A Velencei-tó vitorlásvilágáról, az utánpótlás-nevelő bázisról én természetesen objektív cikket írni nem tudok. Ott nőttem fel, ott tanultam vitorlázni a Velencei-tavi Vízi Sportiskolában. Részese voltam a Reinhardt György nevével fémjelezhető aranykornak. Ha már nem is vagyok ott, mégis részem a régi kis vitorlástelep, és napjainkban fájdalmas néznem a tó kihasználatlanságát, a létesítmények lassú pusztulását.

A kezdetek, az alapozás

 

Nem halt ott meg minden, csak az fáj, hogy milyen csodálatos lehetne, ha a hetvenes-nyolcvanas évek fénykora után mondjuk csak egy kis hullámvölgy következett volna. Idén ötvenéves a Velencei-tavi Vízisport Szövetség, meg is ünnepeljük majd. De vajon létezik-e még egyáltalán?
1963 őszén egy ember jött Agárdra. Dr. Springer Ferenc vette fel vitorlásedzőnek, Dolesch Iván javaslatára. Akkoriban a mai telep helyén jórészt mocsár volt és nádas. Létezett három vitorlásklub – a MÁV Előre, az Építők és a Vízügy –, Springer pedig, aki az életét a Velencei-tónak szentelte, egy sportiskola megteremtését határozta el. Az agárdi nagy kikötőtől, ahonnan a menetrendi hajók indultak, száz-kétszáz méternyire nyugatra, a Kalóz utca 1. szám alatt megkezdődött az új kis vitorláskikötő, a Székesfehérvári Sportiskola vízi bázisának megépítése. Téltől már az új ember, Reinhardt György vezetésével.
A csoda megteremtéséhez, az alkotáshoz különleges emberek kellenek. Nem szépek, nem népszerűek, nem mellébeszélők, hanem cselekvők. Az akkor harminchárom éves Reinhardt György korábban nem volt vízi ember. Pestlőrinci hentesgyerekként (fenemód értett a húsokhoz), apja kisvállalkozásának államosítása után az EVIG nagyvállalat anyagbeszerzője lett. A cég balatonfüredi vitorlástelepén ismerkedett meg a vízzel, széllel. Aztán Balatonföldváron a Dolesch Iván vezette Spartacusban látta, hogyan is kell működnie egy igazán jó vitorlás-klubnak. Nem kertelt, megmondta Ivánnak, a kor legnagyobb magyar vitorlás-edzőjének, hogy ilyet bizony ő is tudna csinálni.
1964-ben már az ő vezetésével pörgött fel az élet, az építkezés. Akkor született a kis kikötő, a sója, a jellegzetes daru, és persze a Bagolyvár, az első épület a keleti oldalon. Alul a hajóépítő műhely, mellette a „társalgó”, felette az emeleten erkélyes iroda, Reinhardt szentélye. Oda nagyon szeretett kiállni és üvöltözni…
Pardon, azt még nem mondtam, hogy őt akkor és később ott, a helyszínen, életében nehéz volt szeretni. Soha nem barátkozni akart, hanem dolgozni és elérni a céljait. Nem kímélte magát, és mindenkitől ugyanezt várta. Irdatlanul kemény fegyelmet tartott, ellene és a napirendje ellen sem volt apelláta.
A kikötő, a vitorlástelep építésének előrehaladtával megkezdődött a hajópark fejlesztése is. Önerőből. Volt ott egy-két Balatonról származó hajó, Finnek a siófoki Kozma-műhelyből, a Lutra és a Vidra, ugyanonnan modern, fa „hegyes” Molyok, a Vörösbegy és a Strucc. Néhány Cadet az Eper-műhelyből, lapos építésű, tompaorrú „láda” Molyok, és persze az akkoriban mindenhol tömegesen előforduló Kalózok. Ezeket a hajókat mintául használva a hatvanas évek közepén megkezdték a Finn-, Cadet- és Moly-flották építését, a kor modern hajóépítő anyagát, a mőanyagot használva. Magyarországon feltehetően ott, az agárdi kis műhelyben készültek az első jelentős, sorozatban gyártott flották. Az első Finn, a legendás Tixogén, majd sorra többiek. A telepen épült a hajók minden porcikája. A Schlaghammer Lukács vezette műhelyben ragasztották a faárbocokat és bummokat, Fekete Zoli bácsi vezetésével pedig készültek a csigák, a veretek. Általában tízes sorozatok készültek, és a hajók egyre jobbak lettek. A kékdeckű hegyes Molyok gyorsabbak voltak a Struccnál és a Vörösbegynél, de még jobban sikerültek a következő, zöldre festett deckes hajók. A Cadetok fedélzete – ki tudja miért – rózsaszínű lett. Meg is kapták a „bugyi” becenevet…
Amikor én 1969 májusában először beléptem a kapun, már javában üzemelt a sportiskola. Évente 40-50 gyerek érkezett a nyári „kiválasztó táborokba”, és szinte mind eljöttek a következőre is.

Csak keményen

A gyerekek eleinte a faluban laktak, a Tél utcában egy kis házban. Zsíros néni reggel megetette a gyerkőcöket, akik aztán mehettek dolgozni, vitorlázni a telepre. A nyugati oldalon, az „irodával” szemben megépültek a hangárok, bennük a hajó- és felszereléstárolók, illetve az emeletes ágyas tömegszállások. Aki már bekerült a Finn- vagy a Kalóz-szállásra, elismert vitorlázónak, versenyzőnek számított. Reinhardt kaszárnyaszerű fegyelmet és rendet tartott, szigorú napirend szerinti foglalkozásokkal. Szinte érdektelen volt, fúj-e a szél és mennyire, a meghirdetett edzésidőpontban menni kellett a vízre. Kétféle szélerő létezett a számára. Ha nem fújt semmi, azt gyenge hármasnak hívta, ha fetrengtek a fák, azt meg erős hármasnak. És hát hogyan maradhatott volna el egyetlen edzés is hármas szélben?!
Nem kellett nekünk Gyuri bácsit szeretnünk, és az ő keménysége sem tette nehézzé az életet, mert csuda jó emberekkel voltunk körülvéve. Az edzőket, Csermely Károlyt és Stéger Józsefet imádta mindenki, és ha anyáskodásra volt valakinek szüksége, akkor Fekete Zoli bácsi felesége, Reinhardt titkárnője, Nelli néni csicsergett körülötte. Kerkus, Cékus és a többi melós tisztes távolságot tartva dolgozott.
1969-ben Vincz Tibor, majd egy évvel később edzőnek Schirmer István került az akkor már Velencei-tavi Vízi Sportiskolának nevezett egyesületbe.
Vincz Tibor – akit még ma is megtalálni a tónál, ahogy ereje és lehetőségei engedik – versenyzőnek jött Agárdra, ám 1970-ben Reinhardt jobbkeze, műszaki vezetője lett. Kedélyes, humoros stílusát mi kedveltük, határozottsága, szaktudása pedig az épülés gördülékenységét segítette. Erre szükség is volt, mert a hetvenes évek a létesítmények hatalmas bővülését is hozták.
A Velencei-tó holt víz, tehát állandóan kotorni, karbantartani szükséges. Springer Ferenc a vitorlások mellett evezősökkel és kajak-kenusokkal bővülő vízi sportiskolával foglalkozott, és közben gondja volt az egész tó és környékének fejlesztésére is. Abban a korban, az egypárti szocialista diktatúrában ez úgy működhetett, hogy naponta akár kétszer is Budapestre autózott az ilyen-olyan minisztériumokba az elvtársakkal gazsulálni. Akkoriban nem „nokiásdobozokkal” operáltak, de bizony került egy-két jó kis telek a tó körül a megfelelő embereknek. Ezt a kapcsolati tőkét viszont Springer nem a saját gazdagodására használta fel. Kiépítették a partot, megoldották, hogy a szennyvíz ne kerüljön vissza a tóba. A vízpótlás érdekében megépültek a víztározók, a versenypályán fogyott a nádas, egyre nagyobb lett a Nagy Tisztás. A kitermelt, kikotort iszap pedig a vitorlástelep melletti mocsaras rész feltöltését szolgálta. Rövidesen beépíthető terület lett a mocsárból, és a hetvenes években sokszorosára nőttek a létesítmények. Elkészült az új, a réginél két-háromszor nagyobb vitorláskikötő. A hetvenes években épültek sorra a klubházak: az Alba Regia és a Köfém (ma Sirály), illetve a sportiskola nagy épülete. A régi és az új kikötő közötti placcon pedig a háromszintes sportszálló, illetve az akkor modern tornacsarnok, és az evezősöket szolgáló tanmedence.
Vincz műszaki vezetésével pedig a tó északkeleti csücskében megszületett az első európai szabványoknak megfelelő evezőspálya, amelynek csodájára jártak külföldről is. Ma az is iszonyúan lepusztult állapotban van…

A Reinhardt-módszer

 

Miközben épültek, bővültek a létesítmények, a szisztematikus munka a vitorláseredményekben is érvényesült. Sehol a Balatonon nem folyt ilyen alapos, rendszeres felkészülés, mint Gyuri bácsinál Agárdon, akit mi akkoriban egy rajzfilmszereplő után egymás közt kezdtünk Gyumadárnak és röviden Gyunak nevezni.
Reinhardt örökös harcban állt a balatoniakkal, és mindenképp le akarta győzni őket. Szó, ami szó, kezdetben helyenként meglehetős lenézően fogadták a balatoni versenyeken induló velencei-taviakat. A mi tavunkat pedig egyesek – különösen, amikor már kaptak nálunk versenyen egy-két zakót – mind gyakrabban nevezték „rizsföldnek”.
Gyu és az edzők nem operáltak csodafegyverekkel. Rengeteget vitorláztunk és „ketreceztünk”. Ez egy igen egyszerű edzési módszer. Egy aránylag kis területen elhelyezett hat-nyolc bója között kell a megszabott, bonyolult pályán vitorlázni, mindenféle hajónak együtt. Ám ahogy elindulunk a bóják között, mindenkit elkap a versenyláz, és igyekszik megelőzni a közelében lévőket. Ezért iszonyúan figyel minden találkozásnál, bójavételnél. Igyekszik kihasználni minden lehetőséget, ideális íven kerülni a pályajelet, bedugni a hajó orrát a legkisebb résbe. Ettől fejlődik a hajóvezetés, a manőverkészség és a koncentrálás képessége.
A másik varázseszköz pedig a „diszkó” volt. Reinhardt edzésen és versenyen is magánál tartott egy kis kazettás magnót, amire minden észrevételét azonnal rámondta. Ezt a hanganyagot este közösen meg kellett hallgatnunk, akár edzés, akár verseny után. Gyuri bácsi olykor éktelen hülyeségeket is rámondott a magnóra, és becsületére legyen mondva, ezeket akkor is lejátszotta, ha már maga is rájött a tévedésre. Persze mi pisszenni sem mertünk, nemhogy nevetni. A „diszkó” azért volt varázseszköz, mert akaratlanul is újragondoltuk az aznap történteket, és ezzel szinte beégettük az agyunkba az éppen megszerzett tudást.
Az erős akaratnak, küzdésnek, szembenállásnak persze akadtak vadhajtásai. Például Agárdon Reinhardt idején tilos volt a sólyakocsi használatán gondolkodni is, mert az „bűnös balatoni találmány” volt – gondolom utálta volna a sólyakocsihalmokat nézni, amikor vízen vagyunk. Inkább olyan fa merülősójákat építtetett a kikötőbe, amelyek közepére gumi görgősort szereltek, és azon lehetett a hajót a gerincén a vízbe gurítani.

Az aranykor
A hetvenes évek elején-közepén elértünk az aranykorba. Először Molyban és Cadetban lettünk verhetetlenek a balatoniak számára, miközben egyre javultak a finnes eredmények is, és mindinkább domináltak a velencei-taviak a Magyarországra újonnan bekerült 470-esben is. Finnben a felnőttek között először Fodor Péter, alias Bögyölő kezdte ostromolni a dobogós helyeket, juniorban Szentpéteri Zoltán (Capio), ifiben pedig Kardos Gyula lett elsőként válogatott a tóról. A 470-eseknél az ördögien jó hajóvezető Alb András, akit Taszilóként ismert mindenki Sipos Péterrel, a Füzi–Damokos kettős, illetve kicsit később a Zimmer-man–Kálmán páros szorongatta, majd gyakran el is verte a legjobb balatoniakat.
A nyolcvanas évek elejére még többen kerültünk az élmezőnyökbe, és Finnben vagy 470-esben is olykor négy-öt velencei-tavi hajó fért a legjobb hatba a bajnokságokon. Csak éppen nyerni nem sikerült soha, mert többnyire Almádiból a Fundák–Zalai csapat vagy Finnben Haán András vitte el az aranyérmeket.
1984-ben tört meg a jég, amikor végre Tasziló nyert Somogyi (Soma) Tamással az oldalán 470-esben, én pedig Finnben.

Reinhardt nélkül
Sajnos ezt a sikert mindennek a kiváltója, Reinhardt György már nem ünnepelhette a Velencei-tavon. Akkor még nem halt meg, de már kirúgták élete főművéből. Nem volt szerethető ember, nem is törekedett erre. Én is csak most becsülöm ennyire, akkor persze hogy nem hiányzott. Vaskézzel vezette a sportiskolát, majd a fejlődés idején a Velencei-tavi Létesítmények igazgatója is lett. Egyre több emberrel dolgozott, következésképpen egyre többen szabadultak volna tőle szívesen.
Springer Ferenc nem csak pénzt szerzett a fejlesztésekhez, de politikai védőhálót is borított a telepre. Reinhardtnak nem kellett az országon uralkodó elvtársakkal kedélyeskedni. Ha kellett volna, biztos rég elveszti a pozícióját, merthogy beszólt volna valamit, az biztos.
Amikor a Sportszálló elé a partra Vincz emberei felállították a nagy, tizenhat és fél méteres főárbocot, és az évadnyitó ünnepségen Reinhardt felülre három és fél méteres magyar zászlót húzatott, az akkor kötelező vörösből pedig csak nyolcvan centiset, azt is lejjebb, akkor bizony kapott felülről a fejére. De ekkor Springer – bár az elvtársak véleményét nyilvánosan tolmácsolta – még védte az emberét.
A nyolcvanas évek elején viszont már a telepen belül is támadták. Az utolsó éveiben derült ki, mennyire emberi és esendő volt ez a kemény harcos. Beleszeretett egy evezős edzőnőbe, ezáltal támadható és védetlen lett. A hiénák ezt azonnal kihasználták, bevádolták mindenhol, és a kákán is csomót keresve bírálták a munkáját. Végül Springer is kihátrált mögüle. Közölték, hogy választania kell. Vagy a sportiskola, vagy a létesítmények igazgatója maradhat csak. Ő nem végezhette volna a munkáját más stílusban, mint addig, tehát azt mondta, hogy vagy mindkettő, vagy egyik sem. Ezt kihasználva eltávolították.
Életében még egyetlenegyszer jött le a telepre, Vincz Tibort meglátogatni. 1986-ban meghalt. Akkor még sokáig nem látszott, de vele halt a sportiskola és a sikerek is…

Pusztulás a lendület mögött

A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején még kevés jel mutatta, hogy vége az aranykornak. A VVSI-ben felnőtt vitorlázók eredményei, ha lehet, még tovább javultak. Litkey Farkas és Botond, Nyári Gyula és Zsolt, Szilvássy Attila magyar bajnoki címeket és nemzetközi sikereket is szállítottak. Számtalan versenyző lett olimpikon, mögöttük pedig ott jöttek az újabbak, a feltörekvő fiatalok is egyre magabiztosabban. A magyar vitorlázás legeredményesebb versenyzői között ma rengeteg olyat találunk, akinek velencei-taviak a gyökerei.
A pusztulás szervezeti szinten indult el, de a versenyzők eredményei ezt sokáig eltakarták.
Az elmúlt húsz évben számos igazgató váltotta egymást a Velencei-tavi Létesítmények élén a tulajdonos Fejér megyei önkormányzat által kinevezetten. Általában semmilyen hajós gyökerük, affinitásuk nem volt. (Egyetlen kivétel ilyen szempontból Sipos Bea volt, ám már őt is leváltották.)
A mind nagyobb anyagi gondokkal küszködő fenntartó több lépésben jelzáloghitelekkel terhelte az ingatlanokat, ám a kölcsönöknek csak apró, még a fenntartásra is kevés töredéke jutott és jut a sporttevékenységre és a valaha virágzó létesítményekre. Azok ma lepukkadt állapotban mindinkább kihasználatlanul állnak és romlanak.
Az időközben két részre bomlott Velencei-tavi Vízi Sportiskola (VVSI és VVSI SC) még létezik, de persze csak árnyéka egykori önmagának. Az ország valaha legeredményesebb utánpótlás-nevelője a 2010-es egyesületi eredményességi rangsorban mindössze 42-49. lett…
Nyaranta most is indulnak vitorlástáborok és érkeznek fiatalok megtanulni a vitorlázás fortélyait. De a VVSI költségvetése nem engedi meg, hogy ezt maga szervezze, sem azt, hogy saját edzőkkel és hajóparkkal dolgozzon. Idén is lesz kilenc kezdő tábor, amelyeket az évek óta itt egyéni vállalkozóként fiatalokkal foglalkozók szerveznek. Kondor Éva vezetésével négy, Balogh „Öpi” Lászlóéval öt kezdő tábor indul. Az itt feltűnő tehetségeknek aztán ősszel már a VVSI hajóival ún. „átülős” tábort tart Hegedűs Léna, és a sportiskolát vezető Horlay Béla. Ám a versenyzéshez kedvet kapott 10-15 gyerekből végül alig maradnak néhányan, mert előbb-utóbb a jobb körülményekkel bíró balatoni klubokhoz vándorolnak.

Fénysugarak
A katasztrofális létesítményi helyzet, és az ingatlan helyzetéből fakadó állandó létbizonytalanság mellett is vannak még pozitívumok. Az egyik a területen belül, a másik kívül.
Az egyik Sipos Péternek köszönhető, aki a lehetetlen körülmények ellenére évtizedek óta nem csak egyszerűen fenntartja és üzemelteti az Alba Regia klubot, de kifejezetten pezsgő versenyéletet tart fenn. Peti elsősorban finnes és az ő szívós, kitartó munkájának köszönhető, hogy az olimpiai Finn osztály legnépesebb mezőnyöket felvonultató magyar versenyei a Velencei-tavon vannak. Ha a telepre keveredik egy Finnbe való méretű ember, könnyen lehet, hogy Péter egy hajót tuszkol alá és kizavarja a vízre. A szerencsés szerencsétlen pedig rövidesen azt veszi észre, hogy edzeni jár, és alig várja a következő versenyt, csak jöhessen. Persze Sipi 1970 óta vitorlázik a tavon, a vitorlázás szeretetét és a munkamorált Reinhardt Györgytől tanulta.
A másik üdítő elem a régi telepen kívül működik. Az egykori személyforgalmi kikötőben épült néhány éve egy új klubház.
Idén végre – három év jogi huzavona után – beköltözhetett a jogos tulajdonos, Rutai István egyesülete. A Yacht Klub Agárdot így immár a Tihanyi Hajós Egylet működteti. A telepen fiatal, ambiciózus edzők – Majthényi Zsombor, Sipos Bence és Tímás Péter – dolgoznak a tehetséges versenyzőkkel, a VVSI-nél sokkal jobb lehetőségeket biztosítva számukra.

Van-e jövő?

Lennie kell, mert a Velencei-tó olyan, mintha kifejezetten utánpótlásképzésre találták volna ki. A nádasokkal határolt szabad, ám nem végtelen, barátságos vízterületekre bátrabban merészkednek a kezdők, ami gyerekek oktatására ideális. A menőbbeknek pedig a Budapesthez való közelség a nagy érték, hiszen ma is nagyon sokan onnan jönnek. A gyors elérhetőség sokkal több, gyakoribb edzéslehetőséget jelent. A helyi koncentráltság miatt pedig többen edzhetnek együtt, amitől a munka hatékonyabb lehet.
A régi létesítmények felújításához, modernizálásához rengeteg pénz és energia szükséges. Ez jelenleg nehezen teremthető elő, még uniós pályázatok útján is. Ám ahhoz, hogy érdemes legyen fejleszteni, először az ingatlanok helyzetét kéne megbízhatóan és főleg hosszú távra rendezni. Hiszen, ha egy kényszerhelyzetben lévő, szegény tulajdonos birtokolja a leterhelt ingatlanokat, akkor bármikor jöhet egy „jó” kis befektető, aki szívesen megszabadítja a tulajt a terhektől, elvállalva egy „sportlétesítmény” felépítését. Legfeljebb aztán abban csak mutatóban, a minimálisan szükséges mértékben lesz hajótároló a wellness-fitnesz-kaszinó mellett…
Pedig inkább kéne ide egy a mai kornak megfelelő sporttelep, olyan módon, eredményesen működtetve, hogy arra még Reinhardt György maximalista szelleme is elégedetten tekinthessen…

 

Képgaléria: