A verseny ötödik, Aucklandból a brazíliai Itajiba tartó, leghosszabb, 6700 tmf-es szakasza végre megteremtette azokat a körülményeket, amelyekre a Volvo Open 70-eseket tervezték: a folyamatos, 20 csomós vagy azt meghaladó átlagsebességes, bőszeles rohanást. A Déli-óceán és az Üvöltő Negyvenesek azonban nem adták ingyen a napi 500 mérföldes teljesítményeket: komolyabb havária nélkül a hatból csupán egyetlen hajó tudott Dél-Amerikába érni, és a verseny, részben a haváriák miatt, továbbra is igen nyílt maradt…

 

 

A negyedik szakaszon a dél-kínai Sanyából kiváló rajttal a PUMA vezette ki a mezőnyt, és ők vették először a monumentális szobor-világítótoronynál elhelyezett bóját is. Az elöl vitorlázásnak azonban megvannak a maga hátrányai, és amikor Readék váratlanul leparkoltak egy lavórban, akkor a többiek szépen, alul-felül elvitorláztak mellettük, így a PUMA elsőből hamar az utolsó helyen találta magát. A mezőny viszonylag egyben haladt Tajvan felé, a sziget déli csücske után szokatlanul gyenge szelekkel szembesültek, az élen a Camper, a második helyen a Groupama haladt. Tajvan után a PUMA megunta, hogy a Sanyával az 5-6. helyen szenved, és egy radikális takkal északnak vette az irányt. A választás, bár versenyzői szemmel logikus lépés volt (a mezőny után és nyomában haladva esélyük sem lett volna előrébb kerülni), vakmerő lépésnek tűnt, hiszen a frissebb északnyugati, amihez elsőként szerettek volna odaérni, jóval az optimális útvonaltól északra izmosodott csak. Végül 48 óra alatt több mint 300 mérföld hátrányt szedtek össze, mire végre fújni kezdett nekik. Az élbolyban a Groupama volt legkeletebbre, mögötte az Abu Dhabi, a nyugati csoportban pedig Camper, Telefónica és Sanya volt a sorrend, a spanyol hajó volt a mezőnyből a legnyugatibb pozícióban. A hazafelé tartó Camper, amely egy esetleges első hellyel, a Telefónica kellően rossz helyezése esetén akár át is vehette volna az összetettbeli vezetést, sokáig esélyesnek tűnt, de aztán a Groupama keleti pozíciója az erősödő északnyugatiban fizetni kezdett, és a PUMA-nak is bejött a haláltakk. A bőszeles szakasz előtt azért a mezőny minden tagjának volt szerencséje, hogy az áramlás irányával szembe fújó hullámok által igen nyugtalanná tett vízen a „pofonok és zuhanások” üzemmódban, széllel szemben vitorlázzon, de ez a hajókat ekkor nem terhelte meg túlzottan. A keleti útvonal közben egyre jobb lett, így a Sanya, a Camper és a Telefónica kényszerűségből, lemaradva a táv felénél, egy rövidebb útvonalat választott: a zátonyokkal és sekély vizű területekkel teli Salomon-szigetek között átvágva igyekeztek Auckland felé. A kizárólag papírtérképeken meglévő területen a navigáció időnként komoly feladatokat jelentett, de végül mind a három csapat átjutott a korallzátonyok között, a szigetek után a Telefónica került előre a csoportból.
A Groupama előnye Új-Zéland felé egyre biztosabb volt, a második helyezett PUMA hátránya 50 és 120 mérföld között változott, és bár a befutó előtti napok izgalmasak voltak, a franciáktól ezt a győzelmet már nem lehetett elvenni. A cél előtt egy nappal még okoztak pár izgalmas órát maguknak és híveiknek, a hajó elején egy kisebb lék nagy mennyiségű vízzel árasztotta el az úgynevezett „ütközőzónát”, de a csapat hamar izolálta a lyukat, és elhárították a bajt. A PUMA második helye fontos 25 pontot hozott az amerikaiknak, akik ezzel kissé felzárkóztak a mezőny elejéhez.

 

 

Harc a percekért
Azt, hogy a mostani verseny mennyire kiegyenlített, jól mutatta a 3–6. helyen befutók közötti különbség. A Telefónica Aucklandhoz közeledve 5-10 mérfölddel vezetett a Camper előtt, de előnye fokozatosan csökkent. Néhány órával a befutó előtt már csak 3 és fél mérföld volt az előnye, de a hazai pálya ismeretével operáló Camper ezt is ledolgozta, és a több mint 5000 mérföldes szakasz végére a Telefónica összesen 93 másodperccel tudott csak előbb befutni, mint az új-zélandi csapat. Az ötödik helyre 35 perccel később érkezett meg az Abu Dhabi Azzamja, majd újabb 35 perccel később a Sanya, amelynek skippere, az új-zélandi Mike Sanderson az utolsó hely ellenére csapata addig legjobb szakaszának minősítette a Kínából Új-Zélandra tartó 4. etapot.
Aucklandon a megszokott díjak, eredményhirdetések és a néhány napos pihenés után a hajók szokás szerint a Pro-Am versennyel kezdték a programot. A hagyományosan meghívott vendégekkel zajló eseményt a Sanya nyerte. Sandersonék ráadásul összevont charter üzemmódban, nem is egy, hanem egyszerre két adag vendéggel a fedélzeten vitorláztak: a gyenge szélben, plusz húsz fővel a hajón verték meg a többieket (a Pro-Am eredmény nem számít bele a verseny pontszámaiba). A másnapi kikötői futamon a másik hazai csapat hozta az elvárásokat: a több tízezer néző előtt a Camper már a rajt után rögtön az élre állt, és ez a helyzet nem is változott a befutóig a hatvanperces futam során. A bójánál még a Groupama volt a második, és a PUMA a harmadik, de a befutóra helyet cseréltek. A negyedik a Sanya lett, mögötte az Abu Dhabival és a Telefónicával, amely hiába végzett hátul, tetemes összetettbeli előnyét így megőrizte az ötödik szakasz rajtjára. Az aucklandi megálló minden szempontból siker volt, ez persze nem csak a Camper ETNZ-csapatának volt fontos, hanem a városnak is, az új-zélandi események értékelését követően nagyon úgy fest, hogy amíg lesz VOR, addig lesz benne aucklandi megálló is.

 

 

Szervizmunkák
A verseny ötödik óceáni szakasza előtt a hajók alapos átvizsgálása természetesen alapkövetelmény volt, a Déli-óceán ugyanis sok technikai hibát nem szokott tolerálni. Ráadásul erre a negyedik szakasz eleinte szokatlanul szélcsendes napjai miatt a tervezettnél kevesebb idő, szűk egyetlen ét maradt, a parti csapatok tehát gyakorlatilag megállás nélkül dolgoztak a hajókon (lásd keretes anyagunkat).
A kikötői futam után egy nappal került sor a rajtra, és az elemzők előre fenték a fogukat, hogy most aztán majd kiderül, mire képesek is ezek a hajók valójában, meg fog-e dőlni az egytestű 24 órás rekord. A rajt pillanatában már látszott, hogy a szakasz már az elejétől kemény szeles lesz, gyakorlatilag néhány órán belül már 30 csomós, éles széllel és hatméteres hullámokkal köszöntötte a versenyzőket a Déli-óceán. Azt, hogy mire lenne nagy szélben képes az Abu Dhabi a többiekkel szemben, sajnos ezen a szakaszon sem tudhattuk meg, mert Walkerék mintegy hat órával a start után arról értesítették a versenyirodát, hogy a hajó sérülése miatt hazaindulnak. A hajó J4 belső válaszfala szakadt ki a helyéből, és bár a hajótest kibírta volna az elem nélkül, a válaszfal egy fontos vitorlabekötési pont erősítése is volt, így a csapat a visszafordulás mellett döntött. Hamar visszaértek Aucklandba, ahol az elemet nagyon gyorsan visszalaminálták, de sajnos a 12 órás kötelező várakozás közben az időjárás bekeményített, és amint az Abu Dhabi a mezőny után indult, a később a mezőny többi tagját is elérő, 30-35 csomós szelet okozó alacsony nyomású rendszer rossz oldalán találták magukat, és az Új-Zéland partjainál fújó 55 csomós szél, és potenciálisan hajótörő körülmények elől visszafordultak. Az újabb rajtra közel egy nappal később került sor, de ekkor már mintegy 600 mérföldes hátránnyal eredtek a többiek után. Közben a mezőny eleje is túlélő üzemmódba kapcsolt, a 30 csomó feletti szélben, a 6 méteres hullámok közötti krauzolást Chris Nicholson, akinek ez a negyedik VOR-ja, élete legkeményebb 24 volvós órájának nevezte, a groupamás Martin Strömberg pedig azt írta egy e-mail-jében, hogy „az elmúlt 48 óra után életem minden hátralévő napját élvezni fogom”. A hatalmas hullámokról való zuhanások hamar szedték az áldozatokat, a vezető Telefónicán rövid időn belül egy kiugrott váll, egy törött ágy és egy kisebb lék volt a havárialista. A PUMA-n, a hajó belsejében egy különösen kemény landolás két embert ért váratlanul, az eredmény egy hátsérülés (Casey Smith bowman), valamint egy kiugrott váll (Thomas Johanson kormányos). Utóbbit telefondoktoros segítséggel helyrerakták a fedélzeti egészségügyi felelősök, utóbbiról pedig megállapították, szintén a parti orvosok segítségével, hogy nem súlyos gerincsérülés, így az eredeti tervet, mely szerint a két sérültet kirakták volna a Catham-szigeteknél, feladták, és folytatták a versenyt. Readék pontosan tudták, hogy amennyiben ez az etap is elmegy, akkor már nem sok esélyük lesz az élre kerülni, így a csapatjátékos Smithszel megbeszélték, hogy – bár az ágyból sem tudott felkelni, de – ugyan, bírja már ki a Horn-fokig, aztán, ha nem javul, akkor majd ott kirakják.

Nőnek a kockázatok
A mezőny a háromnapos horrorkrauz után kapott egy kis pihenőt, amit mindenki kihasznált, és felkészítette a hajókat a számítógépek monitorján már feltűnő, nyugatról keletre tartó alacsony nyomású rendszerre. Az Abu Dhabi egy ideig szépen dolgozta le a hátrányát, a távolság gyorsan fogyott, és 300 mérföldnyire meg is közelítették az élbolyt, melynek tagjai időnként látótávolságra egymástól élvezték a környéken szokatlanul gyenge szelet, és a napsütést. Aztán megérkezett a jelzett meteorológiai rendszer, és a mezőny eleje hamar felgyorsult, a szél pedig innentől kezdve nagyjából egy hétig nem ment 30 csomó alá. A már valóban a Déli-óceánra emlékeztető körülmények hamar 20 csomó feletti átlagsebességeket hoztak, de ahogy a sebesség nőtt, nőttek a kockázatok is. Az etap első komoly drámájára akkor került sor, amikor a Sanyával ismét megtörtént az, ami a második szakaszon: rövid idővel (jelen esetben néhány órával) azután, hogy az élre álltak, eltört az egyik kormányuk. Ráadásul a törött kormány nem szakadt le, hanem beékelődött a hajó feneke és a fedélzet közé, tekintélyes léket ütve a testen, a hajó hátsó részében az eset után röviddel mintegy 3 tonna víz volt feleslegesen. A léket be tudták tömni, így a legrosszabb elmaradt, de a szakasz elment, és a Sanya hazaindult Új-Zéland felé. A mezőny így gyakorlatilag négy-hajósra csökkent, mivel az Abu Dhabi a kezdeti remények után lekéste a buszt, és nem érte el a depresszió szélét sem: miközben az első négy hajó 40 csomós szélről, és 30 csomókat is elérő hajósebességről számolt be, ők egy számjegyű sebességgel, először megint 600, majd egyre több és több mérföld hátránynyal tehetetlenül figyelték, ahogy a mezőny eleje távolodik tőlük.
A Volvo Open 70-eseket pontosan arra a bőszeles rohanásra tervezték, ami ezután következett. A hajók, először a verseny történetében, valóban képesek arra, hogy egy-egy kedvező időjárási rendszerrel együtt haladjanak, ez a rendszer azonban egy hangyányival erősebb volt a kelleténél. A hajókat a jéghegyektől eltéríteni hivatott zóna középső részénél a szél sosem csökkent 40 csomó alá, sőt a Groupama 60 csomós pöfföket jelentett, és a 8-10 méteres hullámokban a mezőny verseny üzemmódból hamar túlélésre kapcsolt, és lassítani igyekezett a hajókat. Először a Camper fizetett drága árat egy hatalmas hullámért, a hajó elejének strukturális sérülése miatt a vezető helyről kellett a fékre lépniük, a károk felmérése után pedig úgy döntöttek, hogy bár nincs más út, mint előre, a Horn-fok helyett a közelebb lévő, és nyugodtabb vizeken megközelíthető Chile felé veszik az irányt egy szükséges pit-stopra. Az élre a Camper után a Groupama került, a második PUMA-val a nyomában. Nem sokkal később a Telefónica is hasonló helyzetről számolt be, mint a Camper: a hajó elejének sérülése és némi dela-mináció miatt úgy döntöttek, hogy Ushuaiában, Argentína és egyben a világ legdélebbi városában megállnak egy gyors javításra: mivel sebességüket a spanyolok is csökkentették, a két első hajó előnye gyorsan nőtt.

 

 

Párosverseny…
A Groupama a Horn-fokig végig vezetett a PUMA előtt, de az amerikaiak egy percre sem tették kétségessé, hogy nagyon szeretnék megnyerni első óceáni szakaszukat, és nagyon nem bánnák, ha az a Déli-óceáni etap lenne. A két hajó egymásra egyfolytában figyelve, a korábbinál jóval enyhébb körülmények között ért a Horn-fokhoz, a Groupama pedig nagyon is tisztában volt vele, hogy a nehezen megszerzett 50 mérföldes előnye adott esetben akár néhány óra alatt semmivé lehet. A Horn-fok után a hátralévő 1700 mérföldet maguk is hitetlenkedve indították. Amikor északra tartva, a Falkland-szigetek és Dél-Amerika között elhaladtak, és az amerikai hajó éppen átvette a vezetést, a PUMA médiafelelőse, Amory Ross a következőket nyilatkozta: „Hihetetlen. Auckland után egy laza fél mérfölddel vezettünk a Groupama előtt. Aztán átszeltünk egy óceánt nagyjából két hét alatt, felkelünk, takkolunk – és itt vagyunk megint velük, ugyanabban a pozícióban…”

Telefónica-bravúr
A Telefónica végül nem a parton javított, hanem a Horn-fok előtt, egy védett öbölben találkozott a csapat technikai főnökével és a hajóépítőkkel, akik 17 óra alatt újra 100 százalékosra javították a hajót, és a spanyolok elindultak az első két hajó után. 400 mérföldes hátrányuk ledolgozhatatlannak tűnt, de az első 36 óra alatt 180 mérföldet hoztak a vezető pároson, akik ekkor már tudták, a korábban már leírt Martinezékre is figyelniük kell. Sajnos közben az Abu Dhabi ismét bajba került. A következő busz, vagyis alacsony nyomású rendszer megérkezett, fel is ültek rá, de örömük nem tartott sokáig, a hajó jobb oldalából nyugtalanító zajok érkeztek, a szendvicsszerkezet elemei mintha szabadon, egymástól függetlenedve mozogtak volna. A haváriát valószínűleg az éjszakai rohanás, és a hatalmas hullámok okozták: az egyiken megcsúszva a 40 csomós szélben az Azzam saját abszolút sebességi csúcsát megdöntve 41 csomóra gyorsult. A károkat éjszaka nem tudták felmérni, de másnapra világossá vált, szerelni kell, és a csapat a Camper és Chile felé vette az irányt.

Végdráma
A PUMA és a Groupama párosversenye egyre izgalmasabban alakult, ahogy közeledtek Itaji felé. A Falkland-szigetek után volt olyan 24 óra, amikor a két hajó négyszer cserélt helyet a vezető pozícióban, a köztük lévő, célhoz képest mért távolság pedig időnként 300 méter volt csak. Aztán a Groupama, miután éppen sikerült előnyét 10 mérföldre növelnie, váratlanul, nem is különösebben erős szélben, alig 1,5 méteres hullámok között eltörte az árbocát. A rigg az alsó szálingnál, 10 méteres magasságban adta meg magát, a csapatnak sikerült a törött árboc felső részét is megmenteni (a művelet közben a bowman Marsh az árboc csonkján dolgozva egy késsel a saját csuklóját is elvágta, úgyhogy kapott gyorsan egy tűzőgéppel 5 öltést). Szerencse volt a bajban, hogy az eset alig 60 mérföldnyire történt az uruguayi Punta del Este kikötőjétől. A Groupama kimotorozott, és két nap alatt a lelkes helyiek segítségével szerkesztettek egy rigget. Mivel az előrejelzések gyenge szelet jósoltak, nem a megmaradt 10 méteres, hanem a felső, 20 méteres darabot használták, majd négy főt a parton hagyva elindultak, hogy begyűjtsék a harmadik helyért járó 20 pontot, és beírják magukat a verseny történelmébe. A széllel szerencséjük volt, a vártnál sokkal hamarabb teljesítették a maradék, 600 mérföldes táv nagy részét (Cammasra jellemző, hogy időnként 20 csomóval siklottak a bum nélküli, alulról feltekert nagyvitorlával, és egy kicsi fockkal), csak az utolsó 30 mérföldre fogyott el a szél majdnem teljesen.
A Groupama hiányában a PUMA-nak már csak a Telefónicára kellett figyelnie – de azt nagyon, mert Martinezék hihetetlen szerencsével folyamatosan jobb szelekben vitorláztak, és egyre ették meg a hátrányukat. Végül a PUMA megérdemelten nyert, de a Telefónica a 7500 megtett mérföld után mindössze 12 (!) perccel utánuk érkezett célba. Április 8-án, hat nappal azután, hogy Chile partjainál felfüggesztették versenyzésüket, a Camper is elindult, hogy 15 ponttal zárja a szakaszt. Lapzártánkkor még 1600 mérföld volt hátra nekik Brazíliáig, de a Horn-fokot már megkerülték. A hatból így négy hajó tudta végül teljesíteni a szakaszt (az Abu Dhabit a chilei kikötőből, ahol a Campert is javították, egy teherhajó vitte Itajiba), de az, hogy csak a PUMA ért a befutóba nagyobb baj nélkül, a verseny vezérigazgatója, Knut Frostad szerint is „komoly gondolkodást és intézkedéseket” igényel majd a jövőt illetően.

 

 

Üvöltő szelek
A 40. és a 49. déli szélességi fokok között uralkodnak az Üvöltő Negyvenesek (Roaring Forties). A jelenséget az Egyenlítőnél felszálló, a sarkok felé tartó, s közben leszálló és lehűlő levegő, valamint a Föld forgása okozza. A nyugatról keletre tartó meteorológiai rendszerek útját az északi féltekétől eltérően délen csak Tasmania, Új-Zéland és Dél-Amerika zavarja, így a szelek sok ezer mérföldön át akadálytalanul fújhatnak és okozhatnak hegymagas hullámokat. A Volvo-hajók ezen a környéken gond nélkül tudnának 30-35 csomóval haladni, de a mezőny mögött ilyenkor egyrészt már van négy fárasztó óceáni szakasz, másrészt az abszolút sebességnél, vagy a 24 órás egytestű rekordnál jóval fontosabb a hajót és a legénységet eljuttatni egyben a Horn-fokon túlra. Az Üvöltő Negyvenesekhez hasonló, csak még erősebb jelenség figyelhető meg az Antarktiszhoz közelebb, a Dühöngő Ötvenesek (Furious Fifties) és a Sikító Hatvanasok (Screaming Sixties) birodalmában, de – szemben a régebbi Whitbreadekkel, amikor a nehezebb hajóknak több szél kellett, és időnként be kellett menniük a jéghegyek közé – a VOR útvonala, biztonsági okok miatt, úgynevezett jégkapukat tartalmaz. A stabil nyugati szeleket anno a vitorlás teherszállító hajók használták, de ma már csak a versenyvitorlázók és az albatroszok mennek e környékre önszántukból. Előbbiek nem feltétlenül szívesen: a Groupamán vitorlázó Thomas Coville, aki jelenleg hetedik földkerülését teljesíti (ebből hármat szólóban), egyenesen azt írta az egyik jelentésben a Horn-fok előtt, a viharos hét után, hogy egyszerűen fel nem tudja fogni, mi a fene hozza őt e környékre újra és újra vissza. „Igaz, hogy van valami ezen a helyen, ami élvezhető” – ismerte el, ugyanakkor minden alkalom egyre nehezebb, és „Valószínűleg amnéziás vagyok, hogy visszajárok ide” – jelentette ki.

A Telefónica titka
A spanyolok fantasztikus teljesítménye mindenkit elismerésre késztet, elemzőket és versenytársakat egyaránt. A lehetséges okokat keresve azonban hamar kiderül, hogy csodák természetesen itt sincsenek: a Telefónica cég az előző VOR-on két hajót is támogatott (Telefónica Black és Blue), rengeteg tapasztalat és tudás gyűlt tehát össze náluk. Mind a fedélzeten, mind a parti csapatban számos olyan ember van, aki gyakorlatilag az előző VOR eredményhirdetése óta ezen a kampányon dolgozik. A csapat mindenkinél többet vitorlázott a hajóval is és együtt is, Martinez pedig egészen elképesztően tehetséges skipper, ráadásul a Telefónica több ellenfél véleménye szerint sosem hagyja magát befolyásolni a többiek által, hanem arra mennek, amerre valóban jónak tartják (az élen állva azért persze mindig figyelnek a mögöttük jövőkre), ráadásul időnként még kifejezetten szerencséjük is van: fantasztikus, a déli-atlanti óceáni teljesítményüket maga Martinez is a nagyrészt a „vakszerencsének” tudta be.

Peches csapat, peches hajó, peches előd?
A Sanya újabb balszerencséje hamar elindította a szóbeszédet, mely szerint nem kellett volna egy ilyen peches hajóval elindulni a versenyen. A Sanya a Déli-óceánon ismét néhány órával azután kényszerült kiállni, hogy nagyon jó takkjainak köszönhetően a viharos szél érkezése előtt az élre állt (ugyanez történt meg velük Afrika keleti partjainál, a második szakaszon is). Sandersonéknak tényleg nincs szerencséjük, és ha a kétszeres korábbi VOR-győztes babonás, akkor mostanra biztos motoszkál már benne valami a hajóval kapcsolatban. A Sanya az egyetlen hajó, amely nem a mostani versenyre készült, hanem a korábbira, Telefónica Blue néven. Akkor, bár összetettben végül harmadik lett, de folyamatosan üldözte a balszerencse. Hiába nyert három szakaszt és több kikötői futamot, valami baja folyton volt. Az első szakasz legelején kormányproblémái adódtak, aztán később elszakadt a forstagja, a grósza, többször elromlott a keelmozgató rendszere, az utolsó előtti szakaszon pedig nagy meglepetésre zátonyra futott (eltalált egy víz alatt sziklát a rajt után). Persze akkor Beuwe Bekking volt a skippere, akit VOR-kampányai alatt mindig megtalált a baj, és a 2005-2006-os versenyen az Atlanti-óceánon magára is kellett hagynia hajóját, a Movistart, ami el is süllyedt. A jelek szerint sajnos Bekking pechsorozatából maradt még a hajón, hiába lett a neve Sanya… A hajónak mindenesetre nemcsak az ötödik, hanem a következő szakaszt is ki kell hagynia, és legközelebb Miamiban tud majd csatlakozni a mezőnyhöz.

 

Képgaléria: