Skandináv vizeken, Stockholmtól Turkuig
Augusztusban mindenki nyaralni megy, és az emberek nagy többsége délre indul. Így nem csoda, ha ilyenkor a kedvelt mediterrán úti céljaink zsúfoltak, és ez a zsúfoltság végigkíséri a nyaralásunkat: nincs egy szabad öböl, délután 3 után már alig van hely a marinában, ha mégis, akkor állhatunk sorba a zuhanynál, hosszasan várakozhatunk az étteremben, és tülekedhetünk az óvárosok keskeny utcácskáiban. Ezt a bosszúságot megspórolandó tavaly nyáron a Balti-tenger felé vettük az irányt, és egy Stockholm–Turku utat hirdettünk meg barátainknak.
Az ötlet hallatán sokan fázósan összehúzták magukon a ruhájukat és dobtak még egy hasábot a képzeletbeli tűzre. Majd meséld el, milyen volt – mondták, és inkább a mediterrán árlistáinkat kezdték el böngészni. De a kétkedők mellett mégis akadt kéthajónyi ember, akiket fűtött a kíváncsiság, és akik belevágtak velünk az északi kalandba.
Az egyik légitársaság kedvező ajánlatát kihasználva Stockholm Skavska repterén szálltunk ki a gépből. Innen egyórás buszozással jutottunk be Stockholm centrumába, ahol előre lefoglalt szállások vártak ránk, ugyanis a hajók átvétele előtti napokra stockholmi városnézést szerveztünk. Két napot mindössze, pedig két hetet is el lehetne ott nézelődni. Stockholm hajósembernek való város, 14 szigetre és a mellettük húzódó szárazföldre épült, bár jelen esetben a szárazföldet is víz, a Mälaren-tó és annak partja jelenti. A tó és a tenger találkozásánál alapított várost méltán nevezik Észak Velencéjének, bejárására a menetrendszerűen közlekedő vízibuszok a legalkalmasabbak. Megállnak az összes fontos látnivalónál, napijegyet váltva bármikor kiszállhatunk, és dolgunk végeztével visszaszállhatunk rájuk. Ki is használtuk a lehetőséget, s fáradságot nem kímélve igyekeztünk minél több élményt magunkba szívni.
Hajóink a Stockholm külvárosának számító Saltsjö-Duvnäs városka marinájában várták érkezésünket. A hajóátvétel gyorsan lezajlott volna, de a helyi erő görcsösen ragaszkodott egy részletes vízterület-ismertetéshez. Buzgalmát megértettük, amikor kiderült, hogy közel 24 ezer sziget között visz majd az utunk, és noha az egész szigetvilág elvileg fel van térképezve: a gyakorlatban mégsem vállalják a térképkészítők, hogy a térképeik hibátlanok lennének. A rengeteg sziget között bójákkal kijelölt hajózóutak vannak, ezekben a minimális vízmélység garantált. Ezeken kívül viszont mindenki csak a saját felelősségére bóklászhat, mert bárhol előfordulhat, hogy feltérképezetlen zátonyra bukkan. Ezt a XXI. századi technikák ismeretében nehezen hittük, de lelkiismeretesen bólogattunk.
A másnapi indulást követően nem álltuk meg, hogy ezúttal hajóval el ne látogassunk ismét Stockholm központjába. Szerencsére semmi sem tiltja a kedvtelési célú hajók szabad forgalmát, így elhajózhattunk egészen a város szívéig, a
Vasa Múzeumig és a Királyi Palotáig. A Mälaren-tóra azonban nem tudtunk bemenni, a tenger és a tó találkozásánál zsilip, illetve alacsony nyílásmagasságú híd állta utunkat. Beértük hát a tenger felől megközelíthető látnivalók ismételt lefényképezésével, majd hátat fordítottunk a svéd fővárosnak, és Vaxholm felé vettük az irányt. Noha a szigetek között viszonylag keskeny a hajózóút, a kedvező irányú szelet kihasználva kellemes vitorlázó-menetben még délután elértük a leginkább erődjéről ismert települést.
A városka marinája mindössze egy hullámtörőből és egy úszó mólóból áll. Itt a hajók mólóval ellentétes végét nagy bójákra lehet kötni. Míg egyes bóják akár
4-5 méterrel is odébb húzhatók, másokat rövid pórázon tartják köteleik, így elvacakol egy darabig az ember, amíg a megfelelő és biztonságos rögzítési módot kitapasztalja. Ha kellően hosszú a kikötőkötél, akkor persze senkit sem érhet meglepetés, legfeljebb azon csodálkozhat, hogy a közel tízperces, a szakma ősi előírásainak megfelelő gondos munkával feltekert kötélen hogy a fenébe keletkezhettek rosszindulatú és gonosz csomók megszámlálhatatlan mennyiségben…
Másnap hosszabb menet várt ránk, így reggel viszonylag korán indultunk. Az előző napi délies szél északkeletire változott, ami nem volt igazán ínyünkre, mivel pont a szemünkbe kaptuk. Szerencsére 15-16 csomó körüli erőssége éppen ideális volt, így hamar legyőztük az „úriember nem kreuzol” álláspont híveit, és vitorlát bontottunk. Nem akarván azonban sokszor fordulgatni, többször is bátran elhagytuk a hajózóutat, és teszteltük a térképek pontosságát. Nem csalódtunk bennük, mindenhol a térképen jelzett vízmélységekkel találkoztunk. Éberségünk ennek ellenére nem csökkent, bár a minket körülvevő idilli környezet mindent megtett annak érdekében, hogy elvonja figyelmünket. Egymást követték a zöldellő szigetek, fehér és sötétpiros faházak bújtak meg a fenyőfák között, sárga és lila virágok ünnepelték a rövid nyarat. Rendezett kertek és vad ősfenyvesek váltogatták egymást, mindenhol végtelen csend, rend és tisztaság. A tengerparthoz közeli házak mindegyikéhez tartozik egy-egy stég vagy egy kis kikötő, ahol a hajócskák ringatózva várták tulajdonosaikat. Ebben a vízi világban természetesnek tűnt a sok hajó, ehhez képest meglepetést jelentett, hogy alig volt hajóforgalom. Mindössze egy nagy komp haladt el a közelünkben, hatalmas bulbája méteres púpot keltett a hajóorr előtt. Már alkonyodott, amikor megérkeztünk Arholma szigetére, ahol kikötő helyett csupán egy parthoz illesztett stég fogadott bennünket. Itt nincs város, mindössze néhány tanya utal az ember jelenlétére. Kikötés után kissé tétován indultunk el a sziget felfedezésére, és alig tettünk pár lépést, amikor egy hatalmas tábla ötlött a szemünkbe. A táblán a sziget térképe volt részletes jelmagyarázattal, alatta egy fedeles ládika. A ládikában – láss csodát! – egy könyv, azaz részletes útikalauz a szigethez, azzal a kéréssel, hogy használat után kéretik a könyvet a helyére visszatenni. Még nem tértünk magunkhoz a csodálkozástól, mikor egyik útitársunk kicsit távolabb felfedezett egy kis házikót, benne egy szaunával, fatüzelésű kályhával. A házikó mellett rengeteg rönkfa, de szépen oda volt készítve egy fűrészbak, egy éles fűrész és két fejsze is. Ugyanakkor sehol senki, így csak sokára hittük el, hogy mindez az ideverődött hajósokat várja. Miután elhittük, többen is vállalkoztak egy frissítő szaunázásra, és azt követően még a tengeri lubickolásra sem voltak restek. Igaz, ez utóbbi elég rövidre és kapkodósra sikerült, köszönhetően a kissé karcos víznek.
Másnap elbúcsúztunk Svédországtól, mert következő megállónk az Aland-szigetek fővárosa, Mariehamn volt, ami már Finnországhoz tartozik. Odatartozik ugyan, de a lakosság 95 százaléka svéd, így érezhető egyfajta elkülönülés. A terület Finnországon belül autonóm státust élvez, saját zászlója, postája és parlamentje van. Demilitarizált övezet lévén jogosnak tűnik rájuk a Béke szigetei elnevezés, mellyel a helyiek szívesen jelölik szülőföldjüket.
Az Aland-szigetek több mint 6000 szigetből áll, de ezek közül csak a legnagyobbak lakottak. Mariehamn a legnagyobb sziget egyik félszigetén terült el, így két kikötője is van. Mi a keleti oldalon lévőt választottuk, döntésünket egy nagyszerű, és mindennel felszerelt marina hálálta meg. Szauna természetesen itt is volt, ez itt az élet elengedhetetlen kelléke. Említésre méltó még a Tengerészeti Múzeum, ezen belül is a nyugati kikötőben horgonyzó, 1903-ban épült, Pommern nevű négyárbocos, kereszt-vitorlázatú bark. A büszke vitorlás, amely egykoron három hónap alatt szállította a búzát Ausztráliából Angliába, igazán szerencsés hajó hírében állt: hosszú útjai során egyetlen embert sem vesztett el, pedig két világháború vihara is végigsöpört felette.
Mariehamnból még északabbra merészkedtünk, utunk a kevés lakott sziget egyikére, Kumlingébe vezetett, hosszú bójasorok között. Már a svéd partoknál is megcsodáltuk a rengeteg szigetet, de most valósággal szigetlabirintusba keveredtünk. Itt tényleg nem volt tanácsos elhagyni a hajózóutat, mert sok mellékösvény zsákutcának bizonyult. Ezen a vidéken a hajózóút hol laterális, hol kardinális jelekkel van kitűzve, és valamennyi jelnek érdekessége, hogy csupán egy színes, műanyag oszlop mindenféle tetőjel nélkül. A színek viszont egyértelműen tájékoztatnak, így a tetőjelek nélkül is könnyen kiigazodtunk. Feltételeztem, hogy az anyagválasztást pedig a téli jég mindent összeroppantó ölelése indokolja. De most nem volt tél, a búcsúzó nyár lövöldözte ránk éltető napsugarait, napközben kellemes, 20-22 Celsius-fok körüli volt az idő, igaz, estefelé már elkélt a pulóver. Ennek megfelelően pulóverben szálltunk partra Kumlingében, ahol rajtunk kívül egyetlen hajó árválkodott a móló mentén. Kifizettük a tetemesnek nem mondható, fejenként 5 eurós kikötői díjat, amiért még egy-egy kerékpárt is kaptunk a szigeten való kötetlen szaladgáláshoz. Míg a biciklikkel barátkoztunk, feltűnt, hogy több ember bámészkodik a parton. Kiderült, hogy rövidesen a sziget mellett halad el egy gyönyörű szkúner, és ezt a látványosságot várták a helyiek. Mivel nem volt sietős dolgunk, mi is megcsodáltuk a gyönyörű kétárbocost, és csak elhaladását követően indultunk a sziget felfedezésére. Rögtön feltűnt, hogy a szétszórt házak és birtokok között sehol sincs kerítés, olyan az egész sziget, mintha minden mindenkié lenne. Ez persze nincs így, de Finnországban törvénybe van iktatva a természethez való jog, azaz mindenki kedve szerint szabadon sétálhat, túrázhat, sátorozhat bárhol. Tehát valakinek a birtokán való átjárás teljesen megszokott dolog, azzal a kitétellel, hogy a házaktól tisztes távolságban illik maradni, és tilos a birtokosok tulajdonának bárminemű károsítása. Mi azért inkább a közutakon maradtunk, így legalább egy útkereszteződésnél azt is megtudtuk, hogy utunk végcélja, Turku 126 3/20 versztányira van légvonalban.
Másnap reggel komolyabb északi szélre ébredtünk. Ha ez ember a 62. szélességi fokon hajózik, akkor az északi szél már nem sarkvidéki eredetű, hanem sarkvidéki. Ennek megfelelően a sporttáskákból előkerültek a legmelegebb holmik, és nekiálltunk a réteges öltözködésnek. Szerencsére majdnem mindenki elég rutinos volt ahhoz, hogy sapkát, sálat, sőt kesztyűt is hozzon, aki meg nem, az feljebb tekerte a fűtést (e tájon nincsen hajó fűtés nélkül) és bent maradt a kabinban. De mindenképpen azok jártak jobban, akik a fedélzetet választották, mert a 20 csomó körüli, friss szélben fantasztikusat vitorláztunk. Utunk kelet-délkelet felé vezetett, így majdnem végig félszélben és raumban haladhattunk. A hajózóút néhol egészen leszűkült, de csak kétszer indítattam el biztonság kedvéért a motort. A szigetek nem nagyon zavarták a szelet, csupán néhány szűkebb átjárónál változott 20-30°-ot a szél iránya. A partokon háborítatlan fenyőerdő, bár a növényzet zöldjét egyre több helyen felváltotta a felszínre törő szikla barnasága. Távol voltunk mindentől és mindenkitől, egész nap egyetlen egy hajót sem láttunk. Dacára a borongós időnek, utólag mindenki úgy értékelte, hogy ez volt talán a legszebb napunk.
Este Korpoström marinájában álltunk meg, és innen indultunk tovább utunk végállomására, Taalintehdasba. Utolsó napunk nagyon hasonlított az előzőhöz, de az időjárás kedvezőbbé vált. Enyhült a szél és a felszakadozó felhők között többször is utat talált magának a napsugár, jólesően melegítve. Szinte az egész napot végigvitorláztuk, ezúttal követőink is akadtak. Ahogy közeledtünk a finn szárazföldhöz, egyre több hajóval találkoztunk. Egy lengyel lobogó alatti vitorlás is a közelünkbe került, velük később a kikötőben meg is ismerkedhettünk. Kiderült, hogy Gdynia mellől vitorláztak fel Helsinkiig, már a visszaúton voltak. (És még mi tartottuk magunkat sportosnak!) Őszintén örültek nekünk, mint az első magyaroknak, akikkel a Balti-tengeren találkoztak.
Taalintehdasban egyébként nagy volt a nyüzsgés, több hajónál is elszántan pakoltak a tulajok. Kiderült, hogy már a hajók téliesítésén munkálkodtak, szervezték a daruzásokat. Augusztus lévén minket ez kissé meglepett, de beláttuk, hogy itt rövid a szezon – rövid, de ugyanakkor gyönyörű.
A tanulság? Bár elsőre hihetetlennek tűnhet, de kedves olvasó, hidd el, a Balti-tengeren is van nyár, Stockholmban és Helsinkiben fel-felkúszik 25–30 °C közé a hőmérő higanyszála, ráadásul a nyári napok sokkal hosszabbak, pár hétig szinte véget se érnek. Persze rövid a szezon, és a tenger sem igen alkalmas hosszas fürdőzésre, de mindezért kárpótol a szinte háborítatlan természet, a kristálytiszta víz és levegő, a megszámlálhatatlan sziget és az itt élők végtelen vendégszeretete. Érdemes mindezt személyesen megtapasztalni.
Képgaléria:
