Második lett a Wild Joe a Rolex Middle Sea Race-en
Pazar eredménnyel, kategóriájában, a maxi jachtok között második helyen zárta szezonját a Wild Joe csapata a Szicíliát megkerülő Rolex Middle Sea Race-en. A Földközi-tenger egyik klasszikusnak számító versenye, a légvonalban 606 tengeri mérföldes távon és lenyűgöző tájakon végigvezető Rolex Middle Sea Race idén 34. alkalommal került megrendezésre. A feladat: rajt hagyományosan Málta történelmi városrészének, Vallettának a nagykikötőjében, a kikötőből kihajózva egy rövid – a nézői igényeket kielégítő – part melletti szakasz teljesítése után az óra járásával ellentétesen haladva (Szicíliát a Messinai-szoroson át, Stromboli, Favignana, Pantelleria és Lampedusa szigeteket kerülve) kell végighajózni a távot, majd végül a rajt helyével szomszédos öbölben, a Royal Malta Yacht Club előtt elhelyezett célvonalon befutni.
Előzmények
A verseny egyre népszerűbb, idén már több mint 90-en indultak. Történik ez mindannak ellenére, hogy általában – de az elmúlt 4-5 év tapasztalatai alapján bizonyosan – a versenyen rendkívül szeszélyes körülményekre számíthatnak a versenyzők. Az októberi időpont többnyire széllel kecsegtet, amely olykor elemi erővel megtépázza a mezőnyt. Tavaly az abszolút győztes (Esimit Europa 2) viszont több mint 3,5 nap alatt teljesítette a távot, ami negatív rekord. (2010-ben elegendő volt ehhez számára 2 nap és 6 óra).
A jelenlegi rekorder a 90 lábas (szintén Reichel-Pugh tervezésű) Rambler, amely 2007-ben 1 nap 23 óra 55 perc és 3 másodperc alatt ért körbe. A hajó csak tulajdonosában, George Davidban azonos,
de nem összekeverendő a 2011-es Rolex Fastnet Race-en rajthoz állt és tőkesúlyát elvesztett 100 lábas Ramblerrel. A verseny értékelése kategóriák szerinti korrigált (előnyszám alapján számított), korrigált összesített (az összes részt vevő hajó előnyszáma alapján számított eredmény szerint felállított sorrend), valamint abszolút eredmény alapján történik.
A mezőny
Számunkra nyilván az 50 láb és afeletti versenyhajók (értsd: nem túrajellegű) igen színes csoportja volt érdekes. A már jól ismert két 72 lábas maxi – az idén debütált Alegre, és a frissen gazdát cserélt Ran (új nevén Robertissima III) mellett itt volt az oroszok Monster Project Volvo 70-ese, a szintén Reichel-Pugh által tervezett, és billenthető tőkesúlyos 86 lábas Morning Glory (melynek vonalvezetése nagyon hasonlít a csúcstartó Rambler 90-hez) és további négy versenyjacht, azaz összesen kilenc hajó az osztályunkban.
Külön értékelték, de méretüknél fogva ide illettek az alapvetően szólóvitorlázásra tervezett IMOCA 60-as hajók, melyből két egység vett részt a versenyen, a legutóbbi Vendée Globe-on harmadik helyezett Hugo Boss Alex Thomsonnal, és a Gaes, Anna Corbellával a fedélzetén. Ezúttal mindketten négykezes módban, azaz egyfős legénység segítségével teljesítették a távot.
Nem hiányoztak most sem a vitorlázás nagy alakjai a versenyről, akik rátermettségüket és tudásukat már AC-ken, VOR-okon és más rangos világversenyeken bizonyították – Vasco Vascotto a Ran fedélzetén diktált, Francesco de Angelis a verseny összetett győztes hajóján, egy módosított TP52-esen, a B2-n vendégeskedett, Gabriele Bruni egy 50 lábas Cooksont terelgetett (és zárt összetettben az 5. helyen). A Morning Glory szinte teljes legénysége AC- és VOR-csapatok versenyzőiből verbuválódott. Hiányzott viszont idén a verseny abszolút győzelmére és az időrekord megdöntésére is esélyes Esimit Europa 2. A Barcolanáról közvetlenül a versenyre indult szupermaxi az Adria déli részén sokáig viharos szélben vitorlázott. Később 3-8 csomóra csendesedett a szél és kihasználva az alkalmat, csapást váltottak, de balszerencséjükre a manővert követően az árboc tetejéből 3 méter letört.
Ismerős terepen
A Rolex Middle Sea Race visszatérő eleme a Wild Joe programjának, már harmadszor álltunk rajthoz idén. Tudtuk, mire vállalkozunk, ismerjük a kritikus területeket – kezdve a rajt és a cél szűk öbleiben uralkodó zavaros szélviszonyoktól a Messinai-szorosban uralkodó olykor 4-5 csomós, váltakozó irányú áramláson vagy a Stromboli környezetében uralkodó, már-már a misztikum kategóriáját kimerítő, rapszodikus széljáráson keresztül a legalább ennyire trükkös Palermo–Trapani szakaszig, ahol rendre van egy, a verseny végső kimenetelét
markánsan befolyásoló szélváltó, időnként forgószéllel tarkítva. És akkor még csak a versenytáv felénél tartunk gondolatban…
A kalandos megérkezést másnap reggel az utolsó simítások és a versenyen használni kívánt vitorlák bepakolása követte. A súly miatt nem viszünk mindent egy három-napos versenyen, az aktuális előrejelzés alapján kerülnek kiválasztásra a hajóba kerülő vitorlák. A reggeli rutinellenőrzésnél derült ki, hogy az akkumulátorok nem vették fel a töltést. Ez némi kellemetlenséggel járt (csak motorhasználat mellett tudtuk a tőkesúlyt billenteni, és spórolni kellett az elektromos energiával), de alapvetően nem befolyásolta a teljesítményünket.
A versenyre kezdetben friss, délies irányú, majd fokozatosan gyengülő, de később akár 20 csomóra is megerősödő szelet prognosztizáltak. A legkritikusabbnak a Stromboli és Favignana közötti szakasz ígérkezett. Előre látszott, hogy ha nem érjük el időben a Strombolit, a szinte teljesen leálló szélben csúnyán beragadhatunk és lemaradhatunk a szakasz további részére ígért szélről. Rajt előtt még egyszer átbeszéltük a taktikát, majd mindenki a feladataira koncentrált. Az öböl szűkös adottságaiból fakadóan nem tud egyszerre rajtolni az összes hajó, ezért a rajteljárás során a résztvevőket hat csoportra osztják, melyeket különböző színű zászlókkal jelölnek. Szokás szerint utolsó körben engedik el a legnagyobb, lila zászlót viselő hajókat, köztük minket is. A szél felőli oldalra helyezkedtünk – szorosan a bója irányát felvéve, hogy a nagyobbak csak alattunk találhassanak utat. A part közelsége miatt ebben volt némi rizikó, de inkább kerüljünk pillanatokra zavart szeles zónákba, mint hogy kézről kézre adva megtakarjanak a nagyobbak, és végül utolsónak kullogjunk ki a kikötőből. 11.50-kor látványos gyorsulást produkálva, jó ütemben kaptuk el a rajtot, és két-három kisebb megtorpanástól eltekintve zavartalanul, az abszolút 4. helyen vitorláztunk ki az öbölből, bár a sorrendnek a verseny ezen a fázisában még nincs nagy jelentősége. Mindenesetre igyekeztünk magunk mögött tartani minél több hajót.
Stromboli, a pályajel
Szicíliáig jól tartottuk magunkat, de lassan azért csúszott el az élmezőny, ami teljesen normálisnak számított.
A szél egyre bővült, ami a laposan és szélesedve végződő hajóknak jobban kedvezett, ezért az orosz VOR70-es és az IMOCA-hajók lassan elénk kúsztak. Az oroszok azonban nagyon távolra tartottak a parttól, ahol kevesebb volt a szél. Mi igyekeztünk kihasználni a felhőkből érkező frissüléseket, és minél pozitívabb irányt hajózni, ami meg is hozta az eredményt, és éjjel jóval az oroszok előtt értünk a Messinai-öbölbe.
A Kékszalaghoz hasonlóan ezt a versenyt is a teliholdhoz igazítják, ami tiszta időben jelentősen megkönnyíti a dolgunkat. Szinte a napéval megegyező erővel világított a hold, bevilágítva a hajót és a környező vízterületet. Jól lehetett látni a vitorlákat és a brízeket a víz tetején, így mindig időben tudtunk reagálni a frissülésekre. A Messinai-szorosba érve élénkülni kezdett a szél, és közel 20 csomóig erősödött, amivel gennaker alatt harsogva faltuk a mérföldeket. Előttünk az IMOCA-hajók látótávolságban voltak, és nem tudtak olyan mély szöget tartani, mint mi, ezért folyamatosan közeledtünk hozzájuk. Az élmezőny (Morning Glory, Alegre, Robertissima) se volt messze, de őket már nem láttuk. Úgy tűnt, időben elérhetjük a Strombolit, és nem ragadunk be. Nyakunkban lihegett a Caro, egy 65 lábas, idén debütált cruiser is, aminek az előnyszáma csaknem azonos volt a miénkkel. Sokáig úgy tűnt, hogy nem tudunk tőle elszakadni, de ezen a szakaszon lassan látótávolságon kívülre került.
Napfelkeltekor értünk a Strombolihoz, szinte egyszerre a Hugo Boss-szal, a Gaes-t jócskán elhagytuk. A szél rohamosan kezdett elfogyni, míg végül már csak foltok maradtak belőle. Ebben a műfajban többször profitáltunk már a tavi vitorlázásban megszerzett rutinból, és ez most sem hagyott cserben bennünket. Gyakorlatilag körbevitorláztuk a vulkánhoz közelebb hajózó Alex Thomsont, de sajnos ennek ellenére egyre elkeserítőbb képet festett a táj körülöttünk. Szerencsére mindig volt egy kis bríz, amivel haladni tudtunk, de ezek picit meszszebb csaltak minket az ideális vonaltól. Egy új szél kezdett hátulról leterjedni, ami ránk fújta a mezőny parthoz közelebb lévő egységeit, köztük a Carót és a B2-t is. Fej-fej mellett haladva, a Volcano-szigetek mellett halzolgatva telt el a nap, de szerencsére egyre frissült a szél, egészen 10-12 csomóig. Mivel a part felől érkező szélváltóra számítottunk az előrejelzések alapján, igyekeztünk minél közelebb kerülni Szicíliához. Közben fogcsikorgatva ugyan, de egyre nagyobb előnyt sikerült kiharcolnunk a mögöttünk haladókkal szemben.
Szoros véghajrá
Este Palermo–Trapani magasságában előttünk megtorpant az élmezőny, majd markánsan irányt váltottak és gyorsulni kezdtek – jött a szélváltó. Trapaniig lassan élesedni kezdett a szél – ezt vártuk, de büszke rohanásunk villámcsapásszerűen véget ért. A holdfényben nyomát se láttuk az addig tartó szélnek előttünk. Meg is álltunk pár pillanatra, de annyi bríz azért maradt, hogy Code 0-t rántva el tudtuk indítani a hajót. Mögöttünk megjelentek az üldözők, és még az előző szél maradékával rohantak felénk. Kb. fél órával később az ezüstös félhomályban derengeni kezdett valami sötét sáv a vízen… Párszor meglibbent jobbról, majd balról és lassan elkezdett felépülni az új szél. Code 0-val jöttünk ki a limányból, majd a fokozatosan, egészen 20 csomóig erősödött szélben erős szeles orrvitorlára váltottunk és be is reffeltünk. Futtatott negyedszélben tudtunk menni Favignana felé.
A futtatott és bő szeles irány az IMOCA-hajóknak jobban kedvezett, ezért ezek lassan utolértek, majd mindketten el is mentek mellettünk. De Favignanát elhagyva, reggel a következő szakaszon, Pantelleria felé a negyedszeles irányban sokat tudtunk hozni rajtuk. Ekkorra a szél 12 csomó körül állandósult. Közben mumusunk, a Caro is közel volt, még az esti leállásnak köszönhetően, ezért inkább rá figyeltünk (az IMOCA-hajókat külön értékelték, így kevésbé voltak nekünk fontosak). Cirkálás közben a szél fokozatosan balra fordult, a Caro ezt jó ütemben kapta el, és estére Lampedusához érve látótávolságon belülre kerültek. Az utolsó, 100 mérföld hosszú szakasz Máltáig feszült figyelemmel telt. Hosszú éjszaka volt… Napfelkeltekor került sor az utolsó váltásra a hajón, a befutószakaszt szokás szerint a fedélzeten a teljes legénységgel teljesítettük. A csapat fáradtságát jól mutatta, hogy ekkorra már a legtöbben gond nélkül aludtak a hajó oldalán ülve, a korlát drótjának támaszkodva.
Lassan a Málta és Gozo közti szoroshoz értünk, itt az átjutást trükkös szél nehezítette. Ezután a túlsó oldal hajnali szélcsendjét követő, frissen kialakuló szélcsíkokon próbáltunk a lehető legjobb taktikával elcirkálni a befutóig. A véghajrában szép vitorlázást bemutatva növelni tudtuk előnyünket, aminek köszönhetően a Carót a korrigált eredmény szerint is magunk mögé utasítottuk. A légvonalban 606 mérföldes távot 2 nap, 23 óra és 38 perc alatt teljesítettük. Az időeredmények jól tükrözik, hogy mennyire kiélezett verseny volt az idei. A korrigált idő szerint az Alegre mindössze 1 óra 20 perccel végzett előttünk, míg a Caro hat percet, a Robertissima III egy órát kapott tőlünk a közel három napig tartó versenyen.
Glory a győztes
Kristina Plattner 86 lábas Morning Gloryja lett az abszolút első, 2 nap, 16 óra, 12 perces futott idővel. Ez korrigált eredmény szerint számára az ötödik helyet jelentette a kategóriánkban. Az előnyszám szerinti összetett első a B2 lett. Ebben az eredménylistában az előkelő hatodik helyen végeztünk, de ennél is fontosabb a verseny legelőkelőbb osztályában elért második helyünk az
Alegre mögött. Az eredmény méltó lezárása volt idei, sikerekben bővelkedő szezonunknak. Szerettünk volna a csoportunkban dobogón végezni, így nagyon örültünk az eredménynek, mely talán az eddigi legjobb teljesítményünk is egyben. Az eredményes szezon leginkább annak köszönhető, hogy az elmúlt négy, együtt töltött év alatt erős és egységes csapattá kovácsolódtunk. És persze van egy fantasztikus hajó…
Jövőre folyt. köv.
A Wild Joe legénysége a 2013-as Rolex Middle Sea Race-en: Józsa Márton, Kelemen Tamás, D’Albini András, Goszleth Marcell, Adorján Csaba, Takácsy Levente, Németh Áron, Ante Vanjaka, Lukáts
Csaba, Szörényi Ádám, Király Csaba, Galgóczi Tamás, Magyary-Kossa Zsolt.
* * *
A verseny margójára
Talán kevesen tudják az olvasók közül, hogy egy 3-5 napos verseny jellemzően minden egységnek (kivétel a helyiek) bruttó 10-20 napnyi hajózással jár. Nem nehéz kitalálni, hogy ez a versenyhelyszínek és a bázis között történő hajószállításokból adódik. Hogy miért fontos ez? A legutóbbi kalandunk talán segít megmagyarázni.
A hajó szállítását általában 6 fő végzi a csapatból, két 3 fős egységre bontva, akik 4 óránként váltják egymást. Az erős szelet ilyenkor igyekszünk ésszerű határokon belül elkerülni, mivel a versenyekre történő áthajózáskor a legfőbb szempont a hajó eljuttatása a célállomásra – felesleges kockázatvállalás nélkül. Menet közben módosítjuk az útvonaltervet, vagy beiktatunk megállót, ha szükségesnek látjuk.
Az előrejelzések alapján eleinte kegyes, majd később, az olasz csizma sarkánál küzdelmesebb zónákra számíthattunk. Miután Kremikről elindultunk, a fokozatosan formálódó előrejelzések folyamatosan erősödő, 30-50 csomós szelet, majd kis kihagyás után újabb frontot ígértek. Az első komoly nyomás előtt kikötöttünk Crotone kikötőjében, mely tökéletes menedéknek bizonyult. Két másik, Barcolanáról érkező maxi, a Ran és az Esimit Europa 2 közül egyedül mi úsztuk meg komoly technikai problémák nélkül az adriai átkelést. Előbbinek a motorja és az elektromos rendszere mondta fel a szolgálatot, utóbbi – a verseny abszolút esélyese – árbocát törte. Crotoneba érkezett később a másik két maxi is, de közülük csak a Ran esetében volt esély a továbbhaladásra és a versenyen való részvételre.
Túl sokáig nem vesztegelhetünk ilyen helyzetben, mert lekéssük a rajtot, ezért egy több napig tartó front nehéz helyzetet tud teremteni. Most a kritikus pillanatban jó döntést hozva sikerült megtalálni azt az egyetlen pár órás időrést, amiben elindulva nem kerültünk viharzónába és végül időben eljutottunk Máltára. Az „időben” persze ebben az esetben csak a verseny rajtjához viszonyítva értelmezhető, nem az ideális helyzetet tükrözi. Ötnapnyi, 4 órás váltásokban eltöltött utazás után korántsem tekinthető pihentnek egy ember. Reggel 9-kor megérkezve pedig éppen egy nap és 3 óra maradt a rajtig. Ez nem tűnik kevésnek, ha pihenéssel telik, de ez idő alatt a hajó teljes átszerelését is el kell végezni. Ez gyakorlatilag a teljes kötélzet – felhúzókkal együtt – és a vitorlázat cseréjét, bekészítését (a versenyvitorlázat 15 különböző elemből áll), a hajó és a csapat biztonságát és a biztonságos hajózhatóságot szolgáló eszközök/berendezések, valamint az árboc ellenőrzését, egy kiadós hajótakarítást és még egy sor más pakolási és szerelési műveletet jelent. (Ezt a sztenderd, 4-5 órás feladatsort verseny előtt és után, minden alkalommal elvégezzük.)
A valós pihenőidő tehát a hajót szállító csapat számára jelentősen korlátozódott, ezért a többi (repülővel vagy autóval érkezett) csapattag hozott áldozatot és vállalt nagyobb szerepet az elvégzendő feladatokban. Persze ez az ésszerű ilyen helyzetben…
Sokszor apróságokon múlnak a jó eredmények. Ahhoz, hogy ezt elérjük, jó döntések sorozatára volt szükség, de nem csak a versenyen. Ha úgy tetszik, a verseny már az első hivatalos versenynap előtt 5-10 nappal elkezdődik.
Képgaléria:
