A magyar vitorlázás utánpótlása 2010-ben kiemelkedő évet zárt – pedig már a tavalyi és a tavalyelőtti esztendő is szép volt. Tavasztól szinte folyamatosan kapkodhattuk a fejünket, hallhattunk a jobbnál jobb eredményekről. Eljutottunk oda, hogy ha egy magyar csapat megjelenik egy nemzetközi versenyen, mindenkinek számolni kell velük. Egyre előrébb vagyunk, és egyre többen vannak olyanok, akik nagy eredményekre képesek.

 

 

Honnan indultunk?
Akkor most szépen visszamegyek a kályhához – legalábbis az enyémhez, amit már én láttam. A Velencei-tavi Vízi Sportiskolában tanultam a versenyzést. A hetvenes-nyolcvanas években magyar szinten kiemelkedően eredményes utánpótlás-nevelés folyt az elsősorban Springer Ferenc által megteremtett kitűnő feltételekkel dolgozó, Reinhardt György által irányított agárdi bázison. Tíz-húsz év szisztematikus munkája, folyamatos fejlődése vezetett oda, hogy a sok balatoni vitorlázó által lenézett kis tó versenyzői átvették az uralmat a magyar kishajós mezőnyben. Először az utánpótlás osztályokban, Molyban, Cadetban, majd OK jolléban és 420-asban is. (Akkoriban Optimist még csak elvétve akadt, a Laser pedig még nem is létezett). Később Finnben és 470-esben is jöttek a velencei-tavi eredmények.
Akkoriban azért tudtunk gyorsabban fejlődni, mint a balatoni klubokban vitorlázó fiatalok, mert Reinhardt György – a félelmetes Gyu – mindennek alapjául a kérlelhetetlen edzésrendet tette meg. Nála az edzőtáborokban pontos időbeosztás szerint éltünk. Vagyis ha az aktuális program éppen edzés volt, akkor vízre szálltunk, és a jó Gyut a legkevésbé sem érdekelte, hogy milyen szél fúj. Szélcsend, vagy vihar, szinte mindegy volt. A Beaufort-skálát egyénileg kezelve az egyiket gyenge hármasnak, a másikat erős hármasnak nevezte, aztán usgyi a vízre! Emlékezetem szerint én kezdetben rettenetesen féltem erős szélben, de ez akkor, ott a kutyát sem érdekelte…
Ugyanekkor a balatoni klubokban inkább az öreg, tapasztalt vitorlázók nevelték, tanították a gyerekeket, jórészt a saját csemetéiket. Vitorláztak a kishajókkal, elmentek versenyekre a felnőttekkel, és nagy, közös túrákat szerveztek nagyhajókkal és kalózokkal. Ez remek és hangulatos módszer volt, csak éppen kevésbé hatékony, mint a nagyobb létszámból dolgozó, szisztematikus velencei-tavi.
Akkoriban nagy nemzetközi versenyekre a maiakhoz képest csak később, tizenhat-tizennyolc évesen jutottunk el. Tehát a nemzetközileg mérhető utánpótlás osztályok a junior Finn vagy a 420-as voltak. Jártunk persze Cadetokkal, később a keleti blokkban egy ideig sikeres OK jollékkal a környező országokba egy-egy versenyre, de csak Finnben vagy 420-asban volt akkortájt például junior vagy ifjúsági Európa-bajnokság.
A nemzetközi vizeken és itthon is az Optimist megjelenése és elterjedése hozta az áttörést. A kis dobozzal egyszerűvé vált az utazás, és a versenyzők életkora is jelentősen fiatalodott. Itthon a nyolcvanas években Kálóczy Antal, vagyis Tapsi, illetve Eszes Béla és mások aktivitásának köszönhetően fellendült az osztály. Ráadásul utazásaiknak és a Balatonra szervezett világversenyeknek köszönhetően a magyar fiatalok is bekapcsolódtak az utánpótlás osztályok nemzetközi vérkeringésébe. A kis hajóval, és annak hazai gyártásával pedig a megszűnű központi finanszírozású „cucialista” sportvilág mezsgyéjén megjelenhettek az egyéni önfinanszírozás csírái.

Keletiek, nyugatiak
A hetvenes-nyolcvanas években a nyugati és a keleti módszerek léteztek, persze mindenben, de most csak a vitorlásfelkészülésről és a lehetőségekről beszélek. Nyugaton egy tehetséges gyereket a szülei, majd fokozatosan a klubja és szövetsége támogatta, és ahogy javultak az eredményei, találhatott szponzorokat is. Így önerejéből végigverekedhette magát az úton a vágyott bajnoki címig.
Az igazán csak a Szovjetunióban és az NDK-ban működő keleti módszer esetén mindent az állam adott, a versenyző dolga annyi volt, hogy leszegett fejjel és alázatosan edzzen és versenyezzen. Az irdatlan sok melóból pedig egyeseknek előbb-utóbb kijött a siker is.
Nálunk se a nyugati, se a keleti módszer nem működött rendesen, azaz két szék közt a pad alatt voltunk, igaz az egyik székre nem is nagyon vágytunk. Mi saját pénzből, önerőből a lehetséges akkori kereseti viszonyok között nem teremthettük elő az eredményes versenyzéshez szükséges feltételeket. Persze nem csak a pénz volt kevés, hiszen még azt is kénye-kedve szerint szabhatta meg a Hivatal, hogy utazhatunk-e és hova. Viszont Magyarországon a vitorlázás soha nem volt támogatott sport, így legfeljebb a töredékét kaptuk meg az eredményességhez szükséges feltételeknek, legalábbis az oroszokhoz vagy a keletnémetekhez képest.
A kilencvenes években aztán a magyar vitorlássport hagyományos utánpótlásrendszere – ha volt ilyen – összeomlott. A régi szocialista korban domináns nagy állami vállalatok, szervezetek által eltartott egyesületek elsorvadtak és megszűntek. Többségük eltűnt és a helyükre érkezők, az ingatlanokat felvásárló és más célra hasznosítók a vitorláskluboknak esetleg még a nyomait is eltüntették, de fenn biztos nem tartották. Sorvadásnak indultak az olimpiai kishajós osztályok, és velük együtt az utánpótlás-nevelés is. A nyolcvanas-kilencvenes években a fiatal vitorlázók szisztematikus, teljes körű utánpótlás-nevelésével szinte sehol sem foglalkoztak. Vagyis eltűnt az addig döcögősen működő keleti módszer béna feltételrendszere, és nem maradt más, mint elindulni (akkor már legalább lehetett) a nyugati felé. Az átalakulás persze időigényes művelet, és jó eséllyel áldozatává válik egy-két generáció. Mára már messze jutottunk az átalakulásban, és ez látszik meg most az eredményeken. A mai biztató helyzet kialakulása több fontos szereplőnek köszönhető.

„Jégapukák”
A nagy fene semmi idején nem lehetett egy használható egyesületet találni, ahová az ember nyugodtan odaadhatta volna a gyerekét. Ám az elszánt vitorlás szülők továbbra is jó versenyzőket szerettek volna látni maguk körül, legalább a családban. Már nem volt klub, amely hajót adjon, és csak elvétve akadt edző, aki dolgozzon a csemetékkel. Tehát a lelkes apukák és anyukák maguk vásároltak hajót, esetleg maguk kezdték oktatni, edzeni a gyerekeiket vagy kerestek megfelelő szakembert (ahogy az a korcsolyasportban már korábban kialakult), és elutaztak velük külföldre is edzeni, majd versenyezni. Pénzt, időt, energiát fektettek a gyerekekbe akkor, amikor ehhez szinte semmilyen segítségük sem akadt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy lebeghetett előttük néhány minta. Például Eszes Béláé, aki ezt a többnyire magányos harcot már a nyolcvanas években megküzdötte gyerekeivel. Az eredmény: Eszes Detta, majd Tamás akkoriban egyedülálló optimistes nemzetközi sikerei. Hasonló vitorlás „jégapukák” a kilencvenes években már egyre többen küzdöttek gyerekeik jövőjéért. Mára pedig teljesen természetessé vált, hogy apuka és anyuka ott lelkesedik a motorosban, és nem utolsósorban előteremti a szükséges feltételekre valót.

Új edzői garnitúra
A kilencvenes évek elején vitorlásedzőkből sem voltunk túl jól eleresztve. A hivatásuk mellett kitartóak közül sokan megfáradtak. Mások az egyre pusztuló egyesületekben, a „telepen” szinte egyedül maradva lassan edzői munkát már nem is végezhettek, mert az idejüket elvitte a sok más feladat, a gondnokitól a klubvezetőig terjedő teendők sora.
Ám a kilencvenes években és az ezredfordulón, részben a lelkes „jégapukák” gyerekei körül fokozatosan megjelent egy fiatal, ambiciózus edzői gárda. Olyanok, akik akár egyébként egészen sikeres versenyzői karriert adtak fel, és lettek inkább nevelők. A Velencei-tavon és a Balatonon sokfelé, egymástól messze, de lelkesen, ötletekkel telten. Néhányuk talán éppen azért nem lett nemzetközi sikereket halmozó versenyző, mert nem volt edzői segítségük a fejlődéshez. Tehát a saját bőrükön érezhették ennek hiányát és szükségességét. ők látták, hogy a modern edzői munka mit jelent, és milyen fontos haladni a korral. Tudták, hogy az eredményesség jórészt arányos a vízen töltött órák számával, illetve mennyire fontos, hogy ez a munka hatékony legyen. Hiszen azt is láthatták, menyire átalakultak, felgyorsultak a nemzetközi mezőnyök, és tudták, milyen hatékony munka kell a sikerek eléréséhez.
A jobbaknak hamar híre ment, és kezdtek mind jobban köréjük gyűlni a tehetséges gyerekek, akikkel érdemes volt dolgozni.

Befektetők
Szerencsére nem csak ingatlanspekulánsok és nyaralóépítők vannak a világon, nem csak olyanok, akik a magyar vitorlás-utánpótlás lehetőségeit mind felszámolták volna. Megjelentek olyan üzletemberek is, akik nem csak megengedhették maguknak, hogy nagyobb vagy kisebb összegeket tavainkon költsenek el, de ezt megfelelően is tették és teszik. Többségük olyan, fiatalon a versenyvitorlázásért elkötelezetté vált ember, aki lehetőségeivel élve tenni akar a sportágért. Klubokat alapítottak, kikötőket vásároltak, építettek és üzemeltetnek. Nem okvetlenül egész kikötőket (bár olyan is akad), hanem egy-egy klub, egyesület fenntartását, működését teszik lehetővé a pénzükkel, a munkájukkal, az összeköttetéseikkel. ők teremtették meg az elmúlt húsz évben annak a munkának a fizikai feltételeit, ami a mai sikerekhez vezetett.
Az egyénekben olykor akár nem is különválasztható három elem fokozatosan egymásra talált. Egészséges és egyre növekvő utánpótlásfoltok jelentek meg a magyar vitorlázásban. Ezek fokozatosan összeérve, sok területen egyre jobban együttműködve teremtik meg a lehetőségét a ma már nemzetközi eredményekben is megmutatkozó utánpótlás-nevelésnek. A sokat szidott Magyar Vitorlás Szövetség is halad a korral. Egyre kevesebb a régi idők sportvezetőitől megszokott tartalmatlan szólam az utánpótlás-nevelésről és egyre több a tett. A 2005 óta tevékenykedő Utánpótlás és Élsport Bizottságok a szövetség legaktívabban működő testületei, jórészt a fent említett kategóriákba soroltak közreműködésével.

Idealizált kép?
A kép persze a mindennapi küzdelmekben élők, a résztvevők szemében biztosan nem ilyen rózsaszín. Mindennapi kis vitáink, gáncsoskodásaink, értetlenségeink megvannak e területen is hiánytalanul. Akadnak rosszindulatú, számító vagy éppen annak tűnő szereplők. A sport, még ennek a gyönyörű sportágnak a világa sem lehet lényegesen más, mint a nagybetűs, gyakran mocskos élet. Mi pedig, akik itt élünk, millió és egy okból még nem mondhatjuk magunkat a jó morál mintaképének.
Én is része vagyok ennek a vitorlásvilágnak, ám mivel a gyerekeim nem ezt a sportágat űzik, kicsit távolabbról szemlélhetem az utánpótlást. Összességében pedig szép és jó, amit látok. Akit éppen elkeserít valamilyen talaj menti vita, higgye el nekem, hogy itt végre történik valami jó! Az emberek csak Jókai regényeiben feketék vagy fehérek, az együttműködés és a fejlődés csak a tévésorozatokban lehet álomszerűen zökkenőmentes (meg talán egyes internetes fórumozók folyton számon kérő, beteg agyában, de ez egy másik történet.)
A lényeg az, hogy a jégapukák és anyukák, az új edzőgeneráció és a vitorlázás feltételeit megteremtők olyan világot alkottak, amelyben egy fiatal magyar vitorlázó már álmodozhat és álmai megvalósítására is van esélye. Az esély pedig a legtöbb, ami kapható, legyen szó bármiről is…

Sikerév
Az MVSZ Utánpótlás-bizottságának kimutatása szerint 2010-ben január és október között a szövetség 34 olyan utánpótláskorú versenyzőt támogatott, akik részt vettek valamilyen külföldön rendezett nemzet-közi versenyen. Legalább még egyszer ennyien önerőből utaztak és edzettek a sikerért, összesen a fiatalok 14 országban és 36 versenyen vettek részt.
2010-ben a tavaly Optimist Eb-ezüstérmes és az Év Vitorlázójának választott Vadnai Benjámin Laser 4.7-be átülve új osztályában máris Európa-bajnok lett. Tizenöt évesen győzött az U16-osok között, ráadásul a nála két évvel idősebbekkel versenyezve is ezüstérmes lett az U17 Eb-n. Emellett vezeti osztálya december végén lezáruló Európa Kupa-sorozatát, sok más kisebb eredményéről, győzelméről nem is szólva.
Optimistben sem maradtunk ki az élmezőnyből Benji kiszállása óta. Az Európa-bajnokságon öccse, Vadnai Jonatán kezdett futamgyőzelemmel, ám ez még csak a biztató jövőt jelzi. A jelenben két társa hozta a komoly sikert, Péch Lóránt bronzérmes lett, és Gyapjas Balázs is az ötödik helyen végzett.
Bathó Péter idén főleg Byte II.-ben készült az Ifjúsági Olimpiára. Eközben tavalyi Európa-bajnoki elsőségéhez idén egy világbajnoki ötödik helyet, és egy újabb Európa-bajnoki érmet tett hozzá, ezúttal egy bronzot.
Bors Máté és Horváth Balázs Cadetban a világbajnokságon megnyerték az Ellies Trophyt, melyet a 16-17 évesek között versenyző legjobb 15 éves páros kap. Ez nem világbajnoki cím, mégis egyértelmű siker, ráadásnak a Közép-Európa Kupa versenysorozaton ezüstérmet szereztek.
A 2008-ban Optimist Európa-bajnoki ezüstérmes Péch Fanni idén Héjj Eszterrel 420-asban versenyzett. Egyre jobban szerepelve (a fiúk előtt itthon megnyerték a bajnoki címet) az ISAF Ifjúsági Világbajnokságon 11. helyet értek el. Persze nekik a 420-as csak átmenet volt, és már ősszel 470-esbe ültek. Az ő szemük előtt már a londoni olimpiai kvalifikáció lebeg, érdemes igyekezniük, mert utoljára Londonban lesz a 470-es női olimpiai osztály.
Rajtuk kívül is több magyar fiatal szerepelt kiválóan 2010-ben. A december végén záruló sorozatban Laser Standard osztályban az U21 korosztályban Bakóczy Róbert vezet, Laser Radialban Mátyás Viktor a második, míg Laser 4.7-ben Vadnai Benjámin nem csak az U17, de az U19 kategóriát is vezeti, vagyis veri a nála négy évvel idősebbeket is.
Az itt felsorolt magyar utánpótláskorú menők sikereinek fényét növeli és biztató a jövőre nézve, hogy szinte mindannyiuk mögött közel, egy-egy futamban szép részsikereket elérve ott sorjáznak a még fiatalabb tehetségek. ők szállítják majd a sikereket jövőre és azután is…

 

 

Képgaléria: