A Great Ocean Road, a történelem, s egy ország viszonya a tengerhez

 

 

A hajózás és a tenger szeretete
Ausztráliában – és tegyük rögtön hozzá, Új-Zélandon – lépten-nyomon érezhető, hogy a déli félteke e tájain a vitorlázás, s általában a hajózás és a tenger szeretete hihetetlenül mélyen beágyazódott az emberek tudatába. Történelmileg ennek igen egyszerű, kézenfekvő az oka: ide hajdanán mindenki a tengeren át érkezett, még az őslakos ausztráliaiak és az új-zélandi maorik is kenukkal érkeztek a Csendes-óceán szigetvilágából. A hajózás errefelé a történelem fundamentuma, a nemzeti identitás egyik fontos alkotóeleme. Nincs tehát semmi csodálkoznivaló azon, ha mondjuk egy-egy Sydney–Hobart-verseny rajtjánál kétszázezer ember tolong vízen és parton, vagy hogy Új-Zélandon az Amerika Kupa-csapat szereplése nemzeti ügy. (Hasonlóan, amikor az ausztrálok elsőként az Amerika Kupa történetében legyőzték az amerikaiakat, a döntő napja munkaszüneti nappá nyilváníttatott.) Mindkét országban népszerű a vitorlázás, a sztárkormányosok pedig ugyanolyan ismert sportolók arrafelé, mint a krikettjátékosok vagy a teniszezők.
Dél-Ausztráliában minderről érdekes adalékokat találhat az utazó, ha a Great Ocean Roadon elindulva eljut Warrnambolba. A Nagy Óceáni Utat úgy tartják számon, mint a földkerekség egyik legszebb tengerparti országútját. Melbourne-től délre, Geelongtól mintegy 280 kilométeren át követi a szeszélyesen kanyargó partot az 1932-ben épült út, amely manapság Ausztrália egyik fő idegenforgalmi attrakciója. A földrésszel általában sem volt szűkmarkú a természet, amikor a szépséget osztogatta, errefelé azonban két kézzel szórta az ajándékot. Tényleg gyönyörű a part, egy idő után az utas már-már belefásul a hihetetlen geológiai alakzatok nézésébe. A déli part anyaga, fő kőzettípusa a mi homokkövünkhöz hasonló szikla, amely a nyugtalan Bass-szoros soha nem szűnő hullámverésének, és a szélnek, azaz az eróziónak köszönheti változatos formavilágát. Az állandóan alakuló part elképesztő sziklaalakzatokat hoz létre, a tengerbe érkező folyók és patakok medrei mentén buja a vegetáció, a fákon egzotikus madarak és koalák, a réteken virágok tengere, szóval gyönyörű az egész. Ám a szépség – mint mindig – vonzza a szörnyűséget is. Hogy itt miként teszi, azt Warrnambolban, a Great Ocean Road végén tapasztalhatjuk meg.

 

 

Hajótöröttek partja
Kezdjük egy rövid történelmi visszaemlékezéssel. Ausztrália a 19. század elején még jobbára fegyenctelepnek számított, a brit szigetekről hozták ide az elítélteket, ám 1851 környékén kiderült: errefelé arany is található. Csak a nagy kaliforniai aranylázhoz mérhető, ami ezután következett. Európából hajókaravánok hozták az aranyásókat, a ki-, illetve bevándorlók tízezreit. A hajóút mintegy húszezer kilométernyi tengeri utat jelentett, és akkoriban átlagosan három hónapot vett igénybe. Kezdetben vitorlások jöttek, majd következtek a gőzhajók. Az akkori navigációs viszonyok közepette a hajók megkerülték az Antarktiszt, lementek egészen az 55. szélességi fokig, majd északra fordultak Ausztrália, illetve Melbourne felé. Igen ám, de a Bass-szorost nem hagyhatták ki, minek következtében az út végén a fáradt és elcsigázott hajósok és persze utasaik gyakran kerültek szörnyű viharokba. Az akkori hajózás nem volt kéjutazás a déli vizeken, a hajók túlzsúfoltak, gyakran rossz állapotúak voltak, a környéken pedig a tenger sokszor volt viharos, a köd áthatolhatatlan, világítótornyok pedig egyáltalán nem voltak. Az eredmény: több mint 100 hajótörés egy viszonylag rövid, 120 kilométeres partszakaszon Port Fairy és Cap Otway között, mintegy nyolcvan esztendő alatt. Emberek ezrei vesztek oda e helyen, nem véletlenül hívják a környéket Shipwreck Coastnak, Hajótöröttek partjának.

Flagstaff Hill Maritime Village
1970 körül jött az ötlet, hogy az utókor állítson emléket azoknak, akik odavesztek, de azoknak is, akik túlélve a tengert, megteremtették Ausztrália mai gazdagságának alapjait. Öt évvel később már látogatókat fogadhatott a Flagstaff Hill Maritime Village, azaz a tengerészeti skanzen. 30 év alatt a skanzen hatalmasat fejlődött, és manapság már mintegy négy hektárnyi területen mutatja be a 19. század utolsó harmadának tengerészeti világát. Múzeumában részletesen feldolgozták a bevándorlás korának hajózási emlékeit, az itt partra vetett hajók történetét. Ez is érdekes, de a közép-európai látogató számára a legizgalmasabb a kikötő, a hozzá kapcsolódó létesítményekkel. Van itt kovács- és hajójavító műhely, vitorlavarroda, felszerelésbolt, kocsma, hajójegypénztár, orvosi rendelő… Működőképes a korabeli kazánház és a gőzgép, amelyet iskolai csoportoknak időnként el is indítanak. A tárgyi emlékek gazdagságán, a kiállítás részletességén túl a legérdekesebb azonban az, hogy mindezt közvetlen közelről szemlélhetjük. Nincsenek kordonok, nincs teremőr vagy biztonsági kamera. Egyszerűen fel sem tételezik az idelátogatókról, hogy rossz szándékkal érkeznének, s netán elemelnének valamit a polcokon sorakozó gyönyörű tárgyak közül. Ez a társadalom a jelek szerint láthatóan bízik tagjaiban, és Ausztráliában járva a külföldi rögvest rájön, hogy az ottani még mostanság is egy másik világ.

 

 

Gőzkorszak
A gőzhajók a 19. század közepétől kezdték el kiszorítani a tengeri szállításból a tisztán széllel hajtott hajókat. Kezdetben vegyes üzemű hajókat építettek, azaz a gőzgép csak kisegítette a vitorlák hajtóerejét. Az angliai Bristolban 1843-ban épített S. S. Great Britain azonban forradalmasította a hajózást. Az acélszerkezetű hajó 320 láb hosszú volt, és 3220 tonna vizet szorított ki. 1852 és 1875 között harminckétszer tette meg a Liverpool–Melbourne távot: csak ez az egy hajó mintegy 15 ezer embert szállított Ausztráliába. Egy-egy útja 60 napig tartott, és a hajó, a történelem során először, menetrendet tartva közlekedett az óceánokon.

Clipperek
Az ausztráliai aranyláz bevándorlási hullámot indított el, 1850 táján egyre nagyobb és gyorsabb hajókra volt szükség. A korszak a történelmi vitorlázás aranykora, a fantasztikus clipperek többnyire észak-amerikai hajógyárakban épültek. A Flying Cloud, a Cutty Sark és a többi nagyszerű vitorlás egymással versengve rohant az óceánokon, a kapitányok és a legénység mindent megtettek az újabb és újabb rekordokért. Általában 70 nap kellett egy Liverpool–Melbourne táv megtételéhez, a hajók odafelé bevándorlókat szállítottak, visszafelé pedig Ausztrália fehér aranyát, a gyapjút vitték a britanniai textilüzemekbe. A rekordot James Baines kapitány állította fel 1854-ben, ő 63 nap alatt ért célba. (Lásd az Onedin család című tévésorozatot.)

 

 

Képgaléria: