A Kékszalag története vitáktól terhes
Idén tradicionális Kékszalagot futunk, de 2010-ben szabad lesz a pálya
Lényegénben bármilyen vitorlás hajóval, immár többtestűvel is el lehet majd indulni a Balaton leggyorsabb hajójának címéért vívott versenyen. Eljutottunk-e ezzel egy új stációba? Amikor végre bármilyen vitorlás indulhat Európa legrégebbi és leghosszabb távú tókerülőjén?
Nem. Ez a helyzet nem új, hanem, ha úgy tetszik, visszatérés a gyökerekhez. Mert az első Kékszalagot, 1934-ben (sőt a másodikat is, 1936-ban) korlátozásoktól mentes versenykiírás alapján futották. A szűkítés, egyes hajótípusok kizárása, akadályozása később kezdődött…
Az első tókerülő
Az első tókerülőt a kor leglelkesebb, legprogresszívebb magyar versenyvitorlázói találták ki. A harmincas években az akkori BYC tevékenységével elégedetlen tagjai alakítottak új versenyző egyesületet. A patinás klubnak akkoriban éppen nem volt jó a sportélete, inkább urizáltak, bálokat, teadélutánokat szerveztek. Nem igyekeztek versenyt rendezni, és ez bosszantotta azokat, akik igazán sporttevékenységre vágytak. Éppen ezért Balatonfüreden megalakították a Hungária Yacht Clubot, amely természetesen élenjárója lett a versenyélet fejlesztésének.
1934-ben az együtt vitorlázó jó barátok, többek között Antal Miklós, Grofcsik János, dr. Tuss Miklós és dr. Keresztúry Gyula úgy döntöttek, hogy ideje megszervezni egy különlegesen embert próbáló versenyt. „Egy 140-160 km-es navigációs verseny partok érintése nélkül nagy figyelmet, hajósfelkészültséget, vitorlázni tudást és egész embert kíván: éppen ezért a hajós erényekért óhajt a Hungária Yacht Club egy versenyt kiírni, melynek első díja a Balaton kék szalagja volna” – volt olvasható a Vízi Sportban 1934-ben.
„Egy hosszú távú versenyen, melyet az előre nem látható időjárás, a váltakozó szelek, esetleg éjjel-nappal tartó egyfolytában szolgálat, talán nélkülözések is, a rendes versenyeknél súlyosabbakká tesznek, a vérbeli vitorlásember szemében éppen ezért vonzóbbakká lehetnek.”
…a tókerülőn bármilyen hajóval el lehessen indulni, és győzzön a leggyorsabb…
A versenykiírás megfogalmazása előtt felvetődött a kérdés, hogy jollékkal, vagyis egyszerű uszonyos hajókkal is szabadjon-e rajtolni, avagy ez igazságtalanná teszi a versengést. Az alapítók arra a megállapításra jutottak, hogy a tókerülőn bármilyen hajóval el lehessen indulni, és győzzön a leggyorsabb.
Erről Kaposy-Klasszek Ödön a következőket írta a Vízi Sportban: „Hosszas előkészületek és alapos megfontolás után felvetődött az a kérdés is, hogy vajon a jollék szempontjából reális lehet-e ez a verseny, mivel a kielerekkel szemben nem bírnák az esetleges nagy szelet. Ha jobban megvizsgáljuk ezt a kérdést, látjuk, hogy éppen a hosszú táv adja meg a verseny realitását, mert gyenge szélben a kisebb jolle gyorsabban halad, nagyobb szélben pedig az északi part és a nádasok védelme alatt vígan végigvitorlázhatja mind a két medencét, viharrá fokozott szélben pedig a partok alatt biztonságban lehorgonyozhat. Végül pedig ki tudná megmondani előre, hogy az időjárás melyik típusnak fog kedvezni Almáditól Keszthelyig és vissza a füredi távon? Az esélyek tehát egyenlők. Ha pedig a veszély szempontjából nézzük a kisebb hajók életét… akkor csak azt mondhatjuk: hány jolléról tudunk évek óta, melyek Almáditól Keszthelyig nemegyszer végigvitorlázták a Balatont?
A múltban a gróf Forgách vándordíjért lefutott versenyek és e vándordíj előtt jollékkal lefutott ugyanilyen távú versenyek tapasztalatai azt mutatják, hogy a kényelmi szempontoktól eltekintve – ami természetesen a kielesek részén van – a jollék és a kielesek egyforma eséllyel indulhatnak. Erre a versenyre pedig felkészülve, váltakozó legénységgel a szolgálat is kibírható, ugyanaz, mint a kis hajóknál.”
Így tehát az 1934-es, a Vízi Sport júniusban megjelent 6. számában meghirdetett versenykiírás semmilyen korlátozást sem tartalmazott. Lényegi szövege pontosan így szólt:
„Nyílt gyorsasági verseny, amelyre benevezhetők az MVYSZ kötelékébe tartozó kluboknál lajstromozott és hajólevéllel ellátott hajók, osztályra és nagyságra való tekintet nélkül.”
Ebben a kor összes fontos klubjának (KMYC, BYC, BSE, TYC, MAC, VVYC és persze a kiíró HYC) vezetői egyetértettek, hiszen a rendezőbizottságban, illetve versenybíróságban az egyesületek prominensei szinte kivétel nélkül részt vettek.
Az első versenyt a Rabonbán 30-as cirkálóval dr. Ugron Gábor nyerte a Glória 40-es előtt. A harmadik helyre futott be a leggyorsabb uszonyos vitorlás, Kovács Béla Kincsem III. nevű 22 nm-es versenyjolléja. Ekkor még mindenki boldogan gratulált kitűnő teljesítményéhez. Az első Kékszalag 21 indulója között több osztályon kívüli jolle is versengett. A viharos órákat is jól állva, baj nélkül teljesítették a távot.
1936-ban kezdődtek a gondok – ugyanis túl jól szerepeltek a jollék!
Nagyon gyenge szél fújt ezen a július 17-én, reggel nyolckor elindított versenyen, ami kétség kívül a könnyű hajóknak kedvezett. A verseny lassúságát mutatja, hogy még a legjobb Kovács Bélának is több mint harminc órára volt szüksége, hogy célba érjen 22-es versenyjolléjával. őt tíz perccel lemaradva követte osztályos társa, a Schimert fivérek Lehetetlen nevű hajója. A harmadik helyre pedig négy órával később egy, a Velencei-tóról felhozott, osztályon kívüli 20 nm-es jolle, Pósa Ernő Fergetege futott be. Csak a negyedik lett az első tőkesúlyos vitorlás, az osztályon kívüli Meteor.
Mi történik olyankor, ha a drága, elegáns hajók versenyzői zokon veszik a kicsik pofonját?
Mi történik olyankor, ha a drága, elegáns hajók versenyzői zokon veszik a kicsik pofonját? Megpróbálják kifúrni az ellenfelet a következő versenyekről. Persze nem okvetlen egyenes módon, inkább trükkösen, elfogadhatónak tűnő indokokat felhozva. Akkoriban is lobbiztak tehát különféle ügyekért, csak még nem így nevezték…
Rövidesen írások jelentek meg a könnyű, fedetlen jollékkal való hosszú távú versenyzés veszélyességéről, esetleg igazságtalan voltáról. Különösen, miután az 1938-as, immár lényegesen jobb szeles versenyt ismét Kovács Béla nyerte (ezúttal a Kincsem IV-gyel), két 30-as cirkáló, a német Nirvana IV és Ugron Gábor új hajója, a Rabonbán II. előtt.
1940-re a drága tőkesúlyos hajók tulajdonosai elérték céljukat, legalábbis részben: a IV. Kékszalag kiírása már korlátozásokat tartalmazott. Az ebben szereplő, a versenyzőkre vonatkozó meghatározás a következőre változott az elsőhöz képest:
„Gyorsasági verseny, melyre nevezhetők az M.V.Y.SZ.-nél törzskönyvezett bármely osztályba tartozó hajók, kivéve az olimpia jollét, a dingit és az osztályba nem tartozó jollékat.”
Tehát csak a legnagyobb ellenfelek, a 22 nm-es binnenjollék maradtak még, illetve az abszolút győzelemre szinte semmilyen veszélyt nem jelent? 25-ös túrajollék. Persze a kis uszonyos hajók nem számítottak esélyeseknek, ám rajtuk keresztül vezetett az út a diadalmas 22-esek kizárásához.
1940-ben tulajdonképpen helyreállt a rend, legalábbis a kielerek szemében, hiszen a Tramontana nyerte a Kékszalagot Kultsárné Gordon Evelyn vezetésével. A második helyre viszont kitűnő vitorlázással ismét Kovács Béla érkezett, ezúttal újra a Kincsem III-mal. Ennek fényében igen erőltetett érvelés jelent meg a jollék ellen Benzsay Kálmánnak, a Magyar Yacht főszerkesztőjének tollából 1940 augusztusában, az említett lap 8. számában:
„A verseny egyik érdekessége, hogy a 22 nm-es versenyjollék igen gyengén szerepeltek. Ennek legfőbb oka a Révfülöp környéki vihar volt. Meggondolandó, vajon van-e értelme egy kimondottan túraversenyben kifejezetten finomalkatú versenyjollékat futni engedni. A 22 nm-es versenyjollék éppen úgy nem oda való hajók, mint az olimpia jollék. Kockáztatjuk versenyjolleanyagunkat és
hátráltatjuk túrajolléink és cirkálóink továbbfejlődését. Mindkét tény hátrányos vitorlássportunkra, emellett a versenyjollék jelenléte a túraversenyben korlátozza annak teljes nyíltságát.”
Végül is jól van ez így
Az érvelés a világégésbe süllyedő kor szellemének megfelelően hamis, és ezt az író még halvány logikával sem próbálta vagy tudta leplezni. Legyen valami érvnek tűnő mondatfőzés, amit aztán lehet már elfogadott tényként kezelni, és így levonni a megfelelő következtetést.
A marketinget nem napjainkban találták fel…
A magyar „versenyjolleanyag” természetesen nem volt „kockáztatva”. A korábbi Kékszalagokon nem esett kár ezekben a hajókban. Inkább tőkesúlyos hajókat ért baleset (zátonyra futás, árboctörés). A másik érv, miszerint részvételük hátráltatja a túrajollék és a cirkálók továbbfejlődését, még inkább fából vaskarika. Hiszen a Kékszalagon kezdetektől fogva nem csak és kizárólag az abszolút győzelemért versenyeztek, hanem mindig voltak kategóriák is. Akkor és azóta is mindig csak néhány hajó esélyes igazán a sok induló közül. A „versenyjollék jelenléte a túraversenyben korlátozza annak teljes nyíltságát” kitétel pedig végképp értelmezhetetlen. Ám ez nem zavarja a sport és hadviselés örvendetes párhuzamairól a kor sajtóstílusának megfelelően bőségesen cikkező (vagyis a korabeli hatalom hátsóját simogató) főszerkesztőt abban, hogy kimondja a verdiktet:
„Véleményünk szerint (királyi többes!), ha az újonnan bevezetett 30 nm-es túrajolle hajóosztály a következő évben jelentős fejlődést mutatna fel, az V. Kékszalag versenyről már kizárható lesz a 22 m2-es versenyjolle.”
Az említett, a német DSV előírásaiból honosított 30-as túrajollét egyébként még abban az évben versenyosztállyá fogadta a szövetség, noha mindössze egyetlen példány készült addig el. Benzsay
Kálmán ugyanebben a lapszámban hoszszan értekezett az új hajótípus előírásáról, javasolva, hogy nálunk kétféle változat készülhessen. Egy hasasabb, kisebb merülésű a déli parti vitorlázók, és egy nagyobb belmagasságú, mélyebb járatú az északi partiak ízlésének megfelelően. Igyekezett tehát ezzel is minél több vitorlázó kedvében járni. A módszer amolyan tetszetős, színleg sokak érdekét figyelembe vevő, ám megvalósításra alkalmatlan „nesze semmi, fogd meg jól” taktika volt. Ugyanis ha egy új hajóosztályt bevezetésekor azonnal kétféle verzióval indítanak, akkor abból csak hosszabb idő elteltével lehet komoly mezőny, egységes osztály pedig talán soha-sem… A 30-as túrajolléból végül csak néhány darab épült, és soha nem lett elterjedt, komoly létszámú hajóosztály Magyarországon.
De a gyors jollékat ezzel mégis sikerült kifúrni a Kékszalagról. Az 1942-es versenyre már olyan kiírás jelent meg a Magyar Yacht június 15-i, 6. számában (a Kékszalagot abban az évben augusztus 15-én futották), amelyben – a korábbiakkal ellentétben – már konkrétan felsorolták, hogy egyáltalán milyen hajók nevezhetnek: 8 mR jacht, 6 mR jacht, 60 m2-es túracirkáló, 50 m2-es túracirkáló, balatoni cirkáló, 40 m2-es cirkáló, 30 m2-es cirkáló, 30 m2-es európai cirkáló, 22 m2-es cirkáló, 30 m2-es túra-jolle és 25 m2-es túrajolle – slussz!
Egyébként akkoriban nem csak a jolléktól tartottak a Kékszalagot nyerni akaró és a döntéshozatali mechanizmust is befolyásolni képes vitorlázók. Legalább ennyire ellenkeztek a
Balatonfüredi Hajógyárban épülő és várhatóan rövidesen vízre szálló 75 nm-es cirkálók (Nemere II, Sirocco, Lilafüred és egy soha be nem fejezett, negyedik hajó) befogadásától is.
Ám ez utóbbi problémát aztán a világháború, a front Magyarországra érkezése sajnos megoldotta – mennyivel jobb lett volna mégis inkább csak a hajóosztályokon vitatkozni…
A Kékszalagon a korlátozás a háború után is megmaradt, sőt uralkodóvá vált. A hetvenes években eltakarították az útból a túl sikeresnek bizonyuló csillaghajókat, majd a solingot is. Nem kis mértékben ezért nem állt hosszú ideig
a Kékszalag a vérmesebb versenyvitorlázók szemében az őt megillető helyen.
Mostanra – legalább a páros években – visszatértünk az alapítók szándékának megfelelően a verseny eredeti szellemiségéhez: nyerjen a leggyorsabb! A páratlan évekre pedig maradt a klasszikusnak nevezett, valójában az eredetitől alaposan eltérő, korlátozott változat.
Végül is jól van ez így. Tudják, a kecske meg a káposzta… Béke velünk!
Képgaléria:
