Elindult a Luis Vuitton Pacific Series

Louis Vuitton Pacific Series
Január legvégén indult útjára a 2009-es év negyedik legígéretesebb vitorláseseménye, a Louis Vuitton Pacific Series. A több mint 150 éves múltra visszatekintő Amerika Kupa előválogató versenye többé nem viseli a Louis Vuitton Cup nevet, a luxuscég a kupa körüli, a víz helyett inkább a tárgyalóteremre fókuszáló csatározások, és leginkább a vitatott szabálymódosítások hatására kiszállt az AC-üzletből, és elállt főszponzori szerepétől. A vitorlázás szerelmeseinek azonban nem kell attól tartaniuk, hogy többé nem hasítják LV logóval ellátott vitorlájú hajók a vizet, ugyanis Új-Zéland partjainál 2009-ben napjainkban éppen egy új verseny születik.
A Louis Vuitton Cup 25 éves története megfelelő múltat biztosít annak garantálásához, hogy ismét színvonalas küzdelemnek legyünk szemtanúi. Az aucklandi Waitemata Harbour kikötőben 4 korábbi Amerika Kupa-hajó – az új-zélandi NZL 92 és NZL 84, illetve a BMW Oracle Racing USA 87-es és USA 98-as egységei – várják, hogy a 10 nemzetközi csapat próbára tegye őket. Napi sorsoláson dől el, hogy melyik csapat melyik hajóval áll majd rajthoz, a hajókat pedig egymáshoz módosították, biztosítva az esélyek egyenlőségét. A kifejezetten rövid le-föl pályákon, melyeket az aucklandi hatóságok bevonásával és egyetértésével a kikötő partjának közvetlen közelében tűznek ki, naponta 4 párosversenyre kerül majd sor, és a futamok a pálya elhelyezkedésének köszönhetően a partról és a vízről is nyomon követhetők.
Az LV e verseny megrendezésével csattanós választ ad az Alinghi által csapdába ejtett Amerika Kupára. Ráadásul a valóban azonos hajókkal és sorsolásos alapon zajló versenyen sokkal nagyobb teret kap a csapatok, a taktikusok és szkipperek teljesítménye, mint az eddigi LV-előversenyek során, ahol nagy csodák szinte sosem történtek, és a nagyobb költségvetésű, újabb és gyorsabb hajókkal rendelkező csapatokat a „kicsiknek” sosem sikerült igazán megszorongatniuk. Menőkben mindenesetre nem lesz hiány: az Alinghi és a ETZ is, másokhoz hasonlóan legjobb embereit nevezte a versenyre.
A sorozat január 30-án vette kezdetét, a csapatok már 24-e óta edzenek a helyszínen, a versenyekre pénteken és a hétvégéken kerül sor, az új verseny döntőjét pedig február 14-én rendezik majd. A sorozatot az új-zélandi kormány, az Emirates Team New-Zealand, a Royal New-Zealand Yacht Squadron és Auckland városa támogatja, a televíziós közvetítésért pedig a Sky City Entertainment Group felel. A vitorlák a hajóval járnak, a csapatokat spinakkerük teszi megkülönböztethetővé. A küzdelem minden pillanata nyomon követhető a www.louisvuitton-pacificseries.com honlapon.

 

Az első hétvége
A 10 induló csapatot két részre, A és B csoportokba osztották. A szabályok szerint két csapat pihen minden versenynapon, az első napon a BMW Oracle Racing és a Team Shosholoza maradt a parton. Az A csoportból a K-Challenge és a China Team, valamint az Emirates Team NZ és a Damiani Italia Challenge mérkőzött meg egymással. A B csoportból pedig a TEAMORIGIN és a Luna Rossa, valamint az Alinghi és a Greek Challenge mérte össze erejét.
A nyitómeccs a franciák és a kínaiak küzdelme volt, a francia csapat 1 perces előnnyel nyert, de a kínaiaknak eltört a spinakkerbummjuk, és kaptak egy büntetőt is.
A 15 csomós szél az első párbaj után 10-12 csomóra gyengült. A papírformának megfelelően az első nap legnagyobb összecsapást hozó meccsének mindenki a brit csapat (Ben Ainslie) és a Luna Rossa (Peter Holmberg) összecsapását várta, de Mr. Finn (és Ian Percy) nagyon sima rajt–cél győzelmet aratott a futam során. Három aktuális olimpiai bajnokkal a fedélzeten az első pillanattól kezdve ők irányítottak, és végül 1 perc 11 másodperces előnnyel verték meg a jobbik olasz csapatot.

Az utolsó futamra a szél felerősödött 18-20 csomósra
Közben az A csoportban a hazaiak és az új olasz csapat, a Damiani Italia küzdöttek egymással. Itt meglepően szoros eredmény született, az olaszok csak 19 másodperccel kaptak ki az ETNZ-től.
Az utolsó futamra a szél felerősödött 18-20 csomósra. Bár a görögök jól rajtoltak, és az első kreuz közepéig vezettek is, az első kreuzbóját már az AC-címvédő Alinghi vette elsőnek. A görög hajó kormányosa, Gavin Brady ráadásul ezután elvesztette egy pillanatra az uralmát a hajó fölött és ütközött az Alinghi farával, így a görögök kaptak egy büntetést is, és mintegy 2 perces hátránnyal kaptak ki.

Második versenynap
A második versenynapon az izgalmak nem hagytak alább, ekkor kellett először találkoznia a BMW-nek a TNZ-vel, a Coutts–Barker összecsapás valódi csemegét ígért. A nyitómeccsül szolgáló futamban 16 csomós délnyugatiban a TNZ végül közel 30 másodperccel elverte a BMW-t. A második futamban a görög csapat simán legyőzte a dél-afrikai Shosholoza csapatot, úgy, hogy már a rajteljárás alatt büntetőre kényszerítették Paulo Ciant, és így 56 másodperccel végül a futamot is megnyerték. A következő futamban a Damiani Italiának megtetszhetett ez a megoldás, mert ők is büntetőre kényszerítették a rajt előtt aktuális ellenfelüket, a kínai hajót, és végül bő egy perccel meg is verték, végül a második versenynap utolsó futamán az Alinghi 50 másodperccel megverte a Luna Rossát. Ezekkel az eredményekkel a B csoportban az Alinghi állt az élen két győzelemmel, második a brit csapat volt (de ők pihentek a második napon), az A csoportban az ETNZ vezetett a Damiani és a Pataugas K-Challenge előtt.
A harmadik napra aztán két, korábban csak csak sejtett állítás bizonyosodott be. Egyrészt az, hogy az angol csapat valóban hihetetlenül erős, másrészt, hogy az egyenlő esélyeket biztosító versenysorozatban bármi megtörténhet. A harmadik napon meg is történt, mert az A csoportban a második futamban a TEAMORIGIN simán legyőzte az Alinghit: Ainslie és Percy korai rajtra kényszerítették a svájci hajót, és mire az Alinghi újra el tudott rajtolni, a britek 5-6 hajóhossz
előnnyel vezettek, amiből az Alinghi le tudott dolgozni valamennyit a futam végéig, de a sorrend változtatásához nem eleget.
Az amerikaiak, végig uralva a harmadik nap első futamát, megverték a kínaiakat, az új olasz csapat és a francia hajó rendkívül szoros összecsapását (volt olyan bója, ahol egy másodperc volt csak a különbség a két hajó között) az olaszok nyerték. A harmadik nap utolsó futamát, a Luna Rossa–Sosholoza összecsapást a szél erősödése miatt el kellett halasztani.
Lapzártánk idején három versenynap után tehát az A csoportban a hazai pályás ETNZ, a B csoportban az újonc TEAMORIGIN vezetett.

 

 

A hajók
A versenyen a legutolsó, 2007-es LV-sorozat során használt hajók kapnak szerepet. Az ETNZ a 2007-es AC-válogatót megnyerő egységét és annak testvérhajóját, a BMW Oracle Racing pedig két legjobb hajóját biztosítja a versenyre, a hajókat Valenciából szállították az eseményre. A 25 méteres AC-csúcshajók 24 tonnásak, amiből közel 22 tonnát a tőkesúly tesz ki, lefelé vitorlázva a 17 fős legénység közel 1000 négyzetméter vitorlát kezel. A két új-zélandi és a két amerikai hajó mindig csak egymással versenyez a verseny során, az esélyek tehát valóban egyenlőek.

Match Race – a népnek
Amikor az ember Aucklandbe érkezik, mindjárt a repülőtéren tudatják vele, hová csöppent: „City of Sails” – állítja egy óriásplakát, s a közlést még jó néhányszor megismétlik, míg a városon keresztül a szuperjachtkikötőbe érkezünk. Ott meg már teljesen egyértelmű, hogy a kiwik nem tréfálnak, manapság a top vitorlázóvilág egyik legfontosabb centruma itt, Új-Zélandon található. Csúcskategóriás hajók tömege, lobogók, hajós küllemű emberek százai nyüzsögnek a parton és a kocsmákban, még a karácsonyfa-installáció is egy hajó – nem is akármilyen: a KZ 1, a „Big Boat” áll a kikötőbejárat előtt, a hajózási múzeum bejáratánál. E hajónak látszó tárgy az 1988-as Amerika Kupára épült. (Lásd lenti írásunkat!)
Néhány méterre a Big Boattól két korábbi Amerika Kupa-érdekeltségű hajó áll a Waitemata Harbourban, parthoz kikötve. Az NZL 40 és az NZL 41 vitorlaszámú hajók az 1995-ös AC-ra épültek és jó ideje idegenforgalmi szerepet töltenek be be. Bárki befizethet egy kétórás vitorlázásra, és megfelelő számú jelentkező esetén akár match-race versenyt is szerveznek az érdeklődőknek. Az előbbi ára 150 új-zélandi dollár, az utóbbié 195 dollár fejenként. Első pillanatra eléggé gagyinak tűnt az egész, de az embert nem hagyja nyugodni a kíváncsiság, hogy milyen is lehet egy ilyen kategóriájú hajóval hasítani a vizet.

Nos, előre elmondom: fantasztikus!
Spontán összeverődött csapatunk – akik között természetesen azért többségében olyanok voltak, akiknek láthatóan volt valami közük a vitorlázáshoz – két-két és fél órát töltött a vízen. Lehettünk a fedélzeten huszonöt-harmincan, a szélerő 3-4 B között ingadozott, az öböl vize apró hullámokat vetett, a nap sütött – mit mondjak: hideg téli estéken valami ilyesmiről álmodik az ember. A hajók dzsungeléből motorral keveredtünk ki, majd a csapat nekilátott felhúzni a vitorlákat. Beleizzadtunk, amíg a 34 és fél méteres árbocra felvarázsoltuk a vásznakat. Kihúztuk a génuát és a hajó, mint egy megvadult ló, rántott egyet és elindult. A fedélzeten ott nyüzsgött egy csomó ember, kedvezőtlen volt a súlyeloszlás is, ám a gép pillanatokon belül 13-14 csomóval hasított. És ez utóbbit tessék szó szerint venni, szinte rezzenéstelenül rohantunk az öböl vizén. Éreztük az erőt akkor is, amikor fordultunk, és a hat ember a sorba kapcsolt kávédarálókon át behúzta a génuát… Nem volt egyszerű feladat. Ez a hajó, még így, lebutított állapotában is, csodás szerkezetnek bizonyult, és fantasztikus élmény volt ott állni a kormánynál. Mintegy tíz percen át vihettem a hajót, a kormányon mindvégig érezni lehetett a szélbe futó hajlamot, és a legkisebb mozdulatra is érzékenyen reagált a 24 tonnás monstrum. Amikor
kiértünk a partra, mindenki arcán ugyanaz a mosolygós elégedettség látszott. Még ha csak a széléről is, de belekóstoltunk egy másik világba.
A kikötőben sétálgatva eljutottunk a Team New-Zealand bázisára. Tétováztunk, hogy a sarkig nyitott kapun beléphetünk-e a szentélybe, de amikor nem láttunk semmilyen tiltó feliratot, akkor bementünk. Már javában folyt a Pacific Seriesen versenyző hajók felkészítése, és senkinek nem jutott eszébe elhessegetni bennünket. Sőt! A lehető legszívélyesebben mutatták meg a területet.
Ez egy ilyen ország.

DDI

Big Boat
A KZ 1 New-Zealandot az 1988-as Amerika Kupára építették, és ma is a valaha volt egyik legnagyobb sloop-vitorlázatú hajónak számít. Az alapötlettől a hajó megépítéséig mindössze 24 hét telt el. A hajót az új-zélandi Bruce Farr tervezte, és a Marten Marine aucklandi cég építette. A hajó az építése ideji csúcstechnológiát képviseli: carbon/nomex méhsejtes szendvicsszerkezet, alumínium- és karbonbordák és -merevítők, teljes karbon-rudazat jellemezte, és kifinomult elektronika adott hírt a rudazaton és a hajó fontosabb pontjain jelentkező nyomásról és erőkről.
A kihívás idején egy bírósági ítélet kötelezte az aktuális címvédőt, a San Diego Yacht Clubot arra, hogy kiálljon a KZ1 ellen. A SDYC válaszul az össze többi kihívót kizárva hajlandó volt a hajó elleni versenyzésre, mégpedig Dennis Conner 60 lábas katamaránjával. A KZ1 3-0-ra veszített, és bíróságra ment, nyert, majd vesztett a fellebbezés során. Az illetékes New York-i fellebbviteli bíróság döntése értelmében a kupa a katamaránt illette meg. A KZ 1 sosem versenyzett többet, és 1990-ben a Nemzeti Tengerészeti Múzeumnak adományozta a projekt mögött álló bankár, Sir Michael Fay.
Új-Zéland ismételten megpróbálta elhódítani a kupát, és 1995-ben a Black Magic meggyőzően legyőzve Dennis Connert és a Stars and Stripest, elhozta Új-Zélandra a trófeát.

KZ 1-adattábla
Tervező: Bruce Farr
Építő: Marten Marine
Konstrukció: karbon/nomex méhsejtes szerkezetu szendvics
Vízvonal feletti hossz: 116 láb (35,4 m)
Hossz a vízvonalnál: 90 láb (27,4 m)
Legnagyobb szélesség: 26 láb (7,8 m)
Merülés: 21 láb (6,4 m)
Tőkesúly súlya: 26 tonna
Árboc magassága: 153,5 láb (46,8 m)
Vitorlázat szél felé: 690 nm
Vitorlázat szél felől: 1600 nm

 

 

Képgaléria: