A dalmát tengeren vitorlázni jó. E tétel különösebb bizonyítást nem kíván. De mi szükséges ahhoz, hogy adriai tartózkodásunk igazán felejthetetlen legyen? Alapvető kellék a jó idő és persze a megfelelő szél. Ha ez adott, akkor következnek az egyebek, amelyekről magunknak kell gondoskodnunk. Akkor hát mi is kell szerintem a sikeres tengeri vitorlázáshoz?

 

 

Elhatározás

Az elhatározás eredetileg akkor születik meg, amikor mondjuk Primostenben – vigyázat, ez még a történetünket megelőző év – pakolunk ki a hajóból. Gyűjtjük össze az üres üvegeket, próbáljuk begyömöszölni a zsákba a sótól megkeményedett ruhákat, szedegetjük ki a hajófenékből az elrejtett kincseket, már a cockpitet is lerámoltuk. Ott állunk a mólón, nézzük a tisztába tett hajót, ami egy hétig csak a miénk volt, de már másra vár. És akkor valaki, mielőtt kitörne a teljes szomorúság, azt mondja egyszer csak: – Figyeljetek, most határozzuk el, hogy jövőre is eljövünk.
Jövőre, ha lesz jövőre. Mert innen nézve még elég nehéz elképzelni, hogy lesz egy új év, meg lesz nyár, meg lesz Adria, és mi is leszünk és jövünk. Kétségtelen, a gyakorlati tapasztalatok igazolják e tételt. De azért sosem lehessen azt tudni.
Aztán az elhatározás következő fázisa valamikor a tél vége felé érkezik el, amikor komolyabb tárgyalások kezdődnek, hogy ki mikor ér rá. (Pont akkor nem, ne is haragudj! Minden más jó, csak az nem. De tavaly megígérted! Megígértem, de azt nem, hogy éppen azon a héten. Menjünk két héttel később. De hiszen akkor van a Petra esküvője, ott kell lennem. Inkább egy héttel korábban… Da capo al fine.)
Aztán eljön a pillanat, amikor nincs mese. El kell határoznod magad. Fizetni kell, vagy maradsz a szezonra szárazföldi patkány.

 

 

…társaság, mert egyedül nem megy

Egy hétig lesztek összezárva néhány négyzetméteren. Amely ráadásul izeg-mozog, néha viharba kerül. Van, aki ki akar kötni az ACI Marinában sok pénzért, más ragaszkodik az éjszakai öblözéshez, ingyért. Te viszkit innál, a haverod telepakolja travaricával és rossz sörrel a hűtőt. A feleséged északnak menne, a barátodé természetesen csakis délnek. Az egyiktek feszítene a vitorlán, a másik engedne rajta. Ő negyed óráig zuhanyozik, és szerinted kifolyatta az összes vizet a tartályból. Szóval, akárkivel az ember nem indul el. Csakis olyannal, akit könnyedén kibír. (Na jó, a házastárs a kivétel, mert ugye azt mindenképpen visszük, és még jó képet is vágunk hozzá.)
Mondják amúgy, csapatépítésnek is kitűnő egy ilyen hajó. Kétségtelen, hamar kiderül, hogy ki az, aki azonnal eltűnik a kajütjében, amikor mosogatni kell. (Mindig kell, amúgy.) És ki az, aki váratlanul megjelenik egy csomó szendviccsel, amelyet éppen most készített, pedig még nem is szóltunk, hogy mindjárt éhen halunk. És az sem árt, ha valaki sok viccet tud a társaságban, és amikor a szélcsendben ringatózunk, és árnyékban negyven fok van, akkor huszadszorra is nekikezd, hogy: na és azt ismeritek, hogy…
És persze az sem nagy baj, ha akadnak a társaságban olyanok, akik értenek a vitorlázáshoz, tudják, mi az a grósz és mire gondoljunk, ha az alba kerül szóba.

…fontos a jó skipper

Természetesen jó skipper nélkül istenkísértés a tengeren elindulni. Még akkor is, ha történetünk színhelye, az Adria, végül is csak egy kicsiny tenger – de nagy meglepetések itt is érhetik a túravitorlázót. A skippert, baráti körben, kizárólag, ha idegen nem hallja, persze Kapitánynak szólítjuk. Mindenesetre ismernie kell a tengert, mint a tenyerét. Tudnia kell, ha Skradinba megyünk, akkor a parttól nem messze, hol dobjunk horgonyt, úgy, hogy ne sodródjunk be a part menti nádasba, de könnyedén kimehessünk a bocival Anka néni legendás kocsmájába. Mindebből az is következik, hogy nekünk csak az a skipper jó, aki nemcsak a hajózás csínját és bínját ismeri, nemcsak azt tudja, melyik kötelet kell a reffeléshez húzni, hanem pontosan tisztában van vele, hol akadnak az eldugott kis szigeteken első osztályú kocsmák, és ott mit érdemes kérni. A jó kapitány természetesen mindig gondoskodik arról, hogy süssön a nap, jó irányból fújjon a szél és ne hullámozzon túlzottan a tenger. Tudja, hogy mikor kell Trogirba érnünk, hogy még beférjünk a kikötőbe, és ha Hvarra megyünk, akkor mindenképpen a Nowak-féle vendéglátó-ipari üzemegységben igyunk fröccsöt. De még ez is kevés. Mert az is kell a magunkfajta lelkes amatőröknek, akik évek óta járjuk a tengert, de azért mégiscsak nagy tisztelettel nézünk föl azokra, akik képesek hibapont nélkül befutni a kikötőbe, hogy legyen némi polgári izgalom. Kerüljünk egy pici viharba, de a nagy szelekben már biztonságos helyre érjünk. Rohanjunk jó félszéllel, dőljön az a hajó, de azért van egy pillanat, amikor könyörüljön meg rajtunk és reffeljük a vitorlát.
Mosolyogjon csak elnézően, amikor mi akarjuk kihúzni a fockot és feszíteni a vitorlát, hadd érezzük, hogy már mi is majdnem mindent tudunk.
És természetesen a megbízható skipper kedves, vidám fickó, aki fejből ismeri a Rejtő-összest és Dékány András vonatkozó műveit. Ráadásul jól kell, hogy bírja az égetett szeszes italok fogyasztását is.
Nos, mondanom sem kell, hogy a miénk ilyen, igazi tengeri medve. Aki ráadásul még a barátunk is. Így az a néhány „hülyevíziló, tökkelütött barom”, amely leginkább kikötések idején hangzik el, nem repeszti szét a barátság márványfoglalatát.

 

 

…kell egy jó vitorlás hajó

Jó hajó sokféle van. Miután tíznél kevesebben még sosem voltunk, ezért a negyven láb feletti hajók jöhetnek szóba. Mentünk már Bavariával, Elannal, Doufurttal, Beneteau-val, és mindegyikben volt valami szerethető, meg olyan, amire azt mondtuk, hogy na, tavaly azért sokkal jobb volt, mert…
A Bavaria kényelmes, de lomha, a Beneteau tud menni, de hátul ne tudom a vízbe lógatni rendesen a lábam róla, és így tovább.
Azt azért már tudjuk, ha tényleg vitorlázni akarunk, akkor jobb elkerülni azokat az egységeket, amelyeknél a nagyvitorla betekerhető az árbocba (roll-grósz). Az ilyesmi nem komoly hajósoknak való, csak afféle kocáknak, akik mindössze lötyögni akarnak, meg villogni majd a haverjaik előtt, hogy ja, igen, idén is vitorláztunk egy nagyot a tengeren. Hát, tudják meg, hogy nem. Az csak afféle komolytalan alibizés volt.
Mert mennyivel másabb, ha rendes vitorlánk van, amelyet a lazy jackből húzunk elő és oda eresztünk vissza. Az sem baj, ha az árboc is normális méretű, szóval, lehet menni.
Arra pedig rá se ránts, hogy két gyereknek a decken kell aludnia, mert máshol már nincs hely. Ráadásul ők sem rántanak rá, mi több, az első napokban élvezik. Később meg már olyan mindegy. Menet közben nincs kiszállás.

 

 

…és a príma hajókonyha

Az első években azt gondoltuk, hogy nincs jobb a kagylónál, a tintahalnál roston, meg a kis rákoknál. Na jó, végszükség esetén még lemegy egy csevap is.
Aztán, ahogy teltek-múltak a szezonok, rájöttünk, mégiscsak viccesebb, ha a kijelölt hajószakács ügyködik a legénység nagy örömére. Az „épp csak összedobok valamit” kezdetű megjegyzések azt jelentik, hogy itt egy bonyolult, többfogásos vacsora készül, amely olyan illatot áraszt, hogy a környékbeli hajósok csak nagyokat tudnak egész este nyelni. Kétségtelen, Dalmáciában más a krumpli, a paradicsom, a húsokról már nem is beszélve – de ettől izgalmas az egész. Akadnak lányok, akik eleinte kicsit zokon veszik, hogy „markotányosnő” rangban szolgálhatnak, később igyekszünk ezt olyan viccesen mondani, hogy kedvességnek is elmenjen. Később még az is kiderülhet, hogy a fiúk jobbakat főznek, de ne is folytassuk ezt a gondolatmenetet.
S ha mindez megvan, akkor a vitorlázáshoz – hogy egy horvát kötődésű szerzőt idézzünk, ha már – csak jó szerencse kell, semmi más. (Ahogy a túlpart egy régi nyelvjárásában mondták volt: sors bona nihil aliud.) Az meg ugye, mindenhez kell amúgy is.

Kép, szöveg: Dési János (fedélzetmester)

 

Képgaléria: