden októberben megrendezésre kerülő Rolex Middle Sea Race vitorlásversenynek is. És láss csodát: éppen érkezésünk napján van a verseny rajtja! Testközelből láthatjuk a rajt előtti utolsó simításokat, és a fantasztikus, nyílt tengeri versenyhajókat. Itt van valahol a Wild Joe és magyar legénysége is, de megkeresésükre nincs idő. Örülünk, ha a bejelentkezési formalitásoknak a rajtig eleget tudunk tenni, mivel a rajtot mindannyian szívesen megnéznénk. A rajtvonal közvetlenül a marina bejárata előtt, a vallettai öböl belsejében van kituzve, így az első mérföldet még az öbölben, a kilométeres városfalak előtt teszi meg a mezőny. A rajtot (pontosabban rajtokat, mivel a különféle osztályok egymás után indulnak) a városfal tetején elhelyezett ágyú lövése jelzi. Szemben lévén vele, erősen reméljük, hogy csak vaktölténnyel lőnek.
A mezőny elhaladása után a kikötőből csónakkal megyünk át a város központi részébe, a tulajdonképpeni Vallettába. Nehéz itt elhatárolni egymástól az egyes városokat, a zsúfolt beépítettségnek köszönhetően az egykor különálló települések mára összenőttek, s számunkra egyetlen hatalmas városnak tunik az egész.
Valletta az erődök városa. Bástyák, tornyok, erődítmények, ezeket összekötő végtelen falak, a falakat hébe-hóba megszakító kapuk, s az ezekhez vezető rámpák kavalkádja. Úgy látszik, a johanniták Rodosz eleste után nem bízták a véletlenre újabb fészkük védelmét. De nem is hiába erősítették meg ennyire: 1565-ben a város sikerrel szállt szembe az ostromló török flottával, akik több hónapos ostromot követően kénytelenek voltak elvonulni. Az egykori győzelmet a ma napig nagy becsben tartják, lépten-nyomon belebotlunk valamibe, ami erre utal.
Málta a második világháborúban is kitett magáért, angol támaszpontként folyamatosan ki volt téve az olasz és német légicsapásoknak és a sziget meghódítására tett kísérleteknek. A mál-taiak viszont bátran kitartottak, ezért az angol uralkodótól elnyerték a György-keresztet, mely azóta a nemzeti zászlajukon is látható. Érdekesek az utcanevek, s érdekes a helyiek beszéde is. Arab hangzása van, ami az ezer évvel ezelőtti, több mint kétszáz éves arab uralom emlékét őrzi, a sziget is akkor kapta a Málta nevet. Az ezt követő 800 éven keresztül az olasz volt a sziget meghatározó nyelve, a maiak mégis máltaiul (az arab–norman–olasz hatásokból kialakult nyelven), és angolul beszélnek.
A közlekedés az angol uralom emlékét őrzi, így a járművek az út bal oldalán haladnak. A járművek közül ki kell emelni a helyi tömegközlekedést biztosító buszokat, melyeket magánvállalkozók üzemeltetnek. Ahány busz, annyiféle. Megtalálható itt az ötvenes évek végéről származó, csőrös Dodge-tól kezdve a modern Volvókig minden, de nekem a legjobban egy őszinte sofőr busza tetszik: „Only Jesus can save you” (Csak Jézus tud megmenteni téged) felirat díszeleg a szélvédőjén. Szerencsére nem a kikötőnk felé megy, így nem kell rá felszállni…
A kikötőbe érve az időjárás-jelentést tanulmányozzuk, ami sajnos nem sok jót ígér. Erősödő nyugati szél várható, ami nagyon ellenünkre van, mivel pont nyugat felé visz az utunk. Rövid kupaktanács – ahol épp csak Afrika megkerülése nem hangzott el, mint alternatív megoldás – után úgy döntünk, hogy fájó szívvel búcsút mondunk Máltának, s másnap Gozót is kihagyva elindulunk Pantelleria, majd Tunisz felé.
Pantelleria Máltától 140 mérföldre fekszik északnyugatra, ami nem egy ördöngös távolság, ha tisztes szele van az embernek. Kezdetben nekünk ugyan semmilyen sincs, de nem panaszkodunk: motorunknak köszönhetően óránként 7 mérfölddel lopjuk magunkat előrébb. Málta és Gozó között áthaladván a szél is megjön, méghozzá délnyugatról! Jó hír, vitorlával is tudjuk tartani a kb. 300°-os irányt. Napközben egész kellemesen haladunk, bár az erősödő hullámzás jelentősen visszaveszi sebességünket. Éjszakára leáll a szél, de a hullámzás megmarad: korábbi hétmérföldes csizmánk jó, ha négymérföldessé válik. A hajnal így is már Pantelleria partjai előtt köszönt ránk, de az időközben feltámadó nyugati szélben további 4 óra szükséges ahhoz, hogy a sziget túloldalán lévő kikötőbe befussunk.
A hatalmas hullámtörő mögött megnyugtatóan sima a víz, ugyanakkor érezhető, hogy a védművet nem véletlenül építették ekkorára. Egyelőre azonban a kikötőhely keresésével vagyunk elfoglalva, s ez az elfoglaltság tart is egy kis ideig, ugyanis minden talpalatnyi helyen hajók állnak. Ahol meg nem, ott a hullámzás az úr. Végül találunk egy nagyobb hajók számára kiépített partszakaszt, ami védettnek tűnik, de csak egyetlen kikötőbak árválkodik a közelben. Végül egy használaton kívüli lámpaoszlop és a partfalból kilógó szögvas segítségével előírásszerűen kikötünk, s kíváncsian várjuk, hogy mikor zavarnak el innen minket. De a kutya sem törődik velünk, így előző éjszakai tevékenységének függvényében ki a városba, ki az ágyába vonul. Mint később kiderül, az utóbbiak jártak jobban. Pantelleria nem egy látványos település, kicsi, álmos és elhanyagolt. Szétcsúzlizott lámpaburák, málló vakolatok, düledező házak, sok hulladék: külvárosi éj hangulata van, pedig sehol egy vonatfütty. Mégis itt töltünk egy egész napot, hogy az alvók is láthassanak mindent, és remélve, hogy Aeolus szélisten másnapra megenyhül irántunk.
Mit mondjak, nem enyhül. De haragja nem is erősödik, így tekintetünkbe elszántság költözik, s nekivágunk az utolsó szakasznak. Tunisz mindössze 85 mérföldre van, mi az nekünk? Szembe fúj a szél? Na és? Egy kis kreuzolás, oda se neki!
A kis kreuzolás 15. órájában félúton járunk, s a szél délnyugatiasodik. Ez azért roppant hasznos, mert Tunézia északkeletre kinyúló félszigetének csücske, a Cape Bon (Jó-fok, de a csapat átkereszteli Horn-fokká, biztosan csak a könnyebb megjegyezhetőség miatt) után pont délnyugatra kellene mennünk. A sebességünkkel egyébként nem is lenne baj, de a katamarán oldalcsúszása ebben a hullámzásban elképesztő, legalább 20°-os. Mindkét oldalon 20°, ehhez jön a két csapás közötti 90-95°, ráadásul időnként néhány hullám oldalba vág. Nem az élvezetek csúcsa, így éjfélkor megszületik a döntés: Tunisz helyett Kelibiába megyünk, ami a félsziget keleti, hullám védett oldalán található. Az irányváltásra hálásan reagál hajónk is, eddigi kínlódása helyett 8-9 csomós sebességgel repülünk új célpontunk felé.
Hajnali kettőre érünk Kelibiába, melynek fekvése és kikötőjének elhelyezkedése olyan kedvező, hogy itt semmit sem érezni a kint tomboló szélből. A kikötő viszont tele van, így elég tanácstalanul teszem immáron harmadik körömet a medencében. Ekkor felbukkan egy zseblámpával integető valaki, s jelzi, hogy két egymáshoz kötött hajó mellé, harmadikként beállhatunk. Miközben segít a kikötésben, feltűnik tányérsapkája, így hamar rájövök, hogy nem egy álmatlan halászról van szó. Pillanatok alatt személyesen is megismerkedünk, mert kedves „skipper and passports” invitálással megindul egy közeli épület felé. Az ezt követő három órát nem részletezem, maradjunk annyiban, hogy noha az idegen hajós szívesen látott vendég Tunéziában, a bürokrácia követel még némi áldozatot oltárára. De ne legyünk igazságtalanok, a három óra alatt a vámvizsgálaton is átesünk (bor, sör, pálinka, dohányárú, beépített és mobil elektronikai cikkek, tv-k, laptopok, mobiltelefonok stb. tételes listázása), nyilván az éjszakai időpont miatt megy minden ilyen flottul. Negyed hat is van már, mire elalszom, de kilenckor mégis felébredek. Ezt jól is teszem, mert nyájas mosolyú helyi erő áll a hajónknál és kéri, hogy menjek az útlevelekkel az irodába, mert néhány dolgot még tisztázni kell…
Mint megtudom, az egyik útlevélszámot rosszul adtam meg (ezt még hajnalban kiderítették!), meg különben sem fizettem még ki a kikötői díjat (5 euró), meg nincs még tunéziai lobogó a hajónkon (10 euró). Miután eleget teszek az összes kötelezettségnek, szinte kimenekülünk a kikötőből, nehogy eszébe jusson még valakinek valami. A menekülés azonban teljes kudarc, kint a vízen ezúttal észak-északnyugati fúj, és a 3-4 méteres hullámok között csak kínlódunk, érdemi haladás nélkül. Pár órás hiábavaló küzdelem után visszakullogunk a kikötőbe, s igyekszünk észrevétlenek maradni. Hiú ábránd… Újabb fullajtár érkezik, aki kéri a skippert, hogy menjen az irodába… Ezúttal azonban nincs szó adminisztrációról, csupán taxit, éttermet és kedvező áron árusító üzleteket szeretnének a figyelmünkbe ajánlani. Mivel a mai nap hátralévő része nem a hajózásról szól, engedünk a csábításnak. Besétálunk Kelibia belvárosába, ami kellemes benyomást tesz ránk. Rendezett házak, szép kertek, korszerű autók, jókedvű emberek. Igaz, kecske legel az útkereszteződésben lévő járdaszigeten, feltűnik egy ló vontatta kocsi, gyerekek játszanak a porban, de mindez csak színesíti, semmint árnyalja a képet. Kiváló csirkét eszünk egy étteremben, és elidőzik a szemünk három iskolás lányon, kik egymásba kapaszkodva jönnek át az utcán. Egyikükön szoknya és modern pulcsi, másikon farmer és kiskabát, míg a harmadikon tradicionális ruházat fejkendővel. Jókedvűen nevetgélnek, szemmel láthatóan jó barátnők. Számomra ők szimbolizálják leginkább az általunk megismert Tunéziát.
Joggal kérdezhetik: és Tunisz? Nos, végül oda is eljutottunk. De ez már egy másik történet…
Képgaléria:
